Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-17 / 297. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. december 17. BARKÁCSOLÁS (Berki Géza rajzai) ! Ezen nevet a... — Ha nem tévedek — •mondja az apa kamasz fiának'— az én nyakkendőmet viseled! — Nem tévedsz — válaszolja a fiú. — És ez az ing véletlenül nem az enyém? — De igen. — Az ördögbe is, hiszen a nadrágtartó is az enyém! Hogy képzeled ezt? — De apa, csak nem akarod, hogy elveszítsem a nadJ rágodat?! * * * — Képzeld mi történt velem! Meghívót kaptam egy estélyre és az volt ráírva: „Belépés csak fehér nyakkendővel!” — Na és? Talán nem volt fehér nyakkendőd? — Nyakkendőm éppen volt de a többiek ruhában jöttek. * * * V adásztársaság. — Miért lőtt a barátomra? — Azt hittem, hogy egy szarvas. — És mikor jött rá, hogy nem szarvas? — Amikor ő is rámlőtt. * * * Két szomszédasszony beszélget. — A férjem csak egy jó ebéd után gyújt rá. —<" Dicséretes dolog! Egy évben egy cigeretta senkit sem betegít meg. * * * A vendég panaszkodik a főpincérnek: — Nézze csak, a sör egy centiméterrel alacsonyabban van, mint a korsón a szintjelzés! — Látja, ilyenek ezek a mai korsók! * * * — Tanú, meg tudná mondani, mióta ismeri a vádlottat? — Együttélünk egy ideje ... — Mennyi ideje? — A múlt péntek estétől szombat reggelig. * * * A vendég dicséri a háziasszony kisfiát: — Hihetetlen, mennyire hasonlít ez a gyerek az apjához! — Csak a rossz világítás teszi — mentegetőzik a mama. — Különben a gyerek igen szép és intelligens. « * * — Tisztelt bíróság, kitartok válási elhatározásom mellett. Egyáltalán nem értjük meg egymást! — Tolmáccsal már próbálkoztak? n is kivétel akarok lenni. Üzlet- politikai szempontokat figyelembe- véve akarok kivétel lenni. Amióta tudom, hogy lehetek, időt, fáradtsa-1 got nem kímélve készülök rá. De előre kell bocsátanom, hogy elszánt híve vagyok az egyenlőséget, az egyenjogúságot hirdető eszméknek, a legmélységesebben elítélem az emberek elvtelen megkülönböztetését, a kiváltságok osztogatását. De azért nem vagyok a magam ellensége, ergo, a pénztárcámé se. Politikai (nem üzletpolitikai) tisztánlátásomból fakadó hitvallásom remélem, ezek után semmiféle kétséget nem támaszt. Végtére is ez a kivétel — hogy én is kivétel akarok lenni — csak erősíti a szabályt. Szóval gyakorolok. Írni gyakorolok. Panaszkönyvbe írni gyakorolok. Mégponto- sabban: vásárlói könyvbe be-< jegyzést írni gyakorolok. Éjt nappallá téve. Sokáig törtem a fejem, milyen megszólítással kezdjem. Végül úgy döntöttem, ezt mellőzöm és majd rögtön a tárgyra térek. Abban ugyan még nem sikerült dűlőre jutni magammal, hogy milyen hangnemben íródjon a bejegyzés. Ügy kezdjem, hogy „Mélységesen fel vagyok háborodva. .. ? Nem, még azt hihetik, a pillanatnyi indulat ragadott el. Higgadtabbul, naívabbul, jóhiszeműen, valahogy így: „Nem értem, hogyan történJ hét meg ilyesmi... ?” Nem. Inkább a jól értesültek kioktató, lekezelő hangnemében. Igen, azt hiszem ez lesz a legcélravezetőbb; mert ismerősöm — kitől a tippet kaptam — is ezt tette. Jogász lévén, ő nagyon is tisztában volt azzal, hogy a szerződés, még olyan mindennapi kis Kivétel akarok lenni jogügylet is, mint egy autóba való gyerekülés kölcsönzése, kétoldalú. Módosítgatni nem lehet csak úgy, fű alatt, ahhoz mindkét félnek a hoz-J zájárulása kell. És ő ezt nagyon frappánsan megfogalmazva bejegyezte a vásárlók könyvébe. Igen, én is ezt teszem majd. De mi lesz, ha engem — sosem lehet tudni —, közben nem sértegetnek? Akkor nem kapok olyan ... olyan ... (mit is?) megvan! intuíciót, hogy frappáns legyek. Mert az is valami lenne, ha váratlanul közölnék velem, hogy negyven forint helyett száz forintot fizessek bérleti díjként a gyerekülés kölcsönzéséért, de mégis az lenne az igazi, ha hátat fo dítva, foghegyről vagy a k bátomat ráncigálva adnák tudtomra, hogy ha nem ke fizessek, és azonnal adja vissza a babakocsit. Istener ha még meg is fenyegetni nek: hogy 150 százalékk felemelték a bérleti díjat,« ha nem fizetem ki, bepere nek. Akkor aztán gyönyöi bejegyzést tudnék írni, \ biztos lehetnék abban, hog én is kapok majd egy olya választ, (mint az ismerősöm amely így kezdődik: „Tárg; Vásárlókönyvi bejegyzési