Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-24 / 303. szám

1978. december 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 15 BAJNOKI CÍM — __________________ A JUBILEUM KORONÁJA NB ll-be jutotottak a Volán asztaliteniszezői Mindig szép ünnep a jubi­leum, de különösen emléke­zetes marad, ha a jubilálok kiemelkedő eredménnyel já­rulnak hozzá. Például úgy, ahogy a Szolnoki Volán asz­taliteniszezői tették: szakosz­tályuk megalapozásának tíz­éves évfordulóján az NB II- be küzdötték fel magukat. Öt év a tömegsport színterén — Maga a sportág másfél évtizedes múltra tekint visz- sza a Volánnál, — mondja a 39 éves Kalcsu János, a szak­osztály vezetője. — öt esz­tendeig tömegsport szinten ütögettük a kaucsuklabdát, majd felkértük dr. Halasi Emilt, hogy foglalkozzon ve­lünk. Az ő tanácsára vettük komolyabban a játékot, s a vállalat vezetősége hamaro­san megbízott, hogy alakít­sak szakosztályt. Ezután Lesskó László volt az edzőnk egy évig, közben én is elvé­geztem a segédedzői tanfo­lyamot. Azóta egyszemélyes minde­nese a szakosztálynak, sőt a megyei bajnokságon jómaga is asztalhoz állt még. Kez­detben váltakozó sikerekkel szerepelt a csapat, majd az időközben beérett saját ne­velésű fiatalokkal megerő­södve 1971-ben megnyerték a megyei bajnokságot. Ponto­sabban, először nyerték meg, mert utána sorozatban sze­rezték a bajnoki címeket, ám az osztályozókon mindig el­buktak. Végre, harmadik ne­kifutásra — 1977-ben — fel­jutottak az annyira áhított NB III-ba, ahol a második helynél nem is adták alább. A szakosztály fejlődését egyebek is jelzik: a gondos utánpótlásnevelés eredmé­• nyeképpen Simó József 1975- ben és 1976-ban, Szathmáry Tibor pedig két évvel ezelőtt megkapta az aranyjelvényes ifjúsági minősítést. — Az idén a már rutint szerzett felnőtt együttes az­zal a céllal kezdte a bajnoki évadot, hogy kiharcolja a feljebb jutást — kerekedik tovább a szakosztály törté­nete. — Kedvezett a sorsolás is, a Dávid-csoportba kerül­tünk, ahol csak három ko­moly ellenféllel kellett szá- molnunk. A legerősebbnek kétség kívül a Mezőtúri Fő­iskola cspaata bizonyult, nem véletlenül szerezték meg az ezüstérmes helyet, valamint két debreceni együttessel — a Bocskai, illetve a Biogál csapatával — vívtunk nehéz mérkőzéseket. A feljutás vé­gül is sikerült, s ez minden­képpen a csapategység diada­la. Az együttes gerincét há­rom közel azonos korú és tu­dású fiatal jelentette — Si­' mó, Szathmáry és Faragó István, aki azóta bevonult katonának — valamint Bo­dor Lajos, az igen rutinos csapatkapitány. Csaknem másfél évig játszottak együtt, jól összeszoktak, de elsősor­ban Simó az, aki a leginkább magával ragadta a csapatot. Megjárta az NB I-et is, s ritkán fordult elő, hogy a mérkőzé­seken nem maximumát nyúj­totta tudásának. Ha mégis gyengébb napot fogott ki, ak­kor más nőtt fel a feladathoz. A négy legeredményesebb versenyzőn kívül Nagy Jenő és Balatoni László szerepelt a csapatban. Az ifjúsági együttes — Nagy Zoltán, Fü­zesi Gyula és Bessenyei Sán­dor — a negyedik helyen vég­zett a megyei bajnokságban, de bizonyos, hogy többre is képesek, csakhogy az idén a fő figyelem — érthetően — a felnőtt gárdára összponto­sult. Kalcsu János egymaga edzi mindkét csapatot, még­pedig kéthetente háromszor. Az edző ugyanis vezető tech­nikus a Volánnál, a diagnosz­tikai soron, s váltott műszak­ban dolgozik. A húszfőnyi szakosztály másik gondját a csapatszállítás jelentette: az edző saját kocsijával vitte mérkőzésekre együttesét, s bár megtérítették költségeit, mégis nagy terhet viselt a vállán. Kitűnő összhang De miként vélekedik az együttesről a 34 