Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-24 / 303. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1978. december 24.

ADDIG-ADDIG JÁRTAK A KÚTR4 MÍG

EGYET NEM GONDOLTAK

Vízfakasztók

Nem kősziklából — és társulással

Olyan ez, mint egy kisebbfajta felkelés. Néhány ember rádöbben, hogy nem jó úgy, ahogy régen volt, és szervezkedni kezd. ‘Agitál, buzdít, érvel, s amikor már sikerre vitte az ügyet, a többiek is elfelejtik, hogy eleinte menynyire ellene voltak.

Sokunk számára teljesen megszokott, még a hétköznapinál is apróbb c^plog, hogy bemegyünk a fürdőszobába, ahol az egyik csapból hideg, a másikból meleg víz folyik. Soha még egy pillanatra sem fordult meg a fejünkben, hogy másutt esetleg tűzhelyen melegítik a kere- keskút nedvét, és a mindennapi élet elhanyagolhatatlan kelléke a vödör, a kanna, a lavór.

— így volt ez Örményesen is még néhány éve — bizonygatja Imre Ferencné. — Azt hinné az ember, hogy ilyenkor elég csak megpendíteni az újat, és mindenki rohan: „Hol az a munka, engedjetek oda engem is!” Hát nem! Több ellenállásba ütköztünk, mintha valami rosszra csábítottuk volna a falut. Tudom, mert mint tanácstag is -térdig lejártam a lábam a nagy győzködésben.

Nem kellett a vezetékes víz? Nem hiányzott a kényelem? Szinte elképzelhetetlen.

— Pedig így volt — bólogat az asszony. — A jó ég tudja, hogy mihez ragaszkodtak, tán a régi, fertőzött vízhez, vagy a belépőül szolgáló 6 ezer forintot sajnálták... A lényeg az, hogy sokan csak a fejüket rázták.

No de nem azért volt ■ ez hétköznapi forradalom, hogy ilyen apróságon elbukjon. Megmozdult a népfront, a tanács, a tsz, s a vége az lett, hogy a vízműtársulás 223 alapítótagot számlált, és ekkor már a maradék hetven család beszervezése se jelentett gondot.

— A végén úgy belelendültek, s főképp azok, akik eleinte leginkább ódzkodtak, hogy sokuknak saját házuk előtt már nem is jutott ásni való, másutt kellett területet foglalniuk.

Kovács Istvánná szerint, aki akkoriban a társulás pénzügyi dolgait intézte, a lakosság több mint 200 ezer forint értékű társadalmi munkát végzett.

— Dolgoztak volna ők többet is — állapítja meg az egykori pénztáros, — de csak ennyi volt a kétkezi munka, a többi teendővel a gépek birkóztak meg.

Aki ezekután úgy hiszi, hogy csak kezdetben voltak nehézségek, az téved. Csurdi Jenő meséli.

— Egy napon, pontosabban egy éjszakán múlott, hogy a mi környékünk majdnem kimaradt az áldásból. Nagyon szoros határidőt kaptunk a KPM-től a földmunka befejezésére. De az emberek csak halogatták, hiába kérleltem őket. A végén már könyörgőre is fogtam, ez se használt. Erre úgy fel- mérgeltem magam, hogy az utolsó este, vénember létemre, egymagám beleálltam az árokba. Nagyon elszé- gyellhette magát az utca, mert nem telt bele tíz perc, jött apraja-nagyja, úgyhogy mire megvirradt nem lehetett ott kifogása még a ma- gasságosnak se.

Néhány család azonban csak kimaradt a jóból.

— Hiába no, a lustaság megbosszulta magát — vonja le a tanulságot Zakar Árpád. — A mi utcánk azért nem került bele a hálózatba, mert amikor a terv készült, ez az utca még nem is létezett. Engem se izgatott különösebben a 150 méterre levő kút, — vallja be a fiatalember, — amíg meg nem született a kicsi. Igaz, a fejemben már akkor is ott motoszkált,

hogy a félmilliót érő szolgálati lakás fürdőszoba nélkül csak nem az igazi, amikor még napi használatra elég volt egy-két ballon víz. Később aztán öt ballon, hat ballon. . . Lassan már egyébből se állt az életem, mint vízhordásból. Ha ez így megy tovább, a téeszből is elcsapnak, — jutott eszembe — hiszen az állattenyésztés órákra gazda nélkül marad.

Szó szót követett, és egy kis csapat ismét összefogott. Amikor ebben az utcában is meleg víz csurrant a fürdőszoba csapján, egy birka is pörköltté nemesült a nagy örömre. Azok pedig, akik nem áldoztak saját kényelmükért, járhatnak tovább a kútra.

