Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-05 / 286. szám
1978. december 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Társalgó A rádió magazinműsorainak készítői tudják — sok jól sikerült sorozat bizonyítja—, hogy az adások sikerének két egyenrangú biztosítéka a kiváló riporteri teljesítmény és a céltudatos, fe- gyelmezet szerkesztői munka. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy a szervezett jó csapatmunka a szemléletében is egységes műsorok feltétele. Mindezt bizonyára jól tudják a Társalgó készítői is. De amíg örömmel fogadtuk a műsort első jelentkezésekor, ma már szaporodnak a kérdőjelek, elsősorban azok, amelyek a szerkesztői tevékenységet illetik. Az elmúlt héten hallott műsor ezt igazolja. Ügy éreztük, a magazin jelleg sokszínűsége helyett a tarkaság jellemezte az adás egészét. Egyenetlen színvonalú beszélgetéseket hallhattunk — a Varga Imrével készített döcögött, míg a Veres Péter- levelek kapcsán Kristó Nagy Istvánnal folytatott igazán érdekes volt. A régi és a kortárs irodalmi témák csak akkor lehetnének egyenrangú építőkövei az egésznek, ha a mai hallgató számára egyaránt a frissesség erejével hatnak, nem úgy, mint ebben a Társalgóban — s ugyanezt, mármint a lényegével, és nem a percekkel mért egyensúlyt kívánjuk a hazai és külföldi témák esetén is. S bármennyire is irodalmi értékeink közé tartozik Arany János A bajusz című írása, nem hisszük, hogy epikusán áradó jellege lehetővé teszi a Derűre is derű című sorozatban való szerepeltetését, amely a sokkal dinamikusabb, tömörebb művek fóruma. Mindezek a kifogások persze a jelentős értékeket fölmutató nagyszabású vállalkozás apró problémáit vetik föl. S ha sikerül ezeket kiküszöbölni, biztosan még igényesebbek leszünk, mert a Társalgó már most is van olyan jó, hogy elviselje megjegyzéseinket. Világvasárnap Vasárnap délelőtt egy már korábban is sikeres műsor megújulásának lehettünk tanúi. A Jóreggelt vasárnap című műsor szerkesztője arra vállalkozott, hogy a havonta jelentkező Világvasárnap az eddiginél sokkal alaposabban, sokrétűbben és komplexebben mutatja be valamely külföldről választott témáját. Első alkalommal a mai Tunéziába, az ókori Karthágóba kalauzolta a hallgatókat Se- diánszky János, oda, ahol az ókori történelem egyik legnagyobb pusztítását eredményezte az őslakók és a rómaiak összecsapása. Sedi- ánszky János nem romantikus kalandozásra vállalkozott, de nem is tudálékos magyarázkodással vezette a műsort. S ném is egyvalaki elképzeléseit erőltette a hallgatóra. Szakemberek egész sorát kérdezte meg, és összekötőszövegével pedig mindvégig emberközelben tartotta az új és újabb ismereteket. S a szorosabban vet történelmi tények mellet igyekezett a karthágói emberekről is minél többet megtudni, kerülte a felszínes heroizálást. Röviden: olyan műsort szer- kesztett-vezetett, amely a különösebb történelmi ismeretekkel nem rendelkező hallgató számára is közel tudta hozni az ókor e különös kultúráját. Érdeklődéssel várjuk következő adásait. *— sk —■ Az Aba Novák teremben Életünk elképzelhetetlen lenne textíliák nélkül. Ki nem gondolt már arra, színes gombolyagok láttán, hogy milyen jó lenne csinálni valamit belőle. Bennünk levő ősi ösztön, de a művész számára ez sokkal több. A szövés szigorú és tiszta szerkezetébe kényszeríteni a fonalat úgy, hogy az anyag és a technika engedelmes követése közben a művészi elképzelés is kifejeződjék: ez lehet játékos, de korántsem játék. Valójában fárasztó, benne a kétkezi „munka” eredeti ősi tartalmát semmi sem felejteti. Kitartást, fegyelmet és az alapanyaggal való bensőséges kapcsolatot kíván. Az a szinte korlátlan lehetőség, amit a fonalak anyaga, színe kínál, csak így válhat művészetté. Tipecska Magda művészet- történész és gobelinművész. A