éves Bodor Lajos? — Ilyen csapatban nagyon jó kapitánynak lenni. Bár a többség jóval fiatalabb ná­lam, kitűnő az összhang, s minídenben összetartunk, akár kispályás fociról — mint „kiegészítő” sportágról — van szó, akár arról, hogy összejöjjünk családostól. Egyébként nős vagyok, van egy fiunk, Abonyban élünk, s 16 éves korom óta asztali­teniszezek. Most végzem a segédedzőit, így jövőre szak­vezetőként is hozzájárulha­tok a csapat fejlődéséhez. — Én hat éve kezdtem á játékot a Volánnál — mutat­kozik be a 19 éves Szathmá­ry Tibor. — Nagyon örülök, hogy sikerült teljesítenem az aranyjelvényes szintet, s mint ifjúsági játékos, már tagja lehettem a megyei baj­nokságot nyert csapatnak, sőt részt vehettem az osztá­lyozott is. Két éve aranyér­met nyertem egyéniben a Ke­let-magyar bajnokságon, és beválogattak Szolnok megye ifjúsági válogatottjába is. Szállítási gond a Volánnál? A 21 éves Simó József — az Ybl Miklós Főiskola vég­zős hallgatója — az, aki ugyancsak segédedzőként se­gítette az ifjúsági csapat fel­készülését. Annak ellenére, hogy jövőre már Bodor La­josra is számíthatnak az ed­zések vezetésében, bizonyos, hogy a Volánnak megnyugta­tó módon kell megoldania Kalcsu János munkahelyi problémáját, nevezetesen azt, hogy egy műszakban dolgoz­hasson, hiszen az NB II-be került csapatnak jóval na­gyobb szüksége lesz rá, mint eddig bármikor. Az együttes szállítását szintén másképp kell lebonyolítani ezután. Az asztaliteniszezők — úgy vél­jük — különösebb terhet nem jelentettek eddig a nagyvállalatnak, s megér­demlik, hogy mostmár foko­zottabb gondoskodásban le­gyen részük. Annál is in­kább, mivel a Nemzeti Baj­nokság II. osztálya koránt­sem „sétagalopp”. Tudják ezt a játékosok is, s ennek megfelelően január 15-én megkezdik az alapozást, min­den korábbinál nagyobb el­szántsággal. — Nem lehet más a célunk, mint az, hogy megkapasz­kodjunk az osztályban — fogalmazza meg valamennyi­ük véleményét Kalcsu János. — Szeretnénk a középme­zőnyben végezni, s úgy érez­zük, ha minden elképzelé­seink szerint alakul — sike­rül. v Constantin Lajos Az NB ll-be jutott együttes, balról jobbra: Kalcsu János szak­osztályvezető, edző, Bodor Lajos, Faragó István, Szathmáry Ti­bor, Nagy Jenő és Balatoni László. Csak Simó József hiányzik a képről Magos Judit és a sakkcsapat elősször Magyar Zoltán másodszor Az idén már 21. alakalommal szavaztak a sportújságírók. A MUOSZ sportújságíró szakosztá­lya először 1958-ban kérte fel a sportsajtó munkatársait, hogy szavazással döntsék el, kik vol­tak az esztendő legeredménye­sebb magyar sportolói. A két évtizeddel ezelőtti sza­vazáson elsőnek Körmöczi Zsu­zsi teniszező, Pólyák Imre bir­kózó és a vízilabda-válogatott ér­demelte ki a megtisztelő címet. A mostanival együtt a 21. sza­vazáson összesen 63 első hely került kiadásra, 13 női, férfi­sportoló és 7 csapat kapta a „babérokat”. Az idén két új győztest avatnak: Magos Judit és a férfi sakkválogatott először részesült ilyen elismerésben. A férfiak legjqbbja Magyar Zoltán 1974 után másodszor érdemelte ki a címet. Magos és a sakkcsapat duplán újonc: asztaliteniszező (férfi, nő vagy csapat) még sohasem ke­rült az első helyre, ugyanígy a sakkcsapatban sem volt még ilyen eredmény. A 21. szavazás legjobbjai Két évtized alatt a nők között az evezős Pap Jenőné (1959, 1960, 1961) és az úszó Gyarmati And­rea (1970, 1971, 1972) volt a leg­eredményesebb, 3—3 alkalommal végeztek az első helyen. A férfiaknál Balczó András a listavezető, ugyancsak 3 győ­zelemmel (1966, 1969 és 1972). mögötte 2—2 első helyezéssel Pó­lyák Imre, Kárpáti Rudolf, Zsi- vótzky Gyula és Magyar