Szolnok Megyei Néplap, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-13 / 293. szám
1978. december 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Hogy egy televíziós mű élete még nem ér véget azzal, hogy lepergett a képernyőn, hanem folytatódik „tovább rezegve” a befogadóban, s mondhatni így teljesedik be sorsa — ez olyan nyilvánvaló, esztétikailag is szentesített tény, hogy bizonyítására időt vesztegetni felesleges volna, itt és most. Ha mégis szót ejtek róla, jogcímem: az elmúlt héten ennek az „utóéletnek”, más szóval ki- vagy beteljesedésnek egy olyan demonstratív megnyilvánulásával találkoztam, megható, felemelő és kivételesen meggyőző formájával — Jászapátiban — hogy szó nélkül elmenni mellette bűnös közömbösség volna. Nem gondoltam, hogy egy közepes dokumentumfilm is, mint a kérdéses, címe... miért éppen Jászapáti?, bemutatója néhány hete volt, olyan nagy port képes felverni (persze por is kell hozzá), olyan mély nyomokat tud hagyni, mint tapasztaltam azon a nyilvános fórumon, amelyen a film nyomán egy közösség nézett szembe önmagával — kiegészítvén, meghosszabbítván a tévébéli gondolatokat. Még egyszer Jászapáti tésben valami a hódítás jó értelemben vett heroizmusá- ból. Nem, Jászapáti eddig sem aludt, vélekedtek többen is, de ébren sem volt igazán: s ebből a sajátos attitűdből bizony lépéshátrány keletkezett. Léptünk — a film is ezt tanúsítja — de eleget és elég nagyokat-e, fogalmazódott a kérdés az élénk szellemű eszmecserén. A film nyomán még ilyen nagy nekibuzdulás mellett sem következhetnek be most közvetlenül látványos, „mér- földes” lépések. De ha — s ezt már a jelenlevő újságíró teszi hozzá — az a szellem válik uralkodóvá, az a szemlélet határozza meg a köz- gondolkodást, amely megnyilvánult a művelődés házának ódon falai között. Jászapátinak nem kell mér- földes csizma (az úgyis csak a mesébe jó), hogy előbb- utóbb megtalálhassa, elérhesse elképzelt önmagát. Ez a fórum azok közül való, amelyek hétköznapi hasznukkal igazolják a valóságot feltáró művészet társadalomformáló szerepének jelentőségét; azt, hogy igaz beszéd további igazságok kimondását szüli a képernyőn kívül is. Ebben az értelemben visszautal az alkotók mindenkori felelősségére is. Ezekután csak röviden az elmúlt hét két, vasárnap este látott műsoráról. Hivatalos érdekeltek^ és egyszerű érdeklődők gyűltek egybe a művelődési ház nagytermében, de nem holmi utóvizitre, jóllehet a filmet még egyszer levetítették itt is, egyszerű fehér vászonra, nem a film értékeinek alko- tók-nézők találkozásain „hát akkor mi is volt jó benne, s mi nem?” szokványos mé- ricskélésére, hanem hogy a feltárt tények ismeretében közösen gondolják végig, közösen hányják-vessék meg a lehetséges teendőket, járják be akár képzeletben is a továbbvezető út állomásait. A dokumentumfilm egyszerűen kollektív mozgásba hozta a nagyközség agyát és szívét. A film alkotói is jóleső érzéssel nyugtázhatták, hogy amit filmjükkel vetettek el, a mag, termékeny talajra hullott. S ami a kívülálló szemlélőt is elragadta: vezetők és nem vezetők, a község irányítói és nem irányítói, milyen egészséges szülőföldimádattal beszéltek arról, hogy Jászapáti nem mi volt, hanem, hogy mi lehetne. A volt, van és lehet összefüggéseiben elemezték helyzetüket, s nem vágyálmaikkal rukkoltak elő, bár ilyen felbuzdult pillanatokban még az sem lett volna meglepő. Mennyi okos és hasznos gondolat vetődött