Szolnok Megyei Néplap, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-05 / 262. szám
1978. november 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Lengyel József: Fegyverhordozó Ndoló naplója Az Újvárosi iskolában Lengyel József nem az afrikai-vadász grófról írt könyvet, hanem a fegyverhordozóról. Arról az emberről, aki otthon van Kenyában, a természetben, aki noha kitűnően — a gazdájánál messze jobban — bánik a fegyverrel, lándzsával, nyíllal, puskával, csak akkor ejti el a vadat, ha éhes, ha életét védi, ha nem tehet mást. Egy több ezer éves mítoszt leplez le ebben a könyvében is Lengyel József, mint ahogyan tette az Ézsau mondja, vagy az Isten ostora című regényében is. Ez a regény lényegében nem más mint Széchenyi Zsig- mond: Csui! című vadásznaplójának a 'parafrázisa vagy ha úgy tetszik „a talpra állítása”. A közismert vadász mintegy fél évet tölt Kenyában azzal a céllal, hogy x számú nagyvadat „fekve marasztaljon”. Terjedelmes naplójában rögzíti, panaszolja el viszontagságait. Szemlélete, az a mód ahogyan Afrikát önmagát a „kalandokat” végigéli és láttatja eleven korlátoltan arisztokratikus. Ez teszi monotonná és modorossá a leírást még a különben — számára — életveszélyesnek tűnő kalandokét is. A felismerés csak Lengyel József kisregényének ismeretében tudatosodik, mintegy visszamenően is az olvasóban. Az például, hogy a kalandok, a kellékek igenis meg vannak tervezve, s ez Safariland (vadásztársaság) „szolgáltatása” a pénzes idegennek. Meglőhetnék a kívánt vadmennyiséget néhány hét alatt is, hiszen Afrika akkor még (1928—29) „vadparadicsom”, de akkor odalenne a nimbusz, s főleg károsodna a társaság maga. Kóboroljon csak, szenvedjen csak a pénzéért az idegen, költsön minél többet belőle, s ha már nagyon muszáj, ám vigyen haza néhány trófeát is. A „benszülöttnek”, a „sze- recsennek” azonban — ahogyan a gróf írja — mindez keserves munka, az egyetlen kereseti lehetőség! Úgy kell tehát szervezni, hogy minél tovább tartson, és minél több munkanélküli kenyainak adjon kenyeret. Mindez — persze indirekt módon — benne van Széchenyi Zsigmond könyvében is — panaszképpen. Lengyel József ugyanis — az epilógus kivételével — semmit nem tett hozzá a történethez, csupán „lentről”: Ndolo szemszögéből mondta el újra azt. Mondatokat, bekezdéseket vett át szinte szó- szerint, s a jelentésük — megfosztva például a gróf közhelyszerű bölcselkedéseitől Afrikáról, a civilizációról, a „niggerekről”, a vadparadicsomból stb. — mégis az ellentétébe csap át. Már az is bravúr a maga nemében, (noha nem ez Lengyel József legsikerültebb könyve ...), ám a lényeg mégis az a sistergő düh és keserűség, amellyel az író mindenkori elnyomottak, becsapottak helyzetét ábrázolja. Az a tanulság, hogy nem a gróf az igazi vadász, az igazi férfi, aki még az őserdőben sem tud és hajlandó lemondani a kényelméről (inasa van, két fegyverhordozója, szakácsa, negyvenöt embernek parancsol ...), hanem azok akik a „vadászat” színjátékát megrendezik neki: lelövetik vele a kívánt mennyiségű vadat, elhitetik vele, hogy ő lőtte. A kézirat észrevehetően befejezetlenül maradt (1958-ban íródott), Lengyel József bizonyára dolgozni szeretett volna még rajta, s ezért nem adta ki a kezéből. A legmegoldatlanabb rész ugyanis az épilógus: Ndolo és a gróf találkozása harminc év múltán. Mintha időközben megszánta volna a kisregényben előbb eelmarasztalt Keletét (így hívták a benszülöttek a grófot). Ám még így, torzóként is izgalmasabb minden „igazi” vadászkalandnál, leírásnál, s