Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-17 / 297. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. december 17. Mese tanulság nélkül lső szerelmem, a Kacsa utcai Bárány pék kisebbik lánya, talán nem is volt olyan szép, mint a nővére — de hát a nagyob­bik Bárány lány öreg volt hozzám, tizenöt éves. A húga, mint én, tizenhárom. Ebben az életkorban az éveknek igen nagy a jelentőségük. Sokáig jártunk együtt — nem úgy, ahogy ezt ma értenék —, ő az utca egyik oldalán, én a másikon, fél sarokkal lemaradva. Tanítás után a Várból úgy zúdultam le, vé­gig a Franklin utcán, mint a nyári záporok. Félrelökdös- tem az utamból a kisebb srá­cokat, a nagyobbaktól oktató pofonokat kaptam, de min­dig odaértem a Batthyány utcához, sőt mire kijöttek, addigra ki is fújtam magam a nagy rohanás után, hogy aztán teljesen közönyösen, táskát lóbálva, véletlenül én is éppen arra menjek hazafe­lé. Természetesen ő sem vett észre soha, legfeljebb a sze­me sarkából, egyébként is, sose ment egyedül, mindig ketten-hárman összefogódzva, libegő szoknyában, copfosan, bizony akkoriban még mas­nit is hordtak. Feltűnően, hangosan nevetgéltek, én zsebredugott kézzel, harsá­nyan fütyürésztem. Kora nyár volt, csodálatos szerelem. Nem véletlen, hi­szen csodálatos esztendő volt, az iskolaév is csak három hónapig tartott. Áprilisban kezdődött, 1945. áprilisában, s már július végére be is fe­jeztük. Délutánonként gyak­ran csavarogtam a Kacsa ut­ca környékén, benéztem a boltba, mert a lányok néha segítettek, ha sokan álltak sorban a buciért, kenyeret azt nemigen árultak, leg­alábbis pénzért nem. Ha ész­revett a kirakaton át, fontos­kodott a pult mögött, rakos­gatta a lapos, kenyértésztából sült süteményt, számolta a nagy köteg, semmitsem-érő papírpénzt. Bár eddig nem szóltunk még egymáshoz egy szót sem, éreztem, hogy nem vagyok számára közömbös. Ezt azóta sejtettem, hogy egyik nap nem tudtam elsza­badulni idejében az iskolából, rosszkedvűen baktattam, mert ma már úgyis lekéstem, igen ám, de észrevettem, hogy az osztályuk ablakából leske- lődik, és ő is csak akkor in­dult el, amikor meglátott lenn a sarkon. Aznap egyedül ment haza, messziről kísértem, nem tudtam fütyürészni, annyira dobogott a szívem. A Kacsa utca sarkáról vissza is né­zett. Ezen a nyáron történt egyik délután, hogy a házunk előtt rozzant szekér állt meg, a rúdja mellett még rozzan­tabb gebével. Bajszos-csiz­más ember adogatott le a ko­csiról kisebb vászonzsákokat, kosarakat, két bőszoknyás, fejkendős nőnek, akik aztán ajtóról ajtóra sorbajárták a földszinti lakásokat. (Volt emelet is, de ostrom alatt rombadőlt, ott nem lakott senki.) Lisztet cseréltek ru­haneműért. Mire bementem, már anyám is nagyban üzlé- telt ez egyik bőszoknyás asszonnyal. — Nézze, aranyoskám — oldozta ki a kék vászonzacs­kó száját —, dupla grízes, ilyet még békében sem ka­pott. Anyám a tetejéről egy ke­veset az ujjai közé vett, mor- zsolgatta. — Mennyi lehet ez? — Ez? Megvan ez, ara­nyoskám, vagy öt kila ... Anyám térült-fordult, ke­reste, hogy mit is cseréljen el a lisztért. Párszor jártunk már vidéken mi is, cserélni. Ismertük az árfolyamot: egy puplin férfiing két kiló kukó- ricadara. Alig maradt valami holmink. Anyám hosszas ke­resgélés után öt méter barna, mintás flanellféle anyaggal jött ki a konyhába. Ruhára vagy pongyolára való — mu­tatta. A bőszoknyás az ajtóban, a világosságnál nézegette, gyű- rögette, a szálát tépte, hüm- mögött. — Gyenge, elég gyenge ez, lelkem. Ha még valamivel ki­pótolná ... Ilyen gyerekre való ruhafélével — mutatott rám. — Egy ilyen nadrág, mint ami