fel, „melyet a film, pontosabban a film is segített előzubogni olyfor- mán, mint mikor felnyitják égy folyó elzárt zsilipjeit. Nem hallgattak a megszólalók arról sem, s ez a fórum őszinteségét dicséri, hogy az időközben bekövetkezett terület-átszervezési változások átmenetileg előnytelenül hatottak ki Jászapáti jövőjére: közigazgatási szerepe megcsappant. Voltak, akik hosz- szú alvás utáni felébredés óráját sürgették. A film felszabadította vélemények íve a hűvösen mérlegelő, józanul tervezgető hangvételtől a honfiúi szenvedélyes buzgalmakig húzódott. Lóm, egy mai tárgyú, közérdekű film akár még halványabb minőségben is mily mozgósító, gondolatszabadító és tettre serkentő lehet! Ugyanis itt, ezen a fórumon már bizonyos kérdésekben a konkrét tenniakarás formái is körvonalazódtak. Ha például az iskolaépítéshez segítség kellene, a Jász- kiséren dolgozó apátiak, négyszázan készen állnak, szerszámmal, munkával, szállítóeszközzel — jelentette ki képviseletükben az egyik dolgozó. A film felmutatta a valóságot, most rajtunk a sor, hangoztatták többen is, elkötelezetten. És volt ebben a felhíváserejű következteTelevíziónk szorgalmasan keresi a szórakoztatás lehetőségeit; bizonyára ezért nyúlt hozzá a westernhez, népszerűbben nevezve a cowboyfilmhez. Ez nem is volna baj, hisz a tipikusan amerikai filmfajtának vannak színvonalas képviselői, a baj csak az, hogy a Pisztolypárbaj nem tartozik közéjük. A western fő jellemzője ugyanis a mozgalmasság és a fordulatosság, bőségesen él az izgalomkeltésnek ezekkel az elpusztíthatatlan eszközeivel. A látott western- ben azonban mindkettőnek csak az árnyéka volt jelen. Sápadt egy cowboyfilmecske a Pisztolypárbaj. Csak bizonyos kellékekből — váratlan találkozás, ivóbeli jelenet, némi szerelem a maga módján — azonosíthattuk e művet műfajával. Ha egyszer western, akkor miért nem egy vérbeli, képernyő-repesz- tő western? — kérdem én. Házigazda... A Házigazda sorozatban sokféle „gazda” vendégei voltunk már, és leszünk is még, jövő vasárnap például a költő Tamkó Sirató Károlyhoz vagyunk hivatalosak. Talán ez a „sokféle” lehet a mentség rá, hogy vasárnap este Medveczky Ilonához is ellátogathattunk. Ebbe a kategóriába ugyanis ő is, a művészet után csak szavakban áhítozó, de valójában a könnyebb sikerért hátat fordító táncosnő is belefér. Mozgása és teste — erre épül művészete — kétségtelen első osztályú. Hogy azonban az igazi művészi feladatra valahogyan mégsem talál rá, inkább csak várakozik, arra választ kaphattunk életútját és sorsát feltáró, meglehetősen igénytelen megnyilatkozásaiból, közvetve. Ha Vitray Tamásnak az volt a célja, hogy rávilágítson egy sajátos életpálya ellentmondásos tanulságaira, kimondatlanul is (ugyanis Vitray kérdezhetett, a lényeg az istennek se bukkant elő, talán épp ez volt a lényeges), akkor a film elérte a célját: Medveczky Ilona népszerűsége aligha gyarapodott általa, legfeljebb az igazi művészet és művészek becsülete nőtt a szemünkben. Mindenesetre tény, hogy ma, 1978-ban, egy osztrák herceg neje szórakoztatja estéről estére a kedves vendégeket fővárosunk egyik lokáljában. Gondoljon erről ki-ki, amit akar. V. M. Kritikai kiadás SZÉPET, JÓT! Arisztotelész és az ipari formák Irodalmi szövegápolás Klasszikus költőink versei csaknem minden évben új kiadásban láthatók a könyvesboltok kirakataiban. Az időről időre újranyomtatott kötetek rendre gazdára találnak. Például