— A legnagyobb megingás akkor volt — tér vissza a vízmű történetéhez Csintalan György, a társulat elnöke — amikof az építőanyagok árával a mi beruházásunk is drágább lett egymillióval. Jaj, nem lesz az egészből semmi — fogták a fejüket az emberek —, pedig -akkor már jócskán túl voltunk a munka zömén. Volt is itt nagy szaladgálás, de aztán segítettek a vízügyi szervek, s így most már az utolsó szeg is a helyén van a mi, csaknem 7 millió 800 ezer forintos élő kincsünkön.

— így igaz, kincs ez valóban — helyesel Csurdi Jenő. — Elmúltam hatvankét éves mire a saját házamban lubickolhatok a meleg vízben, de hálás is vagyok érte mindenkinek, akinek része volt abban, hogy megértem.

— Tudja — fordul felém

az ősz hajú férfi, — én sok felé dolgoztam, lakhatnék akár Szolnokon is. De régebben se adtam volna az én kis falusi házamat egy városiért, most pedig még hat ökör se vontatna el örményesről. — braun —

A 'MENNYORSZÁG” KULCSAI

:sí

A Kilián lakótelep legszélső háza előtt három teherautó is áll a bokáig érő sárban. A vékonyka betonjárdán öklömnyi sárcsomók igazítanak útba a költözködőkhöz. Találomra csöngetek, mert névtáblák még nem segítenek a tájékozódásban.

Árvái Józseféknél a feleség nyit ajtót. A középkorú asszony szabadkozik a nagy fölfordulás miatt, de a költözés kellős közepén csöngettem rájuk. Büszkeségét alig titkolja, amikor körbevezet új otthonukban.

— Anyósoméknál laktunk idáig, annak a háznak az árán váltottuk meg ezt a két és fél szobás lakást. A háromból egy anyósomé . lesz, egy a gyerekeké, egy meg a miénk az urammal. Jut hely mindenkinek.

Az anyós — fekete kendős néni — jövendő szobája ablakát tisztogatja.

— Üj bútort nem vettünk, megvannak a régiek, apránként szedegettük össze. A fuvar sem lesz sokba, mert a BVM, ahol az uram lakatos, olcsón számítja a teherautót. A^ igazi segítség persze ez a lakás. A gyár a vételár húsz százalékát megelőlegezte, így aztán nekünk csak 27 ezer 600 forintot kellett befizetnünk. Az idei karácsonyunk szebb lesz, mint eddig akármelyik.

Zsidó Mártonékhoz épp csak bekukkantok, ök ma reggel kezdték a költözést, így aztán nincs egy perc beszélgetni való idejük sem.

Kéthónapos kislányukat az aprócska étkezőbe menekítették a zajok elől.

— Eddig se volt semmi bajunk, pedig Marciéknál három család lakott együtt — mondja a mosolygós fiatal- asszony, de azért örülünk, azt elhiheti. Karácsony másnapján már itt lesz a házszentelő, meg a kislányunk névadója is.

Halkan duruzsolnak az ezüst színű olajkályhák, Ezek éppúgy a lakáshoz tartoznak, mint a beépített konyha meg a villanytűzhely.

Egy emelettel feljebb Orsós István alig fér be az ajtón a hatalmas batyuval. Két szusszantás között rázunk kezet, az alig több mint húszéves fiatalemberrel.

—• Nem olyan nehéz ám! A magunkéba cipekedek, így aztán alig érzem a súlyt. Végre nem kell már Kungyaluból bejárnunk. Édes- anyáméknál laktunk, nem panaszkodhattunk, még egy Zsigulit is vettek nekünk, hogy ne kelljen busszal járni. És most saját lakásunk van. Nem is tudom elégszer mondani, hogy elhiggyem.

Sűrű fekete haja között megcsillan a veríték. Gyerekarcú felesége, kezét domborodó hasára szorítva mellé lép.

— Tizenöt évet írtál alá érte a BVM-ben — mondja.

— Meg azért, hogy otthona legyen a gyerekünknek — húzza magához István az

asszonyt. — Egyébként sem mennék el a gyárból, igen jó helyem van nekem ott.

Kunszentmártonban tizennyolc család új otthonban köszönti a karácsonyt. Talán még az ünnepi gyertyák is fényesebben ragyognak.

Hortobágyi Zoltán

A Hazafias Népfront őszi, mezőtúri békedemonstrációján ekképpen fogalmazott az egyik felszólaló:

„A béke védelméhez úgy járulhatunk hozzá leginkább, ha mindenki a legjobb tudása szerint dolgozik, a maga posztján eleget tesz a szocializmus építésében reá háruló feladatoknak, ugyanakkor szíve és értelme szerint ápolja a népek közötti barátságot, erősíti nemzetünk internacionalista politikáját.”