rajta van. — Csak az az egy van — rázta meg fejét anyám. Ag­gasztani kezdett az alku, el- oldalogtam a másik bőszok­nyás üzletkötéseit figyeltem egy ideig a szomszédoknál, csak akkor mentem haza, Béri Géza: Első szerelem amikor a kapu elől tovább- zörgött a falusi szekér. Anyám csillogó szemmel fogadott. — Ide nézz, kisfiam, van lisztünk — veregette meg büszkén a kék vászonzacskó oldalát. — Még két nyári ru­hát adtam érte. Mindjárt fő­zök egy nagy lábos finom rántott levest. — Máris csö­römpölt a konyhaszekrény­ben a sok üres edény között, pattogott az aprófa a tűzhe­lyen, nemsokára asztalhoz ül­tünk. Kanalaztuk a forró le­vest. Valahogy furcsa volt. Anyám arcán is láttam, neki sem tetszik. Csikorgott.. Újra kóstoltam. A fogam alatt me­gint csikorgó szemcsék akad­tak meg. Anyám lecsapta a kanalat, fogta a vászonzacs­kót, az egészet beleöntötte egy nagy tálba. Belemerítet­te a kezét, morzsolta. Egy kiskanálnyit a szájába vett, rágta, úgy nyersen. A szeme könnyes lett, leborult az asz­talra, a tál mellé. Sírt. Én is beleturkáltam a lisztbe, néz­tem. Feles liszt volt. Fele liszt, fele meg apróra tört vakolat. Egy-egy durvább darabka is akadt, a festék is látszott rajta. — Büdös csalók — emelte fel a fejét, s a könnyeit tö- rölgette. — Mit csináljak most ezzel a liszttel? — Az egészet eltette zacskóstul, tálastul együtt. Aznap a hangját sem hallottam, na­gyon el volt keseredve. Ne­kem is lógott az orrom, de hát mit tehettem volna? Másnap az iskolában mesé­lem a srácoknak, hogy átver­tek minket a liszttel. — Nagy ügy — mondta Szabó Karcsi. — Válogassá­tok szét. — Te, ökörpásztor! — szólt rá Kóródi Gabi. — Hogyan? Szemenként? Én sokkal job­bat tudok. — Na, mit tudsz, te okos?' — kérdeztem. — Talán ke­ressük meg azokat, akik el­adták? — Azoknak már fújhatsz! — röhögött Gabi, s közben fölkászálódott a pad tetejére, csak úgy reccsent bele a szegény iskolabútor. Az orra tövét vakargatta, spekulált Figyeltem, mert Gabi igen okos volt a gyakorlati dol­gokban, ezt mi sem bizonyí­totta jobban, minthogy most is ő volt a legkövérebb — mit legkövérebb! —, az egyet­len kövér gyerek az osztály­ban. — Na, ide figyelj, apus- kám! Fogod a lisztet, elviszed a pékhez. Egy kiló lisztért adnak egy kiló kenyeret. El van intézve. Én, ha neked lennék, dobnék hozzá még egy malteroskanállal. — Azt nem lehet! — hábo­rodott fel Karcsi. — Miért? A többi között elkeveredik, ki veszi észre? — vonta meg a vállát Gabi. Hosszú volt aznap a dél­előtt, nem tudtam figyelni, folyton a liszt járt az eszem­ben. Számtanból be is farag­tam, a suszter — akarom mondani, Bányai tanár úr — rámkérdezett, én meg azt sem tudtam, hogy miről van szó. Hiszen, ha anyu nem sírt volna.., Mindenesetre, nem a Baty- thyány utca felé mentem ha­za, kikanyarodtam a Duna- partra, nagyot kerültem. Ott­hon ledobtam a táskámat a sarokba, odaálltam anyu elé. Anyukám! Én elviszem azt a lisztet a pékhez ... Tudod, egy kiló lisztért adnak egy kiló kenyeret... — Azt nem szabad, kis­fiam! Rájönnek, megvernek, megpofoznak... — simogat­ta meg a fejem. — Hagyd csak, majd lesz valahogy... Kint csámborogtam az ud­varban, a kavicsokat rugdos­tam. Fél óránál nem bírtam tovább. Bementem. — Anyu ... — Tessék, kisfiam ... — Éhes vagyok ... Rámnézett, tudta, hogy mi jár a fejemben, Egy darabig hallgatott, aztán a tálból egy papírzacskóba beleszedte a liszt felét. Kezembe adta. — De ... nagyon vigyázz magadra, kisfiam... — mond­ta csöndesen, s újra megsi­mogatta a fejem. Rettentő sokáig tartott az út, pedig a Kacsa utca tőlünk csak két sarok. Szerencsére, sokan álltak