Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-03 / 285. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. december 3. Ezen nevet a... — Miért vert meg tegnap az apád? — Mert ő az erősebb. * * * — Hogy érezted magad a nászutadon? — Mint mindig... * * * — Ma óriási szerencsém volt — dicsekszik a gyűjtő. Kaptam egy Napoleon-leve• let eredeti kézírással. — Ne mondja — csodálkozik az ismerős. — És mit ír magának? * * * Piacira pon. — Miért jársz az iskolába állandóan piszkos kézzel? — Nincs másik, tanító néni kérem... * * * — Ha nincs étvágyam, konyakot iszom. Ha rossz a hangulatom, bort iszom. — És mikor iszol vizet? — Ha nincs pénzem. * * * — Mi baj, barátom? — Szeretek és szeretnek... — De hiszen ez nagyszerű! — Valóban az lenne, ha ugyanarról a nőről lenne szó. • * * r— Szívesen járnék Irénnel, ha nem lenne ilyen rossz ízlése... — És ez miben nyilvánul meg? — Azt mondta, hogy nem tetszem neki. * * * — Főúr, ezt nevezi maga rostélyosnak? — Nem én — mentegetőzik a jőpincér —, hanem a szakács! — Szeretnék egy olyan férfit találni, aki biztosítaná a jövőmet... — Drága kisasszony, én biztosítani tudnám reggelig. Egy itáliai kisvárosban két ember jelentkezik egy kedvező munkahelyre. Az egyiknek van protekciója, a másiknak nincs. A felvételin mindketten minden kérdésre jól felelnek. A vizsgáztató zavarában a következőt kérdezi a protekcióstól: — Mondja kérem Signor Carlucci, mikor volt a százéves háború? — A XIV: században kezdődött és a XV-ben fejeződött be. — Kiváló! És ön Signor Polucci — fordul a vizsgáztató a második jelölthöz —, nem tudná megmondani pontosabban? — Parancsoljon: 1337-ben kezdődött és 1453-ban fejeződött be. — Nagyszerű! Most pedig kérem, sorolja fel név szerint az elhunytakat! Sxolgáltatás Egészen egyéni bánásmód A hosszú külföldi tartózkodásra készülő házaspár kisfiát egy svájci internátusbán hagyta, amely arról volt híres, hogy neveljeit egyéni bánásmódban részesíti. Amikor a házaspár visz- szaérkezett, nyomban elment az iskolába. A földszinten a következő táblát pillantották meg: ,.Különlegesen tehetséges gyermekek számára”. A szülők itt nem találták a kis Robertjüket. Ugyanez ismétlődött meg a másik tagozatban, ahol az ajtón ez a felírás volt: „Tehetséges gyermekek számára”. Hasonló volt a helyzet a normális és az elmaradott gyermekek tagozatában is. A szülők végül találkoztak az internátus egyik pedagógusával, és megkérdezték, hol van a fiuk, Robert Cherle. — Fáradjanak feljebb, kérem. A szülők felmentek a következő emeletre. De Ro- bertjüket az igen elmaradott gyermekek csoportjában sem találták. Végül aztán a ház legfelső emeletén, a padlás tövében külön névtáblát pillantottak meg: „Robert Cherle”. MM.'llllllllllllliNJ 1111 Közérdekű BEDEUMMKv IMI]MUT TTl TTTTTTTTP----------T...............1 1 11! 111111.. J—j 1 GYEREK 2. Ml LEG' 3. BEVfli EGYÉB EK+ ISKOLA tín a vhcsokr RRLHJOK ÜGYEKKEL VARATOK !!! Otthon mlékszem, amikor hatéves voltam, egyszer ezt mondtam a szomszéd kislánynak: — Fogadok, hogy öt centiméterre állhatok tőled — és te mégsem érinthetsz meg! — De igen! — Hát én a csukott ajtó mögött fogok állni! — feleltem, s olyan harsány kacagásban törtem ki, hogy a játékhoz összeszedett kavicsok mind kigurultak a zsebeimből. A kislány olyan pillantást vetett rám, mintha hirtelen