Eredményes

béke- és barátsági akciók a megyében

A béke védelméért tenni sohasem volt és nem is lehet kampányfeladat, mindennapi tettekre van szükség, ahhoz, hogy a népek óhaja tartósan élő valósággá váljék — ez tükröződik a Hazafias Népfront megyei elnöksége mellett működő béke és barátsági, társadalmi munkabizottság tevékenységében is. A testület egész évre szólóan szervezte, irányította a békemozgalmi munkát, határozta meg a tennivalókat, kiemelve természetesen a tavaszi béke és barátsági hón^p, valamint az őszi szolidaritási akció nagy, országot átfogó programját, feladatait.

A közelmúltban lezajlott IX. magyar békekongresszus eseménye alkalmából, a békemozgalom nagy seregszemléjére készülődve megyénkben is felmérhetik, mit- tett a társadalom az országnak e darabján a nemes ügyért.

Megállapították, szeretik, hőn óhajtják a békét és egységesen cselekednek is érte. Támogatják és végrehajtják a párt országépítő politikáját, erősítik a népek közötti eszmeiséget, barátságot, a békés alkotó munka egyik fontos zálogát. A májusi békehónap és az őszi szolidaritási akció idején mindenütt fogr lalkoztak a világbéke aktuális kérdéseivel, csaknem háromszáz nagyobb megmozdulásra került sor. A demon- ■ stratív békegyűlések mellett bensőséges baráti találkozókon fogadták a baráti népek, a szocialista országok képviselőit, fórumokon, csoportos

beszélgetéseken szereztek új ismereteket a békemozgalom egész világot átfogó kérdéseiről, a népek békéjét veszélyeztető imperialista törekvésekről.

Az események iránti érdeklődést, aktivitást tanúsítja, hogy 80 ezer ember a megye népességének csaknem egyötöde tett hitet részvételével a béke magasztos eszméje mellett. S ha megnézzük, kik alkották a résztvevőket, és kik hallatták hangjukat, meglehetősen változatos a kép: az erőgépről leszálló traktoros, az esztergályos, a lelkipásztor és a községi orvos épp úgy helyet foglalt a széksorokban, mint a „gyes”-en lévő kismama, vagy a munkában elfáradt és megérdemelt pihenőjét töltő nyugdíjas. A felvetett témák is meglehetősen változatosak voltak. Sokan érdeklődtek például a Szovjetunió békeharca, kommunizmust építő munkájának eredményei, távlatai iránt. Karcagon, Sza- jolban és Kőtelken a Szovjet Baráti Társaságok Szövetsége, valamint a Szovjet Kultúra és Tudomány Házának képviselői válaszoltak a feltett kérdésekre, közvetlenül is segítették a szocialista tábor népeit érintő mozgalmi feladatok jobb megismerését.

Mezőtúron, Törökszentmik- lóson és Jászkiséren a magyar-mongol barátsági napok színes rendezvénysorozata erősítette a két nép közötti testvériség elmélyítését. Az események rangját emelte, hogy rajta a Mongol Nép- köztársaság budapesti nagykövetségének képviselői is megjelentek, szót kértek. A mongol népi együttes ízelítőt adott a távoli ország népművészetének színes skálájából. Öcsödön és Abádszalókon a magyar—vietnami barátsági nap résztvevői biztosították szolidaritásukról a Vietnami Szocialista Köztársaság sokat szenvedett, országát építő népét. Bensőséges, szép eseménye, színfoltja volt az idei baráti találkozóknak a Bolgár Népköztársaság küldötteinek mezőtúri és szolnoki támogatása, valamint a Lengyel Népköztársaság képviselőinek tiszaszentimrei útja.

A békenagygyűlésekről, baráti találkozókról az idén 380 táviratot és levelet küldtek az Országos , Béketanácshoz, a Szolidaritási Bizottsághoz és más illetékes szervekhez: tiltakoztak .a neutronbomba gyártása ellen, követelték a fegyverkezési hajsza megfékezését. Kisújszálláson hat- százan írták alá a tartós békének e fontos feltételét képező követelést.

Egyének és kollektívák életének vált szerves részévé a béke gondolatának ébrentartása és következetes ápolása. Ezt tanúsítja az is, hogy 1978-ban az Országos Béketanács a megye 20 kollektív testületének népfrontbizottságoknak, tsz-közösségeknek, szocialista brigádoknak, úttörőcsapatoknak adományozott emléklapot kiemelkedő békemozgalmi tevékenységükért.

E. S.

A parádés kocsis

karácsonya

1

Fényes gombos dolmánnyal ültem a bakon

A békésen kanyargó utcát messze elkerüli a forgalom zaja, egyik oldalát keskeny járda, a másikat gömbakácok sora szegélyezi. Itt, a jászberényi Kender utcában lakik a 90 esztendős Sárközi István, a volt parádés kocsis, aki egy félévszázadon át szolgálta — a felszabadulás előtt — a városházát, utána a városi tanácsot, majd nyugdíjba vonulása után 12 évig, mint gátőr „hasznosította” magát.