sorba, legalább egy ideig békén ácsoroghat- tam. így is rám került a sor. A pultnak ahhoz a végéhez sodródtam, ahol a kisebbik Bárány lány tett-vett. Rám­nézett. Alig tudtam kinyög­ni: — Lisztet hoztam ... Ke­nyérért ... — Mennyi? — Két kiló ... A zacskót a mérlegre dob­ta, szűkén volt annyi, ameny- nyinek mondtam, gyorsan le­kapta a mérlegről, kibontot­ta a zacskó száját. A lábam reszketni kezdett, a kezem elzsibbadt. Láttam, ott van apukája, szemüveges, mindig- mérgesí nagydarab ember, a kenyeret hordja ki a sütödé­ből, kosarakban a bucit. Ki­sebbik lánya belenyúlt a zacskóba, ő is morzsolgatta a lisztet, talált egy pici falda­rabot, még most is emlék­szem, szürke festék volt raj­ta, egy ház külső vakolata le­hetett, rámpilíantott, gyönyö­rű szeme volt, a vakolatdarab­kát a földre dobta, rá is ta­posott, a lisztet meg beleráz­ta a bádoggal bélelt nagy lá­dába, nyeles falapáttal elke­verte, aztán a polcról levett egy kétkilós kenyeret, elém- tette a pultra. — Tessék ... — Köszönöm... — gondo­lom, ezt mondhattam, de le­het, hogy ő nem hallotta, mert a torkom nagyon össze­szűkült, kiszáradt, én csak azt hallottam, amikor az aj­tón igyekeztem kifelé, hogy utánam szólt — életünkben, szerelmünkben először. — Szerbusz. z utcán vettem csak észre, hogy a kenyér friss, forró, alig bír­tam a kezemben tar­tani, a héja ropogós volt, illatos. Rohanni kezd­tem, mint egy félőrült, tán­coltam, ugráltam, magam­hoz öleltem a kenyeret. A járókelők csodálkozva néztek utánam, de nem sokáig lát­hattak, mert lélekszakadva rohantam hazáig. Kifulladva estem be a konyhaajtón: — Anyu! Hoztam kenye­ret! — Kisfiam ... ! — öléit magához, de megint csak sírt. Igaz, most hamar abbahagy­ta, tányért tett az asztalra, olajat öntött bele, jól meg­sózta. A késsel keresztet raj­zolt a kenyérre, biztosan azért, hogy tovább tartson, aztán levágta nekem a ropo­gós serclit. Ettünk. Kocká­kat vágtam a kenyérből, meghempergettem a sós olaj­ba, befaltam. Anyu végre mosolygott, ő is evett. Egy­két falat után megkérdezte: — Kisfiam, szereted? Nagyot nyeltem, mert fél­tem, hogy férfi létemre könnybelábad a szemem, s csak aztán válaszoltam: — Szeretem, anyukám ... Nagyon szeretem... Julio Cortázar Volt egyszer egy ember, aki mondókákat meg szava­kat árult, és elég jól megélt belőle, bár sokan voltak, akik alkudoztak vele, és ár­engedményt kértek. Ö majd­nem mindig engedett, s így nagyszámú vásári mondókát tudott eladni az árusoknak, meg egynéhány sóhajt tehe­tős hölgyeknek, de elkeltek szépen a szavak is: jelsza­vaknak, hirdetéseiknek, le­vélfejnek, alkalmi hazugság­nak vásárolták őket. Mikor emberünk érezte, hogy közeleg a halál órája, kihallgatást kért hazája zsarnokától, áki olyan volt, mint akármelyik zsarnok- kollégája; mikor fogadta az embert, körülbástyázta ma­gát tábornokokkal, titkárok­kal meg kávéscsészékkel. — Azért jöttem, hogy el­adjam az utolsó szavait — mondta a férfi. — Meglehe­tősen fontos volna, mert az adott pillanatban ön nem fogja megtalálni a helyes szavákat, pedig nagyon is szüksége lenne rájuk, hogy abban a súlyos helyzetben végleg beírja magát a tör­ténelembe. — Fordítsd le, mit beszél — parancsolta a zsamokocs- ka a tolmácsnak. — Argentinul beszél, ex- cellenciás uram. — Argentinul? Akkor mi­ért nem értem? — ön nagyon is jól meg­értett — mondta a férfi. — Ismétlem: az utolsó szavait jöttem eladni. .Ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, a zsamokocs- ka fölállt, és remegését visz- szafogva megparancsolta, hogy tartóztassák le a fér­fit, és vigyék abba a külön­leges tömlöcbe. amely ugye­bár mindig megtalálható ezekben a kormánykörökben. — Kár mondta a férfi, amikor megragadták. — ön ugyanis, ha üt az utolsó órája, valóban el szeretné majd mondani az utolsó szavait, és szüksége lenne is rá, ha végleg be akarja írni magát a történelembe. Én csak azt akartam eladni ön­nek, amit majd akkor el szeretne mondani, nincsen ebben semmi csalás. De ha nem fogadja el az ajánla­tom, és nem tanulja be előre ezeket a szavakat, hiába akarnak majd; az ajkára jönni, ha eljön az a pillanat, ön természetesen nem fogja tudni kimondani őket. — De miért ne tudnám ki­mondani, ha egyszer ki aka­rom mondani őket? — kér­dezte a zsarnokocska, egy újabb csésze kávé mögül. — A félelem miatt — mondta szomorúan a férfi. — Mert hálóingben lesz, s a nyakában kötél, és reszket majd a hidegtől meg a fé­lelemtől, és úgy fog vacog­ni, hogy egy szót se tud ki­nyögni a száján. A hóhér meg a segédei, akik közt a jelenlévő urakból is lesznek ott egy páran, várnak majd néhány percet illemből, de amikor végre szólásra nyílik az ajka, és csak nyöszörgés­től meg csuklástól eltorzult könyörgés jön ki belőle, mert könyörögni minden ne­hézség nélkül tud. majd. ak­kor ezek elvesztik a türel­müket, és fölakasztják. Nagyon felháborodtak ezen a titkárok és a tábornokok, de főleg a tábornokok; kö­rülvették a zsamokocskát, és kérlelték, hogy tüstént lö­vesse agyon a férfit. De a holtsápadttá vált zsarno­kocska durván kidobta őket, és bezárkózott a férfival, hogy megvásárolja tőle az utolsó szavait. , Ezalatt a tábornokok és titkárok, akiket porig alázott ez a bánásmód, sietve fel­kelést szerveztek, és másnap reggel rajtaütöttek a zsarno­kon, mikor a kedvenc luga­sában éppen szőlőt evett. S nehogy kimondhassa az utol­só szavait, ott helyben agyonlőtték. Aztán nekiáll­tak megkeresni a férfit, aki közben eltűnt az elnöki pa­lotából, és nem sokkal ké­sőbb meg is találták a pia­con: éppen kikiáltó szöveget adott el a mutatványosok­nak. Betuszkolták egy rab- szállítóba, és az erdőbe vit­ték, ahol megkínozták, hogy kiszedjék belőle, mik lettek volna a zsarnokocska utolsó szavai. De mivel sehogy sem tudták kicsikarni tőle a val­lomást, hát agyonrugd.alták. Az árusok, akik mondóká­kat vásároltak tőle, tovább­ra is kiabálták a szavait az utcán, és az egyik ilyen mondóka lett jelszava an­nak a felkelésnek. amely végett vetett a tábornokok és a titkárok uralmának. Néhányan közülük, mielőtt meghaltak, ködösen arra gondoltak, hogy az egész tu­lajdonképpen egy buta fél­reértés-sorozat. mert mondó­kákat és szavakat, bármi­lyen lehetetlennek tűnik is, csak eladni lehet, de venni nem. Aztán mind elporladtak lassan: a zsarnok, a férfi, a tábornokok, a titkárok, de azok a mondókák néha-néha még fölhangzottak az utca­sarkokon. Dés Mihály fordítása Révész Napsugár: Tanya Sárándi József: Valaki kopog? Kertem szokványos őszi képe szokványos hasonlatokkal már megíratott Egy másik kert jár az eszemben hol se rügyek se levélhullák nincsenek évszakok Közepén dühös máglya dohog elhamvadnak rajta régi szenvedély-bútorok Éljenek a boldogok Uram én üres és szomorú vagyok Nagytakarító ösztönöm talán valaki kopog? Dienes Eszter: Várnak 9 az Állomások Éjszaka horkolt. Aludni tőle — talán a város. Albérlet semmiképp. Január: piszkavas. Február tenni kék! S éreztem, megnőnek bennem a paraszti csontok s amíg élek, vissza­kéri arcom a barázda, s bontják a Múltat! Az árva részeges-garázda-lánya buborékfű. Magától száll. A dűlőn behorpadt latyak. A város már nem hiányzik. Ingázom mindhalálig — várnak az Állomások. Figyelmeztető (Simon Ferenc szobra)

Next

/
Oldalképek
Tartalom