Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-24 / 303. szám
1978. december 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 engedj az igazadból Levelét megkaptam, örülök, hogy írásom visszhangra talált önben. Hiszen ezt írja: „Átkozottul tetszett az Élnek még. Aztán valami szorítás maradt utána. Tisztában lenni a bűneinkkel, mulasztásainkkal nem éppen felemelő érzés, de más pártos, érzelemtől túlfűtött szavaitól ugyanez már nagyon lesújtó. S ha ezek a szavak még lel- kiismeretfurdalásainkkal is találkoznak, egyszerűen lehetetlennek tűnik a védekezés és nem marad más, mint egy megszánásért induló tekintet: Anyám, engedj az igazadból! A mellékelt levelet nem közlésvágyból küldtem, inkább okulásul, silány vigaszként magunknak, akik tudjuk, hogy Élnek még. Göblyös Sándor, Törökszent- miklós, Somogyi B. út 8.” Az aláírás férfit jelöl, abból a már említett mellékelt levélből azonban úgy tűnik, a levelet asszony írta. Mindegy: megrázó, szép, emberi szavak ezek, érdemes idézni őket. „Gondolok rád anyám... s ez az érzés lassan egy lesz egy nem nyugvó lelkiisme- retfurdalással. Nem kell semmit mondanod. Nem is mondanád. A tekintet is csak megnyugtatni tud, még korholni sem. 'Mégsem igaz, mert mindennél erősebb ez a szorító „úristen, megint nem!”-önvád. Vádolom magamat, a világot, a hajszát, a gyerek ezernyi baját s mindent, ami közénk áll! Gyűlölöm az Igény, a Teperés vaksi falát, amin mindig át kell mászni az öregedő Skodával, hogy egy órára leülhessünk a tiszta szobába! ötpercenként van reggel. Néha pillanatra eszembe jut, valamikor napokig nem járt az öreg ébresztőóra. Gyalog mentünk, ahová kellett, néha virágot szedtünk. Most? Gombszaggatóan tömött buszról lesodródva órámra nézek s nincs időm megvenni a füstös hóvirágot. Sziréna helyett a gyomrunk jelzett megálljt, most a szalag ötpercnyi dermedtségében még azt is el. kell dönteni, hogy egy Fecske, vagy pár harapás elmaradt reggeli. A délután ólmos fáradtsággal önt el, és a zuhany alatt már tűnődöm; mi kerüljön a tétován imbolygó bevásárlókosárba. Ezt a gyerek nem szereti, az már elfogyott, emez túl drága egy vacsorához. Mégis mit?! ^Valamit kell vinni a gyereknek holnap az iskolába, karalábét vagy káposztát. Melyiket? Űristen, hogy hülyülök. ..! Tényleg, az este fájt a foga. Az apja elvinné orvoshoz, ha nem túlórázik. Az is mindig túlórázik... Most ugyan én biztattam, mert megmondtam, csak akkor lesz új gumi a kocsira, ha megkeresi. És ezt komolyan mondtam, pedig én is tudom, hogy egy erős kanyarban meghalni... De jön a gázszámlás, fizetni a villanyért, újságért, a gyerek napközijéért s ráadásul még névnapom is lesz. Addigra muszáj kicserélni a nagyobbik szobában a szőnyeget, egy összekötő is kellene. Meg nyolc személyre vacsora. Fodrászhoz is majd csak akkor megyek el.” 'Akinek levelüket .címezték, csak alkalmi újságíró, egyébként költő, Élnek még című írása is egy prózavers. így tehát engedjék meg, hogy versben feleljek gondolataikra ! Az ősz a szomorúság a félelem sárga királya élet-szüret levél-vonulás morcos-nappalok sietős settenkedése lágy szimfóniák jégcsap csilingelésű akkordja az évszakok sárga-lámpás redőnye Fehér-gyász-koldur tavaszt-álmodása a semmi körül nyüszítő szelek vijjogó félelme pacsirtástalan köd-fátyol-ruhás égi vívódás „Persze, a gyerek már megint. nem ette meg a vacsoráját. Válogat, vagy tényleg a foga fáj? Nem veszi fel a bundáját, s mikor rákiabá- fom, kiderül, hogy valamivel leöntötte az elejét. Majd háromezerért vettük, dehát minden második gyereknek van. Két év alatt kinövi, a bizományi megveszi nyolcszázért. Szegénykém, nehezen tűri a fogorvost. Nem veszekszek vele, pedig zsebre dugott kézzel tapos a tócsák közepébe. A táskájába természetesen nincs bepakolva, de már