ez nem véletlen. Lengyel József nagy író volt, s nem vadász... (Magvető Könyvkiadó 1978.) Régészeti „oázis” Szolnok határában (Tudósítónktól) A kőkortól az Árpád-korig terjedő több ezer éves időszak hazánkban ritka, gazdag lelőhelyét tárták fel a szolnoki Damjanich János Múzeum régészei Szolnok határában. A dereceni Közúti Építő Vállalat útépítő brigádjának bejelentése nyomán a Holt-Tisza partján húzódó régészeti „oázis” bőven ontja az egyes korszakokra jellemző leleteket. Különösen számottevő az időszámítás előtti ötödik évezredből származó, égetett agyagból készült medveszobor, amelyet épségében konzervált a hordalékos Tisza-menti talaj. Régészeti kuriózumnak számítanak a kőkori festett kerámiatöredékek piros és sárga színű változatai. Az egyes edénymaradványokon istenségeket ábrázo- .10 arcmások láthatók, a korszak népe feltehetően így őrizte az edények tartalmát. Az Útépítő Vállalat és a rá- kóczifalvi Rákóczi Tsz önzetlen segítségével végzett ásatás során tucatszámra mentettek meg bronzkori fém- és cseréptárgyakat, munkaeszközöket, díszítő tárgyakat. Az Árpád-korból származó lakóházalapok helyén különösen érdekes adalékokat szolgáltatott a régészeknek az 1 méter 60 centi mélységű élelmiszertároló hombár, amely a település szélén helyezkedett el. és számos edénytöredéket őrzött meg. Az ásatások során feltárt leletek feldolgozása megkezdődött, s a gazd,ag anyagot, régészeti kultúránk, becses emlékeit még az idén kiállításon mutatják be. Több száz piros jryakken- dős, egyenruhás úttörő köszöntötte tegnap a 34 éve szabad Szolnokot. Ünnepélyes csapatgyűléssel kezdődött a szolnoki Újvárosi Általános Iskolában a rendezvénysorozat, amely november 23-ig gazdag, változatos programmal várja a szülőket, a patronáló szocialista brigádokat, az érdeklődőket. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom, a Kommunisták Magyarországi Pártja. a KIMSZ megalakulása, valamint a 34 éve szabad Szolnok tiszteletére rende„Legyen az önművelés a sokoldalú tájékozódás hasznos forrása, az ismeretek gazdag tárának ajánlásával segítse a propagandisták munkáját”. Ilyen feladatok meghatározásával nyitották meg pénteken a jászberényi városi könyvtár emeleti, volt olvasótermében a propagandisták klubját. A klubban könyvek, folyóiratok, az ismeretterjesztéshez kapcsolódó eszközök, tárgyak segítik a propagandisták munkáját. Az eszköztár része az eredeti grafikát tartalmazó gyűjtemény, főbbek közöt a KMP megalaku- . lása, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, a Lenin élete című sorozatok. A mintegy hatezer felvételt tartalmazó diatárban a történelem, a munkásmozgalom oktatásához kapcsolódó, a szovjet köztársaságokat ismertető képzőművészeti anyagokból válogathatnak a klubtagok, gyűjteményébe zett iskola- és úttörőnapok keretében találkoznak és tanácskoznak az iskolák ifjúságvédelmi felelősei. lesz pályaválasztási fórum, megtartják az ifjúsági parlamentet is. Kubai élménybeszámolók, rajnévadók, játékdélutánok színesítik az eseménysorozatot. Huszonhét nyílt tanítási napon vehetnek részt a szülők és hozzátartozók, „belekóstolhatnak” az órák hangulatába, a szülők és pedagógusok találkozóján pedig minden bizony- nval szó esik a közös nevemég reprodukciók, képes levelezőlapok, ezeket alkalmi kiállításokon lehet bemutatni, ismeretterjesztő előadásokon szemléltetésre felhaszn- nálni. A filmvetítőkkel, dia- és írásvetítőkkel ellátott klub- helyiség ismeretterjesztő előadások és egyéb rendezvények megtartására is alkalmas. Ezek