válasz” és utána engem, csa engem, személy szerint, tx vezetnének az árképzés rej telmeibe: „Bérleti tarifánk; mindenkor az eszközkihasz náltságának és az amortizáló dás fokának figyelembevéte lével állapítjuk meg, a fel ügyeleti szervek jóváhagyás; után. A módosított tarifa fel számolása is így történik.” És ez még nem minden. / szakmai kiképzésem után — egyenjogúság ide vagy od; — személyem nagyrabecsülésére tudnék következtéin a következő sorokból „Amennyiben a gyermekülés: továbbra is igénybe akarja venni, üzletpolitikai szempontból az ön esetében eltekintünk a felemelt tarifa fizetésétől.” Űj sor: „Kérem, Szolgáltatásainkat továbbra is vegye igénybe.” Aláírás: „Iparcikk Kölcsönző és Szolgáltató Vállalat igazgatója”, személyesen. Hogyne. Ezek után rögtön válaszolnék. Természetesen. Igénybe fogom venni a gyermekülést, legyen a fiam akármilyen magas, akárhány éves Icám asz. Kovács Katalin E Étteremben Futballpályán Nő a gyógyszerfogyasztás A kapus víziója 11-esnél Arnold Mosztovics: Hegedű vonó nélkül Kis városunk új iskoláját mindennel pompásan felszerelték. A tornateremben csillogtak-ragyogtak a krómozott tornaszerek. A természet rajongói a természetrajzi szertár hatalmas akváriumában gyönyörködhettek. A fizikai szertár polcain titokzatosan sorakoztak a leideni palackok. Pianinót is kapott az iskola és hegedűt is. Csak vonót nem. A hegedű csodálatos volt, amint ott feküdt, békésen, a bársonybéléses tokban, és csillogott rajta a lakkozás, szinte kívánkozott valami virtuóz kezébe.... hogy játsszon rajta Paganinit, Mozartot, Schubertét vagy Kreizlert. De nem volt vonó. A tanítványok és a gazdasági vezető heteken át keresgélték az összes környékbeli üzletekben. De hiába. A leg- elkeseredettebb a zenetanár volt. Nem tudott nyugodni a szekrényben haszontalanul és értelmetlenül pihenő hege: dű miatt. Időnként elővette tokjából, és megigézetten nézte a fény csillogását a lakkozott felületen. Olykor az áliához emelte, képzeletben a nem létező vonóval csodálatos zeneműveket játszott a hegedűn. És egyszer fantasztikus ötlete támadt. „Hát feltétlenül szükséges a vonó ahhoz, hogy az ember hegedülni tanuljon. ..?” kérdezte önmagától, és innen már csak egy lépés volt ahhoz, . hogy az ötletét meg is valósítsa. összegyűjtötte tanítványait, és elkezdte a hegedülés művészetét tanítani — vonó nélkül. Megmutatta, hogyan kell tartani a hegedűt játék közben. Megmutatta, hogyan kell húzni a vonót, — könnyedén, mégis energikusan. Megmutatta, hogy játék közben az ember miként csukja be a szemét, hogy semmi ne zavarja a teljes elmerülést a hangok titokzatos, csodálatos világában. Hogyan kell ráhajtania az embernek a fejét a hegedűre, hogy kellemes és biztos legyen. És megmutatta, hogyan kell v'erni a lábbal a taktust, hogyan kell az ihletettség állapotába jutni. . . Tanítványai néma áhítattal kísérték tanáruk előadását, és olyan lelkesen figyelték, amilyen lelkesedéssel ö beszélt nekik Paganini és Ojsztrah művészetéről. Nem volt a kezében hangszer, hanem csak egy műremek, amely ugyan szinte lángra lobbant volna egy vonóval, Bach, vagy Beethoven muzsikájával. Ha lett volna vonó... Egy kerek esztendő múlt el, mire sikerült mégis valahonnan egy óonót szerezni. Valamelyik messzi városból hozták, és ünnepélyes keretek között adták át az iskolának. Végre! A tanár boldogan, áhítattal vette a kezébe, és meghatottan helyezte a húrokra... és aztán még nagyobb áhítattal végighúzta. És ekkor a hegedűből. .. átható, éles, visító hangok szakadtak fel. A tanár elkomorodott, leengedte a vonót, de aztán újra felemelte és játszani kezdett. A hegedű nyekergett, nyögött, sírt, jajgatott. A tanár elképedve hallgatta a kakofóniát, és erőtlenül engedte le a karját. Hirtelen eszébe jutott, hogy ő tulajdonképpen nem is tanult hegedülni soha. Hirtelen befejeződött a hegedű-oktatás. A tanítványoknak eszükbe jutott a zenetanár fantasztikus lelkesedése, amellyel hegedű nélkül egy éven át tanította őket — hegedülni. És boldogan emlékeztek arra az időre, amikor még nem volt a hegedűhöz vonó. És a hegedű, a violaszín bársony bélésű tokban békésen, némán, haszontalanul pihen — a vonóval együtt... Fordította: Antalfy István