József Attila versei a fel- szabadulás óta 30 kiadást értek meg, s jelenleg már második kritikai kiadását készítik elő. Mit jelent a kritikai kiadás, miért van erre szükség? Stoll Béla irodalomtörténész válaszol. — Az irodalmi művek kritikai kiadója olyan jellegű munkát végez, mint a képrestaurátor, az épületkarbantartó. Lehet, hogy furcsán hangzik, de a szövegek az egymást követő kiadások következtében rongálódnak. Fennáll a veszély, hogy a népszerű, sokat olvasott és kiadott költők műveibe — így József Attiláéba is — nyomtatás közben sajtóhibák, rontások kerülnek. A legnagyobb veszély nem a közönséges sajtóhiba, hanem az olyan tévesztés, amelynek látszólag értelme, tehát lét- jogosultsága van; ennélfogva az olvasónak nem is tűnik fel. Az ilyen félreolvasás- ból származó rontások tönkretehetik a vers értelmét. — A válogatások, gyűjtemények népszerű kiadásaiba óvatlanságból egyszer bekerülő hiba általában folyamatosan öröklődik: az újra nyomtatott kiadásokat ritkán ellenőrzik szövegkritikai szemszögből. A nélkülözhetetlen kritikai kiadásokra vár az elromlott szövegek kijavítása, ezért sajtó alá rendezői — ha erre módjuk van — eredeti kéziratok alapján dolgoznak. Amennyiben erre nincs lehetőség, forrásként a legelső, a költő által előkészített vagy korrigált kiadást használják fel. Az irodalom- tudomány feladata tehát a leghitelesebb szövegek felkutatása, igénybevétele. A SZÉPSÉG és a hasznosság fogalmairól, kapcsolatáról, az emberi gondolkodás kezdeteiről mindmáig vitáznak a filozófusok. Eszünk ágába sem jut avatatlanul beleszólni ebbe a filozófiai eszmecserébe, csupán arra a nagyonis gyakorlati terepre invitáljuk az olvasót, ahol a szép és a hasznos — olykor pedig a rút és haszontalan —• mindennapos megjelenési formáit filozófiai tankönyv nélkül is tanulmányozhatjuk. Ez a terep: a boltok pultja. Amiből alighanem máris kitetszik, hogy a szépségét ezúttal nem Arisztotelész vagy Kant közreműködésével próbáljuk ábrázolni, hanem alkalmazott és tömeges, tehát gyári és árusítási alakjaiban. Ez a tanulmányozási módszer pedig egyenesen elvezet az ipari formatervezés témaköréhez. Ám mielőtt erről szólnánk, érdemes még egy pillanatra fölidéznünk az iménti filozófiai párosítást: a szépnek és a jónak, a hasznosnak a kapcsolatát. Kérdés lehet ugyanis: mi a keresnivalója a formának, amely éppenséggel a hasznosság — más szóval: a gazdaságosság — gyarapítására irányul? Bármily különösnek tűnjék azonban: a forma, s vele együtt a formatervezés gyakori mellőzése, háttérbe szorulása is a termékszerkezet avultságával, a gazdaságosság- mérsékelt javulásával függ össze. Aligha kell bizonyítani ugyanis, hogy az ipari forma a legszorosabb kapcsolatban van az ipari tartalommal; azzal tehát, hogy a tetszetősebb külsejű, szépvona- lú, ízlésesen csomagolt, modern színekben megjelenő áru kelendőbb, itthon is és az exportpiacokon is jobban értékesíthető. Ehhez járulnak még azok a közvetlenebb kapcsolódási pontok, amelyek a forma és a gazdaságosság összefüggéseit egyértelműbbe teszik; ilyen például a gépiparnak az a lehetősége, hogy a funkcióhoz pontosan igazodó forma anyagot is megtakarít, kizárva, hogy túlsúlyos, szükségtelenül kilóra gyártott alakot öltsön a gép. Az ipari formatervezés tehát — azon túl, hogy ízlésformáló, közművelődési szerepköre nyilvánvaló —, nem valamiféle kívülről vagy felülről a gyártási folyamatba erőszakolt „ráadás”, hanem a