Szolnok Megyei Néplap, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-26 / 279. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. november 26. Simonffy MÁRK BORT HOZ, András: ÉS MEGISSZA i ez a furcsa szag? Minek a szaga? A falaké? Keze megdermedt a kilincsen. Mintha még mindig odabent ülne ... Határozottan érezte, hogy odabent ült az üres szoba sarkában, kihajtott a padlórepedések közül, kacsokkal kapaszkodik a falba, árnyéka sincs már, csak ül üveges szemmel, néz maga elé. Ki- pusztíthatatlan. — Hol a tortakés? — sipítja majd, ha benyit. Nem baj, most a nyaka köré csavarja a törülközőt. Vagy elég lesz csak mellbe lökni? Nyoma sem marad. Egy ütés a ... De hiszen meghalt. Érdekeltté tették magukat egy ember halálában, és ez a halál bekövetkezett. Eltartási szerződés? Már akkor volt valami gyanús az egészben. Szerződés halálig, halálra? „Alulírott... kötelezem magam, hogy . .. mindennek fejében... a) pont, b) pont... elhalálozása esetén ... törvényes jogutódként... számú rendelet értelmében ...” Valami nem tiszta. Hét évig vártak rá. Vártak rá? Megölték? Gondoltak rá, hogy megöljék? Két üres borosüveget csúsztatott a szatyorba, becsapta maga mögött az ajtót. Lakása ajtaját. Életében először egy üres lakás ajtaját. Márk most, harmincnégy éves korában hagy maga mögött síri csendet egy lakásban először. Tapintható ürességet, a biztos tudatot, hogy a hozzá tartozó tárgyak ott maradnak, ahová helyezte őket. Hogy a zakóját senki sem teszi vállfára, a földre hullott csikket senki sem emeli fel, beáztatott inge ott marad a mosdókagylóban, s ha égve hagyta a gázt, égni fog akkor is, amikor visszatér. „özv. Terpinkó Kálmán- né.” Az öregasszony névtábláját majd le kell vennie. Megrémült, megkapaszkodott egy pillanatra a második emeleti forduló korlátjában: nem zárta ki magát? De nem, ott a kulcs a zsebében. Harmincnégy éves. Már óvatosan elül a huzatból. Persze úgy, hogy észre ne vegyék. Társaságban hall-' gat, nem tud mit mondani a nőknek. Mosolyog. Sugárzása elmúlt. Beszélgetni se akar a nőkkel. Nézi a feneküket, hogy biccen a mellük, egyformák, gondolja, mert tudja, hogy fiatalságával már nem alázhatja meg őket. Már nem is érdekli őket többé. Rá van írva, hogy nincs pénze. Csak megél. Megélnek. Hiszen nős. Pocakot eresztett, reméli, nem nagyot. Gatyában odaáll oldalt a tükör elé, és belenéz. Ezelőtt ritkán tett ilyet. Fiatal testét nem tanulmányozta. Csak az zavarta, hogy nem nő dúsan mellén a szőr. Másra nem emlékezett. „Meghíztál/’ Innen tudja, hogy sovány volt. A hangsúlyból, hogy talán vonzó is. A mosolyból, hogy talán kedves 's. Kedve; fiú. Ha lenne egy lakásom ... Mindaz, amit valaha elképzelt, most megrohanja. Már kint az utcán, ahonnan felnéz a három ablakra. Ott a lakása. A lakásuk. Szólna a magnetofon, valami lassú, búgó néger dal, mondjuk, egy blues. A földön félig kiürült konyakosüveg, az ágy lába mellett, az ágyon omló mellű, puha lány a lámpafényben. Nem a felesége, nem a menyasszonya, fnem a szerelme, csak egy lány. Egy lány, aki megkívánta, és akit ő is megkívánt. Egy nő. — Szép lakásod van — mondaná a nő. Mondaná a lány, de nem akarna odaköltözni hozzá. — Szép kis lakásod van. — Azért mondaná (mondta volna), mert tetszik neki