textillel való személyes kapcsolat mély gyökerű, a szenvedélyes ragaszkodás talaján fakadt. Tipecska Magdát idézzük: „a gobelin évszázadokig volt a festőknek alárendelve; a szövés és a színes fonal csak eszköze volt a kompozíció és a festői előadásmód más technikában való átültetésének. Ezért a lausenne-i biennálék nyomán terjedő forradalmi gondolat, hogy a szövés saját anyagából fakadó, semmi más módon el nem mondható artisztikumot rejt — en- gemet is elragadott. Nyolc éve ebben az irányban dolgozom, és bár azóta a magyar textilművészet is dinamikusan fejlődött, a fonás, kötés, kollázs, makramé stb. technikák helyett engem az ősi, szövéssel elérhető megoldások, a szövésben rejlő további lehetőségek érdekelnek.” * Szolnokon, az Aba-Novák teremben kiállított munkái bizonyítják, hogy célját következetesen valósítja meg. A keleti szúrnák szőnyeg technikáját alkalmazza több művén, s a többszörös szúrnák csomókkal plasztikus hatást ér el. Mint például az Utazás (mi úgy mondanánk: Utazás a föld körül) című kárpitján, melyet Amerigo Tótnak a római Termini pályaudvaron levő fríze ihletett. A növekvő-elfogyó szúrnák csomók a földön keresz- tül-kasui száguldozó vonatok játékos hangulatát keltik. Minden művében valami újabb feladatot állít maga elé. A fény-árnyék, a mozgás, a különféle felület vagy téralakítási lehetőségek érvényesítése gazdag változatosságban variálódik művein. Tértextiljeinek árnyékos mélyedéseibe bekukucskálunk, és szeretnénk őket egy otthonos mozdulattal megforgatni, megsimogatni. Műveinek egyszerű, természetes színei, anyagai közvetlenséget árasztanak, s hogy a modem lakásművészetben is mennyire megtalálják helyüket, azt bizonyítja éppen ez a kiállítás, ahol a kiállítóteremben levő modern bútorok, kerámiák, lámpák, fémek együtteséhez természetes közvetlenséggel kapcsolódnak. Mikes Ildikó M. ár pillésedett hajnalonként a vályú széle, vékonyka cirádás jégkéreg sziporkázott az ébredő fényben. Vastag párafátylak lengték körül az ökröket a reggeli itatáskor. Szakadt ködmönüket fázósan szorították derekukra a béres- gyerekek, és füttyük sírósan hangzott, nem oly vígan, mint régen, a messzi tűnt nyárban, vagy a tegnapi őszi verőfényben. A november már ott ült a tanya felett, és úgy látszott, ott is marad mindörökre. Kegyetlen, esős volt az az ősz ezerkilencszáznegyven- négyben. A háború ugyan még nem érte el a tanyát, fegyverzaj sem hallatszott, de ha lehet, a cselédnyomorúság még elviselhetetlenebbé vált. Kukacosabb lett a kommenciós szalonna, ocsusabb a ritkán mért két- zsáknyi rozs, és az intéző még durvábban káromkodott. A csendőrtollak gyakrabban rebbentek a cselédházak között, s éjszakánként is bebetért az őrjárat a bűzös szobákba: szökött katonát kerestek. Az uraság már nem lakott a tanyán. Nyugatra utazott. Az öreg kastélyban nyilasok szálltak meg, hajnalig tartó dáridózás hallatszott a parkon át, s a félénk kutyák riadtan húzódtak összébb a sötétségben felcsattanó pisztolylövésekre. Néha rémítő volt a csend, máskor pedig őrült lárma verte fel az öreg tanyát. A háború még valóságosan messzire járt a tanyától, mégis itt volt, borzalmas markába szorította a völgyben megbúvó zsuptetős cselédházakat. Az emberek tették a dolgukat napról napra, és a kósza hírek sem igen ébresztettek bennük reményt. Olyan fajta volt, a nyomorultak legelesettebbje, akiknek gondolatai be sem tudták fogadni a híresztelést, ami már a háború végét és a németek vereségét jósolta. Évszázados leti- portságukban elvesztették már szikráját is a szabadulás lehetőségének, és aki nagyon ismerte őket, csak az tudta, hogy minden gyalázat ellenére még bennük is él a hamu alatt a feléleszthető parázs. Hónapokkal előbb zsidó munkaszolgálatosokat zsúfoltak az egyik birkaho- dályba. Tankcsapdát