korszerűség, s vele együtt a gazdaságosság mellőzhetetlen tényezője. S ha mégis mellőzik, az közvetve bár, de a korszerű termékszerkezet kialakítására ösztönző vállalati nyomáshiányt tükrözi! EBBE A NAGYOBB ösz- szefüggésrendszerbe illesztve célszerű szólnunk két jogszabályról; mindkettő a közelmúltban jelent meg, s azt célozza, hogy a forma és a tartalom az ipari termelésben is jobban közelítsen egymáshoz. Az Elnöki Tanács legutóbbi ülésén új törvényerejű rendeletben korszerűsítette a mindmáig érvényben volt, 71 esztendeje született jogszabályt az ipari mintaoltalomról. Arról van szó, hogy az ipari termékek külső, formai jegyeit — azt a szellemi produktumot tehát, mellyel ez a külső alakot öltött —, külön védelemben, szaknyelven: ipari mintaoltalomban része- ' siti az Országos Találmányi Hivatal. Talán nem felesleges hozzátenni, hogy sok egyéb mellett az új jogszabály előírja: a mintaoltalommal védett termékek megalkotásáért a tervezőknek anyagi ellenszolgáltatás is jár. A MÁSIK jogszabály: négy ipari miniszter közös rendeleté formatervezési nívódíj alapításáról. Az évente odaítélt díjakra olyan ipari gyártmánnyal vagy gyártmánycsaláddal lehet pályázni, amely — immár a rendelet szóhasználatával — „célszerűen és esztétikusán kialakított, kimagasló és előremutató értékű külsővel rendelkezik”, továbbá: „műszakilag kifogástalan, gyártása gazdaságos és előnyösen értékesíthető”. A szépnek és a jónak, az esztétikusnak és a gazdaságosnak korszerűen értelmezett összhangját tükrözi a jogszabály. Korszerű? Nos, ne hamarkodjuk el a választ, a következő sorokat ugyanis Arisztotelésztől idézzük: „ ... szép az, amire törekednünk önmaga mivoltáért érdemes, és ami ezért dicséret- reméltó, vagyis az ami... jó és éppen mert jó, kellemes”. Erről van 'szó napjainkban is, és ámbár sokirányú elfoglaltságuk miatt aligha ajánlhatjuk a gyárak irányítóinak, hogy nagy horderejű döntéseikhez tanulmányozzák az ókori szerzőt, nem árt tud- niok: a szép önmagáért is dicséretes, egyszersmind — a bevétel oldaláról nézve — kellemes is. T. A. Strauss-müvek és barokk zene Hangversenyek Szolnokon és Túrkevén Ha kedd, akkor próba Látogatóban a jászberényi Vasas Munkáskórusnál A nemrégiben Szolnokon lezajlott Vándor Sándor szemle megyei zárókoncertjén nagy sikerrel szerepelt a jászberényi Vasas munkásénekkar. Az együttes 1975- ben ünnepelte fennállásának 15 éves évfordulóját, ma csak 18 éves, ami nem nagy idő egy kórus történetében, viszont aki végigélte az elmúlt időszak kitartást igénylő próbáit, a szereplések örömét, annak életét a 18 év „dalosság” színes élményekkel töltötte meg. Bárdos István, az együttes megalapítása óta a kórus titkára. Ma adja idei utolsó két hangversenyét a Szolnoki szimfonikus zenekar. Szolnokon a papírgyárban délután 2 órakor lép közönség elé, majd este 7 órai kezdettel Túrkevén ad koncertet az együttes. Mindkét fellépés műsorán Strauss-művek szerepelnek. A szimfonikus zenekar koncertjét megelőző délután a túrkevei Vörös Csillag moziban ismert hangszerszólisták a Filharmónia ifjúsági bérletsorozata keretében adnak ízelítőt a barokk zene remekeiből. A Szlovák Nemzeti Múzeum Néprajzi Intézete nagy szabású szabadtéri múzeumot, skanzent! épít fel, a szlovákiai Martin mellett, Jahodnické Háje-ben, ahol bemutatják 13 etnográfiai körzet jellegzetes népi építészeti emlékét. Otvennél több népi objektumot, tanyai házat, malmot stb., szállítanak