varangyos béka bukkant volna föl előtte. — Mi ebben a nevetséges? Persze, hogy senki sem érinthet meg, ha bezárod az ajtót, és mögé állsz. Sok év eltelt, de sehogy sem tudtam rájönni, mi a nők humorérzékének a nyitja. Hiszen vagy nem akkor nevetnek, amikor kell, vagy nem azon, amip kell. vagy — ami a legrosszabb — egyáltalán nem nevetnek. Ismerek egy furcsa hölgyet, aki minden vicc után ezt szokta kérdezni: — No és aztán mi volt? Egy másik nőismerősöm mindig elejétől végéig nevetéssel kíséri a viccet, de azután hirtelen halálosan komoly képet vág és megkérdi, hol lakom jelenleg. Nyilván arról van szó, hogy a humor lényege nem maga a tréfa, hanem egy sereg képzettől, érzéstől meg képzettársítástól függ, amelyet mind á tréfa okoz. R. T. Allen A nők és a humorérzék Az olyan személy, akinek fantáziáját főként a hálószobafüggöny, a tavaszi ruha meg a legújabb divatos énekes köti le — mindent kissé más megvilágításban lát, mint az, akinek a gondolatai a labdarúgás, a horgászás és a sör körül forognak. A nők szellemi tevékenységét a földhözragadt realizmus súlyos ballasztja terheli, s ez nem teszi lehetővé számukra, hogy túlságosan magasan lebegjenek. Ez az egyik oka annak, amiért nem képesek reagálni az olyan történetekre, ahol a tréfa ellentmondásba kerül a józan ésszel. Egy este, amikor hazaértem, már a küszöbről így szóltam a feleségemhez: — Drágám, hallgasd meg ezt a roppantul mulatságos történetet! Egy fiú minden este a vendéglőben ült és zellert akasztott az egyik fülére. Egyszer azonban a vendégek azt látták, hogy zöldhagyma csüng a füle mögött. Az egyik nem tudta visszafojtani kíváncsiságát, és megkérdezte: „Ide hallgass, Mac, miért akasztottál hagymát a füledre?’’ Mire ő így felelt: „Mert ma nem kaptam zellert!” Az utolsó szavakat alig tudtam kiejteni — szinte vonaglottam a nevetéstől. Feleségem pedig hűvösen tudakolta: — De hát miért nem kapott aznap zellert? Azután szórakozottan tette hozzá: — Jó, hogy figyelmeztettél: holnap eljön hozzánk Bili és Grace. Okvetlenül sajtot kell vennünk! Másnap a viccet elmeséltem Bilinek és Grace-nek. Bili természetesen, őszintén nevetett, Grace azonban udvariasan mosolygott és megjegyezte: — Megint drágább lett a hagyma — majd feleségemhez fordult: — Ha ilyen rohamosan emelked.nek az élelmiszerárak, akkor hamarosan gazdagabb férjet kell keresnünk! legutóbbi időben egyébként, úgy érzem, majdnem elsajátítottam azt a művészetet, hogyan kell felébreszteni a nők humorérzékét. Társaságban hallgatok, és a férfiak kíséretében kiballagok a konyhába, hogy italt keverjek. A hölgyek magukra maradnak, és saját dolgaikról társalognak. Azután valamelyikük suttogásig halkítja a hangját — és azonnal nevetésre fakadnak. Valamikor okvetlenül a végére járok, ugyan min nevetnek annyira! (Gellért György fordítása) Ralph Weiner: Rendnek kell lenni! Késő éjjel betértem a pályaudvari borbélyüzletbe. — Rendkívül sajnálom — mosolygott udvariasan a borbély —, de a szabályok értelmében csak azokat a vendégeket szolgálhatom ki, akiknek érvényes vasúti jegyük van. — De most egyetlen vendége sincs — ellenkeztem —, úgyhogy esetleg, most az egyszer, kivételesen ... A borbély sanda pillantást vetett rám: — Éjszaka van, kérem szépen. Mi szigo'- rúan alkalmazkodunk a szabályokhoz. Rendnek kell lenni! Nálunk csakis utasok