Zoltán következik. A csapatoknál a vízilabda-vá­logatott vezet az 1958-ban, 1961 - ben, 1962-ben, 1973-ban. 1974-ben, 1976-ban és 1977-ben kiérdemelt 7 első hellyel. Ugyancsak hét első hellyel rendelkezik az öt­tusa-válogatott is, de ebből csak 6 a felnőtteké, egy pedig 1969- ből, az ifjúsági válogatotté. A * „csapattörténelemben” meglepő, hogy a kardválogatott még egy^ szer sem lett első, a vívás csaj patsikereivel a párbajtőr válo­gatott rukkolt ki, 1959 és 1972 között négy alkalommal. Az idei szavazáson — csakúgy mint a korábbi esztendőkben — a „dobogóra került” sportolók, csapatok mellett még igen so­kan kaptak szavazatot. Az első három közé került^ sportolók, csapatok listája: 1978 legjobb magyar női spor­tolója: Magos Judit asztaliteni­szező 292 pont, 2. Papp Margit atléta 267 pont, 3. Ambrus Ma­riann evezős 180 pont. 1978 legjobb magyar férfi spor­tolója: Magyar Zoltán tornász 274 pont, 2. Buday Tamás ke­nus 259 pont, 3. Gergely Gábor asztaliteniszező 244 pont. 1978 legjobb magvar csapata: férfi sakkválogatott T Portisch Lajos, Sax Gyula, Ribli Zoltán. Csőm István, Vadász Károly, Adorján András 317 pont, 2. kardválogatott 231 pont, 3. OSC vízilabdacsapata 192 pont. Nemcsak emlékezni kell a szépre megyének Szolnok vannak nosztalgia­sportágai. A közvélemény számára valóságos neural­gikus pont némelyik ver­senyág, és elég csak megem­líteni, hogy a szurkoló a Szí­véhez kapjon: „bezzeg ré­gen ...” Sok egyéb mellett ilyen dédelgetett kedvenc a női kosárlabda is. Nehezen felejtik a szolnokiak, hogy az NB I-ben milyen késhegy­re menő csatákat vívtak azok, akiknek neve még min­dig közszájon forog: Pataki Erzsi, a „cseles”, Boháthyné, Lőrinczné vagy Fodor Mária. Mondhatnánk, így is van ez rendjén, ám ezúttal a ne­hezen feléjthető múlt biztató jelenbe torkollódott. Az idén a Szolnoki MTE női csapata kivívta az NB I-ben szerep­lés jogát. A dolog azonban közel sem volt ennyire ké­zenfekvőén egyszerű. Az igaz, hogy néhány játékos — Echbauer Kati, C zitán Klári és még jó pár —1 tíz-tizenegy éves kora óta nem élhet ko­sárlabda nélkül, ám a szak­osztály kellő szakértelem hí­ján a megszállott játékosok ellenére is megrekedt volna a középszerűségnél. Nem kell túl nagy merészség megkoc­káztatni: Káplár József edző nélkül ma nincs I. osztályú együttese a piros-feketéknek. Kevés olyan szakembert ismerek, aki csalhatatlan prognózist ad csapata sze­repléséről. Az MTE edzője e kevesek közé tartozik. A 77-es év fene rosszul kezdő­dött. Az első négy forduló­ban három vereséget szed­tek össze, jóllehet az indu­láskor dobogós helyezést ígértek az egyesület vezető­ségének. Ekkor kezdtek ké­telkedni a kishitűek és kér­dezték Káplárt: mi lesz? —• Semmi, zsinórban nye­rünk minden meccset, és érmesek leszünk. Igaza lett. Már ekkor haj­szállal maradtak el az NB I-től. De talán ennél is'me­részebb „próféciára” vállal­kozott az idén: feljebbjutást jósolt. Tudta, az NB I ka­pujában csak egyetlen csa­pattal „ütközhetnek Össze”, és ez a Kecskemét.. Tavasszal Szolnokon a hírős város ko­sarasai nyertek, így egyet­len mód volt eléjük kerülni: otthonukban kell legyőzni őket ősszel. A mérkőzés előtt, a kecskeméti sport­csarnokban az edlző arca ugyan egy fokkal fehérebb volt a szokottnál, ám miköz­ben a játékosok a bemele­gítő dobásokat végezték, ő tízpontos szolnoki győzelmet ígért. Ott, ahol két "buszra való MTE-szurkoló dobogott a lelátón, és lengette a piros­fekete zászlókat. Ott, ahol a hangpárbajban nem marad­tak alul a lelkes hazaiak sem. A mérkőzés? Egy lidérces álom: a 11. percben 22:5-re vezettek a kecskemétiek. Fa­gyos csend honolt az MTE