a rendezvények a propagandisták felkészülését szolgálják, segítik őket abban, hogy az ismeretterjesztéshez szükséges eszközök megismerésével, kölcsön- «ésével és felhasználásával tartalmasabbá tegyék munkájukat. A módszertani felkészülést segítik a hétfői napokon a kulturális programok, az öntevékeny klubnapok vagy a kéthavonként sorra kerülő kiemelt klubrendezvények. A propagandisták klubja hétfői, csütörtöki és pénteki napokon várja 14 óráig az érdeklőlési gond,okról, eredményekről. Az iskola- és úttörőnapok jelszavául Gábor Andor: Évfordulón című versrészletét választották: „Időben tőle egyre távolabb. / lélekben hozzá egyre közelebb, / emléke bennünk nemcsak megmarad, / de nőve nő. . A jeles évfordulók jegyében a tizenéves úttörők lelkesedésével megkezdődtek tehát az Újvárosi iskolanapok. Képünk a tegnapi csapatünnepélyen készült. Hamupipőke a Vegyiművek művelődési házában A szolnoki Szigligeti Színház művészei november 13- án, hétfőn a Vegyiművek művelődési házában szerepelnek. A Hamupipőke című mesejátékot mutatják be délelőtt fél tíz és délután négy órai kezdettel. Az előadást nemcsak a művelődési ház közelében lakó gyerekek nézhetik meg; a Volán szolnoki iskolákból K-jelzéssel különjáratokat indít. Jegyek — elővételben is — a művelődési házban kaphatók. Kitüntetést kap a jászladányi kórus A kulturális miniszter a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 61. évfordulója alkalmából a Jászladány nagyközségi szövetkezeti vegyeskart és szakmai vezetőit a Szocialista Kultúráért kitüntetésben részesíti, melyet ma délután négy órakor ünnepélyesen adnak át a kórus vezetőinek. Horpácsi Sándor Óriási betűk a szerelőasztalon: az Építő javító és Szolgáltató Vállalat neonrészlegének dolgozói készítik a Szolnokon épülő megyei művelődési és ifjúsági központ épületére a feliratot Fota: Temesközy Propagandista klub a könyvtárban Az eszköztár " órától 19 tartoznak dókét. Viktor Tyelpugov: Sötétkék ég A könyvelosztó központban unalmas volt az értekezlet. Hramov sötétkék ceruzával kis ördögöket rajzolt több mint egy órája, úgyhogy azok már megtöltötték a jegyzettömb nagyobb felét. Az ördögfiókák fintorokat vágtak, le s fel szaladgáltak a lapokon, bukfencet vetettek, elestek. — Úgy látom, maga valóságos művész! — hallott Hramov a háta mögül egy suttogó hangot; megfordult. Egy világosszőke lány kíváncsian nézte a rajzait. Hramov arcról ismerte a lányt — néha találkoztak ilyen értekezleteken. Igaz, mindeddig egyetlen szót se váltottak, most pedig egyszeriben beszédbe elegyedtek. — Maga bizonyára nagyon vidám ember — mondta a lány. — Miből gondolja? — Ezekből a mulatságos kis vadállatokból. — Nem találta el. — Nagyon sajnálom. — Miért? — Ma ilyen a hangulatom! — Milyen? — Körös-körül minden mosolyog és csilingel! — Csilingel? — De még hogy! Hallgassa csak! Ebben a pillanatban az elnökségben éles hangon megcsendült az elnök csengője. Hramov elmosolyodott, de máris tovább foglalkozott az ördögfiókáival. Folytatták mesébe illő táncukat fürge ceruzája alatt. De kis pofájuk — a lány ezt nagyon jól látta — most szomorú volt. — Rajzoljon nekem valamit emlékül. — Mit szeretne? — Ha lehet, égboltot. — Égboltot? — Hramov eltűnődött. — Miért éppen égboltot? — Nézze, milyen sötétkék ma! Még csak tél vége van, de már a világ minden búzavirága ott kéklik benne. Hramov figyelmesen ránézett a lányra. — Lám, a maga szeme aztán igazán sötétkék. — Kérem, rajzolja le. — A szemét? — Az e-get! Az ilyen égtől meg lehet bolondulni. iHramov