borotválkozhatnak! Ezzel faképnél hagyott. A pénztárhoz siettem. — Kérek egy menetjegyet! — Hová? — Bárhová. Nekem egykutya. — Tegye bolonddá a nagynénikéjét — förmedt rám az ifjú pénztárosnő. — Én egyáltalán nem teszek bolonddá senkit — válaszoltam nyugodtan. — Adjon jegyet a legközelebbi állomásig. Az éppen megteszi. — Mégis, milyen állomásra gondol? — Drága kisasszony, már említettem, hogy akármelyik lehet. A pénztárosnő ekkor már szemlátomást ideges lett. — De azt mégis tudhatná, hogy hová kíván utazni! Esetem mindjobban felcsigázta az ifjú hölgy figyelmét: — Ha sehová sem kíván utazni, akkor minek kell a vonatjegy? — Mert borotválkozni akarok. Kurta csattanás, a kisablak becsapódott. Egy kicsit vártam, aztán finoman megkopogtattam az üveget. — Drága hölgyem — fuvoláztam, a helyzethez képest nyugodt hangon —, legyen szíves, adjon nekem egy menetjegyet. A pénztárosnő úgy pislogott rám. mintha örült volnék. Aztán valamilyen vaskos könyvben kezdett lapozni. — Értse meg végre: a borbély menetjegyet követel tőlem! — harsogtam a bezárt ablakba. Erre az keskeny résre nyitotta az ablakot. — Mit követel a borbély? — Menetjegyet. Mivel csak érvényes jeggyel rendelkező utasokat borotválhat — ismételtem. Ekkor aztán világosság nyílt az ifjú hölgy elméjében. — Tessék, itt egy jegy Rebnitz állomásig. Hatvan pfenniget kérek. A menetjeggyel a kezemben visszaballagtam a borbélyhoz. — Itt a jegyem, tessék. Most már szeretnék megborotválkozni. De a fodrász kemény legény volt. — ön eredetileg nem is akart utazni. — Nem számít, itt a Rebnitzig szóló menetjegyem. Ez sem elég magának? — Roppantul sajnálom — mondta a fodrász és elzárkózva összefonta a karját. — Ha csak azért vett menetjegyet, hogy megborotválkozzon — akkor nálam nem fog célt érni. Itt ugyanis kizárólag érvényes jeggyel rendelkező és utazni szándékozó utasok borotválkozhatnak! Erre már a lélegzetem is elakadt. — Bocsánat! — kiáltottam. Azt senki nem tilthatja meg, hogy ha kedvem tartja, el ne menjek abba az átkozott Rebnitz- be. Ebben az esetben pedig én magának utas vagyok! — De hiszen ön sehová sem akart utazni— válaszolt jeges udvariassággal a borbély —, tehát nem utas, még akkor sem, ha menetjegye van. Ezért kénytelen vagyok nyomatékosan felszólítani, hogy azonnal hagyja el a helyiséget! Mi mást tehettem volna — visszaballagtam a pénztárhoz. — Kisasszony — fordultam ismét a pénztárosnőhöz —, a jegy sem segített. Kérem, váltsa vissza. — Nem tehetem — tárta szét sajnálkozva karját a pénztárosnő. — Hogyhogy nem teheti? Hiszen én nem utaztam ezzel a jeggyel! — Ha utazás céljából vált menetjegyet és így nem használja fel, akkor visszaadhatnám az árát — magyarázta készséges mosollyal. — Rendnek kell lennie, ön azonban már az elején közölte, hogy nem szándékozik utazni, ezért nincs joga arra, hogy a menetjegy árát visszakapja. Forduljon talán a borbélyhoz, hiszefn miatta váltott jegyet. . . — Megtérítené, kéremszépem, a jegyem árát? — kérdeztem aJhajmüvésztől. — Egy pillanat türelmet kérem! — felelt a fodrász. Letette az újságot, a telefonhoz ment és felhívott valakit. — Rendben van — közölte visszatérve — jjn megborotválkozhat . .. — Végre! — kiáltottam kitörő örömmel. — ... de nem itt — fejezte be a mondatot a borbély —, hanem ott, Rebnitzben! ' Gellért György fordítása