táborában. Milyen erőfeszítés csak egyetlen labdát is meg­szerezni, és ha kosár lesz belőle, még mindig csak két ponttal csökken a hátrány. Mégis, a 14. percben 24:18. Aztán a második félidő fe­lénél egyenlő. Ettől kezdve „elfogyott” a kecskeméti csa­pat, 72:58-ra győzött az MTE, és Káplár József csak eny- nyit mondott: — Ha nem nyertünk vol­na legalább tíz ponttal, nem érdemeltük volna meg az NB I-et. Milyen jó mindezt felele­veníteni a szolnoki Közgaz­dasági Szakközépiskola tor­natermében. Három csapat játszik egymással edzőmecs- cset úgy, hogy az egyik a cserepadon ül. ök, a pihe­nők a legtürelmetlenebbek. Egy perc múlva pályára lép­hetnek, kórusban számolják a másodperceket, amikor labdaközeibe kerülnek. Mert játszani akar mindenki. Szin­te tapintható, mennyire a munkára épül itt az ered­mény. Az edzővel egyetlen, ám végtelenül tanulságos kér­désre keressük a választói­ként sikerült a szakosztály­nak szinte egy órásmester gondosságával összeszedni és egybecsiszolni a csapatot? Mert hát akárhogy is néz­zük, 1976-ban az NB II 9. helyén tanyáztak, és ha ak­kor valaki szóba hozza az NB I-et, minden bizonnyal kinevették volna. Az alapí­tótagok? C zitán, Echbauer, Herczeg, Vörös Márta. Aztán ’77 tavaszán hazatért Eger­ből főiskolai diplomával a zsebében Hegedűs Mária. Később a Testnevelési Főis­koláról már tanárként Bód,i Katalin érkezett. Végül né­mi meglepetésre Királyné Nagy Mária, a száznegyven­szeres válogatott kopogtatott a szakosztálynál. Emlékszem még azokra az időkre, amikor az MTE ko­sarasai kettesével jöttek fel a szerkesztőségbe panaszkod­ni — a többiekre. A csapat olyan volt, akár a felboly­gatott méhkas. És ebből --a „hetedhét országból” össze­jött gárdából egymásért élő­haló csapat lett. A magyará­zat a szakosztályvezetés kö­vetkezetességében keresendő. A szakosztály elnöke, Mala- tinszki György, a Cukorgyár főmérnöke, aki tekintélyénél fogva sokat tett azért, hogy megnyugodjanak a kedé­lyek. Aztán pótolhatatlan Káplár József pedagógiai ér­zékenysége is. Minden támo­gatást megadott az egyesü­let — dehát ezt a korábbi években is megtette. Ami a sportág utánpótlását illeti ? öt testnevelő keze alatt száz-százhúsz gyerek ismer­kedik a kosárlabda alapjai­val, és rajtuk Hegedűs Má­ria függetlenített edző tartja a szemét. Jelenleg szoronganak, fél­nek — és reménykednek a lányok. Mindenáron benn szeretnének maradni az NB I-ben, ezért is vállalták im­már félév óta az első osz­tályú követelmények teljesí­tését. És edzettek hetente ötször NB Il-es korukban is, amit egyetlen második vo­nalbeli együttes sem tett meg. Káplár József kezdő csa­patot nem nevez meg a rajtra, a Bódi, Echbauer, Ki­rályné, Hegedűs, Czitán, Rittling, Tőrös hetesből bár­melyik öt pályára léphet. De mögöttük ott van Bozsó, Mohácsi, aztán az ifik tehet­séges fiataljai: Szabó Kati, Tóth Henriett, Lados Zsu­zsa, Bencsik Vera és a töb­biek. Bennma- Kiesnek? rad,nak? Jósolni fe­lelőtlen dolog lenne. Egy tanulságért mindenesetre ka­nyarodjunk vissza a kecske­méti rangadóra. Az edző, afi kimértségéről, higgadtságá­ról ismert, technikai bünte­tőt kapott. Egy kiélezett meccsen a kispadon ülő ve­zető ellen ítélt személyi vég­zetes lehet. A csapat e hát­ránytól — szárnyakat ka­pott. Mindenki igyekezett jóvátenni azt, amit a tréner túlfeszített idegállapotában vétett. Ez alighanem mindennél többet mond a csapatszel­lemről és arról az edző-játé­kos kapcsolatról, amely nél­kül nincs maradandó siker. Káplár József ma már higgadtan ma­gyaráz, de a kecskeméti mérkőzésen kö­zel sem volt ilyen nyugodt... Palágyi Béla (Fotó: Katona)

Next

/
Oldalképek
Tartalom