nincs erőm prédikálni, inkább segítek, így aztán holnap már a ceruzát is nekem kell hegyezni. A cipőjét is mindig én pucolom, mert rákeni a sárra a pasztát. Egyébként is; ha nem akarom, hogy itthon hagyja a fejét is, vagy topi- san menjen el, mindenben segítenem keil, s a segítés gyakran tovább tart, mint megcsinálni. Jóska sokat segít, most is elmosogatott, míg én pár apróságot kilögyböltem. Két inget, a gyerek pulóverét, köpenyét, tornanadrágját. Nyolcra nagyot nyögve ülök a tv előtt, inkább csak azért, hogy lássak valamit a világból. A film közben eszembe jut a számtanpélda, ki a gyereket az ágyból... Valami kattog a kocsi váltójában. .. még csak ez hiányzott. Oda a szemközti falra venni kell egy faliszőnyeget, olyan kopasz. Szőnyeg ! Melyikőtök öntötte le a bordó szőnyeget? Mindegy, majd szombaton kitakarítom. Tudod, mindig levetjük a cipőnket, de attól ugyanannyit kell takarítani. Jövő héten délutános vagyok. Az nagyon fáraszt. Reggel hatkor kelni a gyerek miatt, megfőzni, pár göncöt kimosni, éjfélkor lefeküdni. Brrr. Majd szombaton kipihenem magam. Igaz, szombaton ágyat is kell húzni. Egyszer megnézem már, milyen az a Patyolat ágynemű. Az a betétes. Igaz, jobb szeretem, amit én vasalok. Pihenni? Egy frászt fogok pihenni. Teca szólt, a brigádvezető, hogy kommunista műszak. Jobb volna már onnan is kilépni. Néha Jóska is kimossa az ágyneműt, de most a kocsin akar valamit csinálni. Istenem, mikor voltunk színházban? Nem is tudom. Ügy igazából nem is hiányzik. Minek? Hogy oda is rohanni kelljen? A gyereknek két éve ígérjük, hogy felvisszük szánkózni a Mátrába. Ha nem mondja, észre sem veszem, hogy hó van. Csak lucsok, amit behordunk.” összetorlaszolt betonlapok huhukkoló életjele Emlék-pipacsok utolsó nap-tűz -színű virizsolása mit kerestem e földön miért fájt ami fájt miért volt szép a szép végig-gondolása Tengerré duzzadt vágyak tócsává apadása sárga mosoly a mindenség felé „Egyszer bele kellene már rúgni ebbe a sok muszájba! Nem porszívózni minden másnap, hagyni a mosatlant, vagy elmenni ebédelni. Elmenni a Mátrába, tiszta szívvel nevetni, nem gondolni a rossz gumikra, a pecsétes szőnyegre, arra, hogy megint itthon maradt a nyelvtanfüzet és nem vitt karalábét a gyerek, hogy megint hétfő lesz, délutános hét és akkor minden még nehezebb. Azt hiszem, szombaton leszaladunk hozzátok. Haza. Rég láttalak anyám. Azt hiszem, de azt csak én tudom, hogy miiven kín lesz választani a hátamra égő nagymosás, az örökös fáradtság és közöttetek. Ha alulmaradnék, nekem még rosszabb, mert te, az örökös megértéseddel lassan már megszokod, de nekem örökké itt lóg a nyakamon az a tudat, hogy azt hiszitek, csak egy vagytok a millió tennivaló közül. S talán így is van... Bocsáss meg érte anyám' és engedj kicsit az igazadból.” Didergéssé szelídült erők napfoltos félelme hold-lakó Dávid hegedű-húr pattogása mentettlene már sose áradó örömnek ma-ma holnap már késő ma-mai ölelni akarás Simogatást szétosztani akaró tenyerek utolsó imája az ég felé tartott tenyérnek mért csak a nap tartja oda arcát ha csontosodik a föld megfeketül a fény ön azt kérte: „Anyám, engedj az igazadból!” De az anyák nem engedhetnek az igazukból. Sohasem engedhetnek. Iiuh István Haihong és Martfű kezet fog A magyar emberek közvetlenek, barátságosak. Főleg a fiatalok, akik harsány vidámságukkal könnyítettek, átsegítettek az első hetek nehézségein. Ha a több ezer kilométerre fekvő hazánkra, az otthonainkra gondolunk, elszorul a szívünk. De örülünk is, mert küldetésünk már a béke adománya. Csendes, de mélyről jövő a mi örömünk. . Hoang Ha Chau, 26 éves vietnami munkásnő halk szavú vallomása egy kis darab Keletet varázsol a martfűi munkásszálló társalgójába. Tizenhárom társával október közepén érkezett a Tisza