ástak, egy hatalmas, mély árkot, ami a folyótól a folyóig fordult félkörben, és óvta a várost. Mint egy új, borzalmas ördögárok, úgy húzódott a Toplyos-erdő mellett reménytelenül, és fekete nyoma még keserűbbnek látszott a reggeli párában. Már a szürkületben kiterelték a munkaszolgálatosokat és hetyke nyilasok pálinkáztak fölöttük a fenyves szélenyhében, s a rongybacsavart tömeg hangtalanul lapátolt Az Árok a lassan vonuló, gomolygó őszi felhők alatt. Vadludak kiáltoztak távolabb, zöld vetést sehol sem találva. És ez a hang még kibírhatatla- nabbá tette lenn a csendet, s az ég alatti kiáltozás vágyódást ébresztett a lenti robotolókban: az elkívánko- zás, a szabadulás vágya hívta, csalogatta őket — ám teljesen reménytelenül. mert körülöttük csak a félelem volt és az Árok, meg az élesre töltött fegyverek. Az Árok nőtt és eltakarta előttük még a látóhatárt is. Végeláthatatlan messziségig húzódott már kétoldalt a földhányás, határt vonva élők és halálba indulók, szabadok és rabszolgák közé. Az Árok, ami ősrégi átokként támadt fel, elevenen kígyózott, tekergeti és megfojtotta a lelkeket, és hangtalanul vicsorgott fel a mélyből a frissen bolygatott sárga föld. Az, ami már nem anyaföld, de kegyetlen sír, a borzalmas és magávalra- gadó. Nyolc óra tájt mindennap fekete varjúsereg csapódott az Árok fölé, s mint pokolbéli szárnyas küldöttek. Egy vasúti síndarabon reggelit jeleztek kolompolva az A nevelési értekezletek után November második felében tartották meg a megye általános és középiskoláiban az őszi nevelési értekezleteket. A témát az oktatási intézmények vezetői választották, mégpedig majdnem mindenütt azt a nevelési feladatot vitatták meg, ahol a legtöbb még a tennivaló, ahol „szorít a cipő”. Némelyik iskolában azonban olyan témát választottak, amellyel évek óta foglalkoznak a tantestületi értekezleteken. A szolnoki Ságvári körúti Általános Iskolában például a szocialista hazafiságra, proletár internacionalizmusra nevelés kérdéseiről tanácskoztak a pedagógusok. Ez a terület nem először szerepelt napirenden, az intézmény nevelői évek óta az egyik legfőbb nevelési feladatnak tekintik, s az őszi értekezleten igen sokoldalúan elemezték az eredményeket, határozták meg a további teendőket. A hazafiságra nevelésről tíz-tizenöt iskolában vitatkoztak. A többi oktatási intézményben különböző témát választottak, alig akad néhány olyan terület, amely napirendre került volna. Az érzelmi neveléstől egészen a három-négy értekezleten is diákok értékeléséig minden nevelési feladatot feldolgoztak a több mint száz iskolában. Izgalmas témáról, a tanulók társadalomszemléletének alakulásáról tanácskoztak a szolnoki Rákóczi úti Általános Iskola nevelői. A felvetődött kérdések az iskola nyitottá válásával függtek össze. A diákok magukkal viszik az osztálytermekbe az otthon, az utca, a környezet hatásait. S hogyan tudják ellensúlyozni a pedagógusok a káros hatásokat, erősíteni a jókat? Elsősorban erre kerestek választ, módszereket a Rákóczi úti iskolában. Az értekezleteket mindenütt a szokásnak megfelelő menetrend szerint tartották meg. Az iskolavezetők vitaindítója után számos hozzászólás hangzott el, a jegyzőkönyvek tanúsága szerint a pedagógusok aktívabbak voltak, mint az előző értekezleteken. Hozzáértés, a már érvényben levő új dokumentumok, nevelési tervek ismerete jellemezte a felszólalásokat. Bármi is volt a téma, a tanácskozásokat áthatotta a pedagógiai elvek egysége. Az idén is folytatódott a hagyomány, amelyhez hűen a tavalyinál is több oktatási intézményben hívták meg az értekezletre a „neveltek”, a tanítványok, a szülők s a tömegszervezetek képviselőit. Jelenlétük, hozzászólásaik erősítették a tanácskozások műhelyjellegét. Az iskolai és az iskolán kívüli nevelés egységét segíthetik elő