a lakás. Csak azért. — Az ott a fürdőszoba? — Felkelne az ágyról, ahol félig betakarva hevert, megrezzennének tömött mellei, ő megmutatná melyik a melegvíz csapja, aztán becsavarná a kávéfőző kupakját a konyhában. Hallaná a lány (a nő) testére csapó zuhany spriccelését. — Igazán szép a lakásod. Jó ízléssel rendezted be magadnak. (Hogyan is akarta berendezni a lakást?) Nem beszélgettek volna sokat. Fölösleges lett volna sokat fecségni. — Hallom, bevégezte szegény öregasszony. A pénztárosnő csillogó szemmel néz rá. A csillogásban cseppnyi részvét, még több vizsla kíváncsiság. — Be szegény, igen. — Most aztán van nagy öröm, igaz? Márk heherészik. Hallja magát, ahogy heherészik. — Hát a kis felesége? — Hazautaztak. Anyóso- mékhoz. — A gyerekkel? — A gyerekkel. Ki kell festeni ugyanis. Az egész lakást. És Márk máris menekül. Miért nem vett drágább bort? A literes kövidinkára jár rá a keze. Huszonhárom húsz. „Mindenből a legolcsóbbat, félre kell tennünk!" Máskor meg a barátai ültek volna 'ottj Beszélgettek volna. Leheveredtek volna a földre is, az ágy szélére, nekitámaszkodtak volna langyos cserépkályhának, vágni lehetett volna a füstöt. — Jó a kéglid — mondták volna a barátai. — Nagyon jó a kéglid. Kölcsönadod? — Most ott maradt maguknak minden — mondja még a közértes nő —, gázbojler, telefon, a konyha ... Nagy szerencséjük van. — Nem így képzeltük a mi drága anyánk utolsó éveit. Idegenek között, odavetett falatokkal, elhagyatva! Nyolcvankilenc éves volt. Csak mennének már kifelé. ztán elmentek. Ezen is túljutottak. Két képszöget hagytak a falban. Meg a foltokat a képek helyén: a néhai falfestés eredeti színeit. Pókhálófoszlányokat, sohasem takarított, fekete sarkokat. Ök meg, Márk és a felesége, járkáltak a szobákban. Próbálgatták az évekig bezárt ajtót. Kitágult körülöttük a tér. És mégis: mintha ugyanakkor be is szűkült volna. Nem is annyira nagy az a másik szoba. Így, üresen, sokkal kisebbnek tűnik. Majdnem becsöngetett az üres lakásba. A negyedik emeleti gangról lenézett valaki. Érezte a hátában. Figyelik őt. Gyanúsak. Márk töprengett: hogyan kellene viselkedniük? Mosolyogni? Vagy fapofa? Hamis részvét a mamuska iránt? Esetleg elmenni innen. Elcserélni ezt a lakást. Ugyanakkorára ? A temetésen ujjal mutogattak rájuk. Két nap múlva jönnek a festők. A képek ásító, üres helye... Csak az ne lenne. Újra és újra feltámad tőlük az öregasszony. Márk hallja zihálását. Minduntalan megáll egy pillanatra, mielőtt lenyom egy kilincset. A szemétből is kihalászta, amit eldobtak: üres konzervdobozokat, madzagot, nejlon- zacskót, nagyobb papírdarabokat. Jó lesz az virágcserépnek, megkötözni valamit, beletenni valamit, begyújtani vele télen. Mert pogány dolog a pazarlás. Mert aki a keveset nem becsüli, a sokat nem érdemli. És általában: minden jó lesz még valamire. Egyszer. Majd egyszer, ha .. . Mikor? Volt paplanja, de rongyokkal takarózott. Volt párnahuzata, de nem engedte felhúzni. Volt tányérja, de lábosból evett. Volt ezüstje, de pléhkanala- kat használt. Volt egy élete is. Két lánya, egy fia. Nem szerették. Hószámra rá sem nyitották az ajtót. Az ágy alja tele volt papírszeméttel, amikor meghalt. Csakugyan itt élt ez az öregasszony? Vagy csak képzelték? Itt