Cipőgyárba tanulni. A másfél millió lakosú Hai- Phong városából jöttek, Észak-Vietnam legnagyobb cipőgyárának dolgozói. Államközi megállapodás alapján átveszik a tornacipőgyártást a Tiszától. A vulkanizált eljárással készülő lábbelik gyártási módját ők nem ismerik, és miután a gyártó gépsorokat is elszállítják a baráti ország kétezer embert foglalkoztató gyárába, a Martfűre „delegált” munkások — a leendő „kulcsemberek” — itt megtanulják. otthon betanítják a korszerű technológiát. Munka utáni, délutáni találkozót kértünk a vietnami csoport tagjaitól. — Hogy érzik magukat? Mit hozott számukra a béke? Hoang Dong Bac igazgató: — Köszönjük! Jól vagyunk! Meglepően hamar megszoktuk a számunkra teljesen ismeretlen klímát, környezetet. Kedves, segítőkész magyar szaktársaink jóvoltából elsajátítottuk a gépésze- tileg teljesen új gyártásmódot, rövid időn belül nem okozott problémát a nyelvi nehézség sem. — A béke... Túl közeli még a háború, annak minden szörnyűsége. Mi a harcok idején is dolgoztunk a gyárban, katonai lábbeliket gyártottunk. Viszontagságos időszak volt. Mikor közeledett a front városunkba, útrakelt a gyár, hogy csendesebb, védettebb helyen folytathassuk a munkát. Sokan fegyvert fogtak, ők nem tartottak velünk. De aki jött, helyettük is dolgozott. Átvészeltük a háborút emberáldozatok nélkül. A lerombolt gyár. a tetemes anyagi kár azonban még mindig memento. .. De élünk, dolgozunk, fejlődünk, és ez a fontos. Négy lányom — nagyon hiszem — már nem éli át újból a pusztítást. A kama- szos moso- lyú Le Thuy most 20 éves. Szabász. Roppant élvezi a mindent tudó masinákat, a fotocellás gépeket. — Otthon is szabász voltam, de mi kézzel nyírtuk az anyagot. Nagyon szeretem a gépet, felejthetetlen élmény volt az első „lecke”, amelyet itt kaptam. — A háború idején én még fiatal voltam, gyerek. A szüleim és az emberek szenvedését látva már gyerekfejjel meggyűlöltem a háború okozóit, az értelmetlen pusztítást. Vágyom haza. de biztos vagyok benne, hogy a magyarországi emlékeim évtizedekig elkísérnek. A kedves, szép lányok, a vidék, a nagy gyár, ahol olyan gyakran hallunk dalolást, fütyülést. Ez az igazi béke. Nguyen Van Cuing az aljakörön tanult, a présműhelyben. A huszonhárom éves fiatalember öt évig fegyverre! "a kezében harcolt. Többször megsebesült, egy ízben nem sok reményt fűztek felgyógyulásához. Bár örök életében viseli a háború nyomait, már tud mosolyogni. — Apámmal indultunk a haza védelmére. . . ötször 365 nap! Millió emléket, felejthetetlen napokat őrzök. A legbold.ogabb nap is eljött: felszabadult Ho-SiMinh város, számunkra ott és akkor véget ért a háború A huszonhárom éves Phan Thi Song ujján ka- rikagyű— Furcsa érzés a honvágy. Hazavágyom, ugyanakkor a szívem ide is húz... A vőlegényem Csehszlovákiában tanul, „néhány lépésre innen”. Tűzödei munkásnő vagyok, folytatom — csak Korszerűbben — otthon a .munkám. Az igazgatóság úgy döntött, hogy munka után, csoportokra osztva, mi tanítjuk be munkatársainkat az új gépek kezelésére. Könnyű, szép munkának tartom a cipőgyártást. És hasznosnak, hiszen erre mindenkinek szüksége van. — Szabad időnkben sokat sétálunk Martfűn, tetszik ez a kis “település. Sokszor be.szélgetünk arról séta közben, mi is ilyen szép nyugalomban élhetünk, dolgozhatunk talán nem is olyan sokára otthon. Nguyen Thi Yen arcán 'fellegek. — Gyerekeimre gondolok. Kimondhatatlanul hiányzik mind a három, aggódom miattuk. Szeretném, ha szárnyam nőne, hazarepülnék. — Tűzödei munkát tanulok. szeretném pontosan elsajátítani minden csínját- bínját. Talán hasznomat veszik otthon... annak a gyárnak az emberei, akikkel hónapokon át vándoroltunk, hogy dolgozhassunk. Mert él-' ni, dolgozni a háborúban is kellett. Ezt tettük, a gyerekeinkért, a győzelemért. Le