Restelkedik, hogy ágyban fekve fogad, ez a „se tél, se ősz” vette le a lábáról. így van ez évek óta, nyáron semmi baja, a kertben köTöbb éve patronálja az újvárosi általános Iskolát Mezőtúron az Agyagipari Szövetkezet Ady Endre brigádja. Kosa Klára és Gonda István munkáját, egy szép síkkerámiát nemrégiben ajándékozták az iskolásoknak.

tözi a szőlőt, amikor beköszönt a tél, ágynak esik.

— Régi karácsonyok és hányra emlékszem? Nyolcvankilencre és karácsony után — ha megérem — még egyre. A gyerekévekre, hogy milyenek voltak a karácsonyok, nemigen emlékszem, ami eszembe jut: egy fenyőfagally, egy marék itthon készült szaloncukor, amit édesanyánk harmadnap hatfelé osztott, annyian voltunk testvérek. Még nem voltam 10 éves, amikor „kis- cselédnek” adtak egy tehetős gazdához, ennivalót, szállást kaptam és néha — leg-' inkább karácsony táján — egy-egy levetett rongyot. Négy év után egy másik gazdához kerültem, ott már a disznóknak is én „parancsoltam”, a hajnali és késő esti ház körüli munkát is rámbízták. A karácsonyok? Mondtam, egy-egy levetett gönc, kopott kabát, lukas fenekű nadrág. A szaloncukorosztásból 10 éves koromtól kimaradtam; . otthon azért, mert már a „magam kenyerét” ettem, a gazdánál, mert meggyőztek'- a cukor ellensége a fogaknak.

Felül, fájó derekához igazítja a vánkost, újabb emlékek közt kutat, aztán- sorolja tovább élete állomásait. Egv még módosabb gazdától vonult be katonának, leszerelés után a nyugdíjas polgármesterhez állt be kocsisnak, fizetsége 70 véka „élet”, egy kocsi szalma, 100 köteg szőlővessző, egy kis hold kukoricaföld.

— Nem volt az sok, annyira futotta, hogy éppen csak megéljen belőle az ember, de alap volt ahhoz, hogy a magam életét éljem, megnősültem. Nem lett könnyebb az élet. hiszen attól kezdve már a család gondja nyomta a vállamot, mégis arra az esztendőre emlékszem legszívesebben, az én karácsonyomra, amikor magam szegtem meg a fonott kalácsot, amit az én asszonyom sütött, és együtt festettük a

fenyőfadíszt, az arany és az ezüst diót. Akkori gazdám 1927-ben meghalt, a városházához álltam be hajtónak. Egv fél év után parádés kocsis lettem, jeles ünnepeken pörge kalappal, fényes gombos dolmánnyal ültem a bakon, a hétköznapokon ló- dós kocsival gyűjtöttem és hordtam a városi szemetet.

Mintha csak tegnap történt volna, a „frissebb” emlékek közé sorolja a felszabadulás utáni éveket. A bakon maradt, néhány évig a parádés kocsis cím is kijárt neki, tennivalója nem lett sem kevesebb, sem köny- nyebb, mégis büszkén beszél munkájáról.

— kocsis maradtam, de mondhatnám azt is, hogy mindenes voltam. Vittem a tanácsi embereket a falugyűlésekre, hajtottam a tűzoltókocsit, hordtam a szenet, meg a fát az iskoláknak, és nem restelltem azt sem, ha a szemeteskocsi babjára kellett felülni. Szívesen csináltam mindent, mert éreztem, hogy munkámra szükség van, és azt is, hogy ebben a világban a kocsis is emberszámba megy. Tizenöt évvel ezelőtt mentem nyugdíjba. Amikor búcsúztattak, megkérdezték: Pista bácsi akar-e még dolgozni? Akartam, gátőr lettem, 12 esztendeig ballagtam a parton, 2 éve, hogy csak itthon gondozom a kertet, ■vagy ilyenkor télen koptatom az ágyat. Egy pár nappal ezelőtt a tanácsnál nyugdíjastalálkozói rendeztek, engem is hívtak, nem tudtam elmenni. Eljöttek ők. Ide a lakásomra, ajándékot hoztak, viccelődtek, és nem fogytak ki a jó szóból.

■— Boldoggá tettek — mondta befejezésül — ezért szólok most is ugyanúgy, mint beszélgetésünk elején. Ha valaki felszólítana, hogy Sárközi Pista készíts számvetést, azt mondanám: volt egy küzdelmes életem, nyolcvankilenc ... még egy karácsonyom. — Ülés —