ide darabokban, amelyeket azután nagy gonddal építenek újra fel. — Az alapítótagok közül jelenleg nyolcan-tízen járnak még el rendszeresen a próbákra, szereplésekre — mondja a kórustitkár. A 18 év alatt bizony voltak a kórusnak válságos időszakai, de végül is mindig leküzdöttük az akadályokat és győzött a zene, a dal szeretete. — A kórustagok zöme fizikai dolgozó. Nem okoz nehézséget a szereplés és a munkaidő „összehangolása”? — Akik váltott műszakban dolgoznak, azok fellépés előtt már megegyeznek kollégáikkal a cserében. Akiknek viszont állandó a munkaidejük, azok előre ledolgozzák azt az időt, amit a kórus fellépése miatt távol keil tölteniük. A vállalatok, üzemek vezetőinek, rugalmas hozzáállása pedig csak dicsérő szavakat érdemel. — A jászberényi Aprítógépgyár a fő patronálója a kórusnak. Milyen ez a kapcsolat? — Az anyagi juttatás mellett nagy segítség, hogy a vállalat az autóbuszát az utazásokhoz felajánlotta. Bárhová megyünk szerepelni. a jármű mindig bérmentve rendelkezésünkre áll, sőt a kórus külföldi kiránduláson is részt vett már az autóbusszal. Az természetes, hogy mi is törekszünk a jó kapcsolat ápolására. A vállalati ünnepségeken szereplésünkkel igyekszünk bizonyítani: a segítség, a bizalom nem volt hiábavaló. A munkáskórust 1973 óta Bakki Katalin tanárnő vezeti, aki tanít a zeneiskolában, a Lehel vezér Gimnáziumban (itt három kórus munkáját is irányítja) és karnagya a város Palotásy János szövetkezeti kórusának. — Tanítás, plusz öt kórus. Nem sok ez egy kicsit? — Üresjáratú óráim nincsenek, az biztos. Napközben a gimnáziumban tanítok, ha van két szabad órám, akkor a zeneiskolában folytatom a munkát. Szabad estém az ritkán akad, főleg a szereplések előtt. Viszont az ember nem érzi tehernek a sok munkát, ha benne örömét leli. — Mindenkit a siker ösztönöz a legjobban, hisz ekkor látja munkája eredményességét, elismerését. Amikor átvette a Vasas munkáskórus irányítását, az együttes minősítése bronzkoszorús volt. Mi történt azóta? — 1974-ben ezüstkoszorús minősítést szereztünk az országos versenyen, majd két év múlva „beérett” az arany. A következő évben ezt szeretnénk megőrizni, a Vándor Sándor szemle országos döntőjén pedig sikeresen helytállni. Németh Béla is a kórus alapítótagjai közé tartozik. Most már a felesége és a lánya is az együttesben énekel, sőt két évvel ezelőtt még a nagyapa is ott állt a kórus soraiban. — Hogy lett tanra az egész család a kórusnak? — kérdezzük Németh Bélánét, aki a Jászsági Cipőipari Szövetkezet dolgozója. — Férjem már régebben, a Vasas megalakulása előtt is énekelt dalárdában, én azonban csak pár éve vagyok tagja a kórusnak. Elmentem meghallgatni őket, s kedvet kaptam az énekléshez. Bár én nem tudok jól kottát olvasni, mégis kezdtem eljáro- gatni a próbákra. Borzalmas nehéz volt hallás után megtanulni a műveket, nem beszélve az idegen nyelvű dalokról. A lányomnak sokkal könnyebb, mert ő járt zeneiskolába. — Milyen a viszony a kórustagok között? — Közvetlen légkörben aajlanak a próbák, nagyon jó a közösségi szellem. A névnapokat együtt ünnepeljük, évente több alkalommal is megyünk kirándulni." A szereplések izgalmai, örömei jól összekovácsolták az énekkart. Ezt példázza a múltheti próba kedves esete. Az egyik kórustag beteg volt, szinte beszélni sem tudott a rekedtségtől, mégis eljött a próbára. Azt mondta: „Nem bírtam otthon maradni, mivel kedd van, próbanap.” V. Fekete Sándor