Mon, a huszonhat éves fiatalasz- szony egyéves kislányától és hadmérnök férjétől vett búcsút október közepén. — Két érzés viaskodott bennem utazás előtt: aggódtam család,ómért, de mérhetetlenül örültem is. hogy ta: nulni küldtek Magyarországra. Nagyon szép ez az ország, el sem képzeltem, hogy Európa ilyen. Szeretem Kunszentmártoni is, ahol tanítanak, kedvelem Martfűt, ahol ennyi jó ember é! Egyre gyakrabban jut eszembe a karácsony, amelyet már szeretteimmel együtt ünnepiek, most másként, mert boldogabb vagyok... A szép Hoang Ha Chau vallomásából már a beszélgetés elején idéztem. Neki a háború mély fájdalmat okozott, hiszen öt társa esett el a harcokban. 1970 előtt diák volt, később az ifjúsági szövetség vezetőségi tagjaként tevékenykedett. Ifjúkommunista társaival elsőként védekeztek a betolakodók ellen. .. Ö él. tanul, dolgozik. A többiek már nem. — Még csendes a mosolyunk, de hiszem, hogy mi is megtanulunk szívből nevetni, hasonlatossá válni a magyar fiatalokhoz. A közvetlen, tragikus élmények is elhalványulnak. de elfelejteni soha nem fogjuk őket. T. Szűcs Etelka (Fotó: Nagy Zsolt) Mindent adó, szép szavak Pillanatképek a Radnóti Miklós vers- és prózamondóverseny Szolnok megyei döntőjéről. „Következik Gyimesi Tünde. Kányádi Sándor Fától fáig című versét adja elő”. — így a műsorközlő- A terem elcsendesedik, a dobogóra barna hajú, ragyogó szemű lány lép. Megszólal: figyelni kell rá. Szépen beszél, pontosan hangsúlyoz, feszülő érzelemmel tölti meg a verset. „Anyatej, hangyatej — ecet” — kopognak a vers utolsó szavai, s a leülő versmondó arcán feszült várakozás, milyennek találják előadását a zsűriben ülő „ítészek”. — Tizenkilenc éves vagyok. Szolnokon a Vízügyi Szakközépiskola negyedik osztályát végzem — kezdi.a bemutatkozást a verseny után. — Elég zűrösek voltak az elmúlt éveim, ezért kihagytam egy évet. — A tizenkilencben zűrös évek? Miért? — A szüleim, amikor 9 éves voltam, elváltak. Előbb anyám, aztán apám, nevelőanyám, végül egy nagynéném gondoskodott rólam. Vagy mindnyájan egyszerre, vagy ... szóval sokszor éreztem magányosnak magam, jobban mondva valami hiányt éreztem. Talán ezért is szerettem meg a verseket, a versmondást. Mostanában ennek révén egy jó közösségre is találtam, a repülő műszaki főiskola irodalmi színpadának vagyok tagja. Olyan magamfajta ott mindenki. Pedig egyszer rettenetes nyomot hagyott bennem egy nyilvános szereplés. _ 91 — Hatodikos általános iskolás voltam, és a Fülemüle című Arany János vers „színpadi változatával” készültünk az úttörőszemlére. Az én rossz szereplésem miatt nem vehettünk részt a további bemutatókon. Az akkor kapott sokk később egy másik iskolában. más tanár hatására elmúlt. :— Olyannyira, hogy tavaly aranyérmet kapott a V erseghy-diáknapokon. — Igen. az nagy boldogság volt. Nem is az aranyérem, hanem hogy akkor úgy tudtam elmondani a verset, hogy minden megszűnt körülöttem. Tétován csevegünk. „Igenigen, talán elég érzékeny vagyok a versekre” — mondja. „Ezzel lett teljesebb az élete” — gondolom. — „A költők mindent adó, időtlen szép szavai töltöttek be űrt, kárpótoltak kibontakozatlan érzelmekért”. Radnóti, Kosztolányi, Kassák, Weöres Sándor, József Attila, Ady Endre, Juhász Ferenc versei kerülnek szóba, felemelőek, csodálatosak, fájdalmasak. Miközben nagy komolyan arról beszél, hogy Kosztolányi „Hajnali részegség”_ének előbb csak formai eleganciáját, majd érzelmi gazdagságát csodálta, jóízűen játszik, hintázik a forgó fotelben. Felnőtt gyerek, gyermeki felnőtt. — Pár évvel ezelőtt megpróbáltam írni is verseket — mondja, s elpördül a fotel. Majd mikor visszaérkezik: — Dehát ki nem próbálja valahogy kifejezni, adni önmagát? Sz. J. A téli szünet első napján - megtelt a mezőtúri városi könyvtár gyermekrészlege