engedelmesen kinyitotta a tömbjét egy tiszta lapnál. A lány a ceruza minden moccanását figyelte. Hramov a füle mellett érezte forró leheletét. Amikor az utolsó szónok is befejezte beszédét, Hramov kitépte a tömbből a kék kacskaringóktól tarkálló lapot, és odanyújtotta a lánynak. — Csak aztán pszt: ne szidjon, hogy holmi firkálmányt kap égbolt helyett, de különbet nem tudok. A lány valamiért elpirult. — De nekem tetszik, becsületszavamra! Hisz ez nagyszerű! Köszönöm, hálásan köszönöm ! Abban a pillanatban a tömeg közt találták magukat, amely elkapta és a kijárat felé sodorta, majd elszakította egymástól őket, úgyhogy többet egy szót se válthattak. Hramov — immár otthon, este — arra gondolt, hogy talán nem volt valami barátságos. A lány a rajongásával egyszeriben rendkívül szépnek, nemesnek látszott, egy csöppet sem hasonlított a többiekhez, ő meg, vastag bőrű tohonya alak, még a nevét is elmulasztotta megkérdezni... No nem baj, vigasztalta magát Hramov, majd találkozunk még, hisz korábban is találkoztunk. Attól a naptól fogva Moszkva könyvtárosai közt nem volt szorgalmasabb résztvevője a könyvelosztóban tartott értekezleteknek, mint Hramov. Mindannyiszor az elsők közt jelent meg, hogy pontosan azt a helyet foglalja el, ahol akkor ült. De a szőke nem mutatkozott többé. Észrevétlenül beköszöntött és tova is tűnt a tavasz. Aztán a nyár a szabadságaival. A nyár után — az ősz. Ősz derekán Hramov hosszú kiküldetésbe utazott. Csak újév táján tért haza. A télen volt még néhányszor a könyvelosztóban, de-a lányt egyszer sem látta. Amikpr a moszkvai utcákon már újabb tavasz indult sétára, Hramov folyton a magas égre nézett, és csodálkozott: valóban milyen kék és milyen végtelen ... így telt el két esztendő. Megint tél vége volt. Hramov a központi könyvelosztó termében ült, amikor egyszercsak magán érezte valakinek a tekintetét. Hátrafordult és megrezzent. Ö volt. Haján keresztülvilágított a nap, tágra nyílt szemében a kék égnek egy kis darabja tükröződött. — Jó napot! — köszönt halkan Hramov. — Jó napot! — viszonozta alig hallhatóan a lány. — Hát hol volt ilyen sokáig? — Ó-ó!... Hol mindenütt nem voltam én!!... — Itt mindenesetre nem volt. — És maga észrevette? — Hát hogyne! Természetesen. — A Távol-Keletre utaztam. — Hosszú időre? — Hosszúra. Nagyon hosszúra. Nem sokkal az után a nap után el kellett utaznom. „Az után a nap után! — Hramov kis híján felkiáltott örömében. — Tehát ő is megjegyezte azt a napot!” — Az ég pedig ma is sötétkék. Nem figyelte? — Kinézett a már mindkettőjüknek ismerős ablakon. — Igen, talán. De mégsem olyan, mint akkor volt. — A felhők nem számítanak! — mondta határozottan Hramov. — Én a színéről beszélek. Nézze: sötétkék, sötétkék! Pontosan olyan, mint annak idején! A lány ismét elmosolyodott. Hramov nem vette észre, hogy mosolyában van egy kis mélázás. — Nem egészen olyan. Azon a napon utánozhatatlanul különleges volt. Azóta se láttam olyan eget, soha, sehol. — Biztosan, hogy ma is pontosan olyan! — Nos, lehet, hogy magának van igaza. De én mégis azt hiszem, hogy akkor kékebb volt. Sokkal kékebb. — Erről van szó: azt hiszi! Ugyanúgy februárt írúnk, ugyanaz az égbolt van felettünk. Csak figyelmesen szemügyre kell venni — ennnyi az egész. — Tudja, milyen volt akkor? Megmondjam, vagy ne mondjam? — Mondja. A lány felkattintotta táskájának zárját, elővett egy gondosan összehajtogatott papírlapot, és keskeny tenyerén óvatosan kisimította. — Ilyen volt az ég azon a napon! Ráismer? ... Makai Imre fordítása