az effajta eszmecserék, ahol a pedagógusok s „a látszólag kívülállók” mondják el véleményüket, de beleszólnak „a felnőttek dolgába” a gyerekek is. A diákok jelenléte ott — ahol az elsősorban őket érintő kérdésekről esik szó — nemcsak gesztus, hanem az iskolai demokratizmus egyik fóruma, lehetősége. Jó lenne, ha a kedvező tapasztalatok alapján minden oktatási intézményben gyakorlattá válna a tanulók jelenléte ezeken a tanácskozásokon. fl lövő feladatait is megtanács____________kozták a tantestületek az értekezletek záróakkordjaként. Általában az adott körülményeknek, a lehetőségeknek megfelelően jelölték meg a főbb tennivalókat. Ügy, hogy teljesíthető legyen a felállított mérce, de jelentős előrelépést jelentsen az adott oktatási intézmény nevelő munkájában. — tg — Megnyílt a kecskeméti Téli Tárlat A Bács-Kiskun megyei képzőművészek hagvományos téli tárlatát vasárnap a kecskeméti Katona József Múzeumban nyitották meg. Az idei tárlaton 49 festőművész, szobrász, grafikus és iparművész 127 alkotásával ismerkedhetnek meg a látogatók. Számos munkája látható azoknak a fiatal képzőművészeknek is, akik az utóbbi időben tűntek fel tehetségükkel. Az ünnepélyes tárlatnyitón megyei nívódíjat kapott Tóth Menyhért festőművész, Borbély Ferenc grafikus és Nagy Kristóf iparművész. Az idei téli tárlat anyagából százezer forint értékben vásárolt képzőművészeti alkotásokat a megyei tanács. őrök. Sápadt, hideg lötty kotyogott a kondérokban. és az emberek — vagy már nem is azok? — tolongva vették körül. Reszkető kezek emelték a rozsdás bögréket cserepes ajkaikhoz, és hör- pölés, bádogzörgés töltötte be az eddigi némaságot. Felettük a vigasztalan szürke ég, s alattuk az Árok és mögöttük a keleti égbolt vérbíbora. A didergő lábak vékony sarat tapostak körben. Egyesek sóvár' szemmel nézték az őröket, akik a kocsi körül kövér sonkaszeleteket faltak olyan ízesen, hogy nem lehetett könny nélkül nézni. Az otthoni ízek keveredtek a foglyok keserű moslékjának bűzével, az otthon, ami reggeli kávét, puha asszonyi karok melegét, porceláncsengést és a tűzhely ragyogását küldte egy pillanatra az Árok föle. Ám az Árok hidegen bámult az égre, fjedig élt, csak benne a halál lakott és nem a csendes ősz, ami után mindig újjászületés következik. Mindenki tudta, hogy innen csak halál várható, ebből a gödörből az nő ki. és méhé- ben már mindnyájuk számára teljesen megfogant. Azt is tudták, hogy ez nem sorsszerűség, de az elromlott emberi értelem és a szívnélküli borzalom. Ezt a gondolatot csak az Árok tette keserűbbé, csak az bizonyította az elkerülhetetlent, a pillanatnyilag megváltoztathatatlant. A végzet a gödörben volt és a mellettük ácsorgó őrökben, a szürke égben, a tanya távoli neszeiben, az őszben és —minden percben, tűni még nem tudni meddig lüktet, mint beteg erekben a lassuló vér... És nőtt az Árok állandóan, pedig a lapátokra egyre kevesebb föld került egy mozdulatra. A munkát nem gyorsította a nyilasok ordjtozása, a gyakori verés, és az sem, ha valaki egy csattanó, ostorpattanásszerű pisztolylövés nyomán leborult az Árok mellé. A gödör szélén sorakoztak a kis dombok, melyek alatt valaki feküdt, most már örökre az őszbe olvadva, nem figyelve soha a távoli vadli- baszóra... És itt ülök most az árok helyén, harmincnégy évvel a régi ősz után. Csak a helyén, mert az árok nincs sehol. Beszántották rég es-régen, mint egy kegyetlen emléket, ami célját nem teljesítette. Emléke maradt csak, és ezt örökké teszi a nyomára fújt őszi avar, amiből százezernyi koszorút köt a mostan: november. Emlék csak, mert az árok nem tudta feltartóztatni a tavaszt, az új élet átlépett rajta, felette piros csillagok nyíltak, és varázsolták el, s nem támadt belőle a halál, hanem a mindig és örökre megismétlődő tavasz. Csankó Lajos