kellett élnie, gondolta Márk. Hiszen a képhelyek világos vakablakai ott virítanak a falon. Etették volna, de nem evett. Gabi külön főzött neki esténként zsenge borsót, erőlevest. — Nem kérek — si- pákolta. — Nekem nem kell... Élt valaha is? — Hálásak lehetnek a jóistennek, hogy ilyen korán elragadta a halál... Nyolcvankilenc éves volt. A rokonok feltúrták az ágyneműjét, a szekrényét, felhasogatták a párnahuzatokat, pénzt kerestek. Hová tette a pénzét ? Kétezerkétszáz forintot találtak a Biblia lapjai között. Hol a többi? Csak ennyi lenne? Gabi aztán talált takarítás közben nyolcszáz poros pengőt a kályha tetején. Nyolc darab százast. Mátyás király arcképe a bankókon. A királyi vár. Apró madarak szállingálnak fölötte. — Nézd csak — áll a kis- létra tetején Gabi. — Pengő. Nyolc százas. Vajon mennyit érhetett ez? — Nem tudom — nézi Márk is. — Nyolcezret? Tízet? — Hol a tortakés? Nincs meg a szervizből a tortakés! Csak nem ezek? — Nem, kérem, nem láttuk a tortakést. Azt sem tudtuk, hogy ezüstje van a ma- muskának. Megmarkolta a szék támláját, nehogy kiszakadjon belőle valami. Kiáltás, ütés, ilyesmi. — Nem, kérem, nem... — Mindjárt elmennek. Már itt a teherautó. Már lent áll a kapu előtt, már rárakódtak, már jár a motorja. Már csak két képszög van a falban. Eltartási szerződés? Levágta a műanyag kupakot a borosüvegről. Ivott egy kortyot. Nyugtalanította valami. A falak csendje? Már nem járt hozzájuk senki. Abba az egy szobába? Alvó gyerek, minden áthal- latszik, suttogás, az egymáshoz túl közel élő emberek darabokra tört hangulatai. Vagy ez a szag? Minek a szaga ez? Ivott megint, és végighúzta ujját a két szoba közti ajtó lapján. Be kell mázolni ezt is. Nem kopott a régi mázolás, csak megsárgult, elszí- neződött az elé tolt szekrény háta mögött. Hét évig állt előtte a szekrény. Kinyitotta az ajtó mindkét szárnyát, átnézett az új szobából a régibe, a régiből az újba. Térdére vette a telefont. De mindjárt le is tette a földre, odahozta a telefonkönyvet. Ült a lakásában a telefonjával és a borával. Felemelte a kagylót, a készülék rögtön vonalat adott. A vonal sípolása kihallatszott a kagylóból. Megvárta, míg mással beszél jelzést ad. Aztán letette. Igen, valami megoldódott. De nélküle. Most már világosan tudta. Persze! Váratlanul elmúltak gátló körülményéi. A körülmények, amelyekre minduntalan hivatkozott. Átnézett az üres szobába. Mit is akart valamikor? Tíz évvel azelőtt lyukas kis- kanállal is nekiállt volna kimerni a tengert. Ha kellett volna. Nekiállt volna? Kellett? Ha megöli az öregasszonyt, tesz valamit. A legrosszabbat, amit tehet, de mégiscsak tett. Csak ült ott. olnapután jönnek a festők. Eltüntetik a képek piszokkeretes foltjait. Jönnek a mázolok. és lefestik az ajtókat. Jönnek a parkettcsiszolók, és lecsiszolják az öreg parkettet. A lakás életében történni fog valami. Gondolkozott, vajon fel tudja-e idézni még ifjúsága boldog telefonszámait. Halálunk óráján ogdán úr, a víziB molnár egy hétig agonizált. Az első napokban mindenki nagyon figyelmes volt hozzá. Figyelték és próbálták kitalálni kívánságait. Kérdezgették is, hogy mit akar; vizet? ételt? fáj valamije? ágytál kell? Álmában esett le az ágyról. Megbénult, csak a jobb keze és a hallása maradt ép. Csak feküdt, magatehetet- lenül, és talán érezte, talán tudta és elhitte már, ez most nem olyan, mint a korábbi bénulások voltak, amelyekből kigyógyult. Ez meglepetésszerűen és gyorsan végez vele. Fülhallgatóval hallgatta Sokol rádióját. Ha valami kívánsága volt, ép jobbkezével átváltott fülhallgatóról hangszóróra, teljes hangerőre csavarta a rádiót és erőtlenül mutogatott. A harmadik napon már ötpercenként hangosította fel a rádiót. Nehéz volt kitalálni, mit akarhat. Türelmetlen lett; az elmúlt éjszaka semmit sem aludt, a hangológombot csavargatta. A nővér ráijesztett, hogy elveszi a rádiót, ha nem nyugszik el. Az öreg erre elsírta magát. A betegek fáradtak voltak, kimerültek. Úgy tettek, mintha aludnának, és elengedték fülük mellett a követelőző nyöszörgéseket. De mindig volt valaki, aki feugrott az ágyról, mert már nem bírta, vagy lelkifurdalása volt. Attól lehetett tartani, egyszer valaki megüti. De nem ütötték meg kézzel, csak szavakkal: Mit akar már megint, vén nyavalyás? Inna? Zabálna? Klozetolna? Vagy mi az istent akar? Az öreg, amikor először szóltak hozzá durván, megsértődött; másodszorra megszeppent és elbőgte magát; félelem és könyörgés volt a szemében meg a nyögéseiben, aztán meg csak végtelen nagy árvaság és bocsánatkérés és alázat. Ám hiába lett alázatos, azért követelőző maradt és kibírhatatlan. A többi beteg' meg még kegyetlenebb lett; és utálták egymást, de már utálták magukat is ezért a kegyetlenségért. Végtelen nagy hálát éreztek aziránt, aki elsőnek adta meg magát, és foglalkozni kezdett az öreggel. A Sokol bömbölt; két idegen állomás egyvelege feleselt. Az öreg eszméletlen volt. nem fogta a rádiót. Valaki — később senki sem emlékezett rá. ki volt az —. a tábori vaságy szélére tette. Feküdtek hanyatt, várták, hogy az öreg magához térjen. Vártak és tudták, hogy valaki nagyon-nagy bűnt követett el; tudták, hogy ezt az embert nagyon meg' kellene vetniük; de tudták azt is, hogy már bárki megtette volna ugyanezt. Titkos és bűnös elégedettséget érzett mindegyik. Később az, aki odatette a rádiót, arra gondolt: Talán nem is én voltam! — másvalaki meg azt gondolta: Lehet, hogy én voltam? — Ezért mondták később azt, hogy nem tudni, ki volt, mert éppen aludtak, és amikor felébredtek, látták, hogy ott van, és rögtön tudták, hogy el kellene venni onnan. És valaki elindult, hogy elvegye; ekkor mozdult meg az öreg is, és az üvöltő Sokol leesett, koppant egyet a kőpadlón. és elhallgatott. A fülhallgató az öreg fülében maradt, zsinórja meg, mint egy köldökzsinór, lógott, ösz- szekötötte a néma embert a néma rádióval. Mindenki tudta, hogy ez a köldökzsinór nem köldökzsinór többé, de mindannyian rettegtek, hogy hátha mégis. Senki sem mert megbizonyosodni erről, ezért a rádió sokáig ott maradt a kövön. Az' emberekben az idő múlásával múlott a bűntudat is, meg az elégedettség is, ám egyre nagyobb lett bennük az idegesség és a nyug- talansá« Mégsem mertek a rádióhoz nyúlni, a nővérnek kellett azt felvennie, jó egy óra múlva. Nincs maguk között műszerész? — kérdezte a nővér. Volt közöttük egy, aki bár nem volt műszerész, azt mondta, ért a rádiókhoz, és szíves örömest megcsinálja. Hadd legyen meg az öregnek ez az utolsó öröme. Amíg ez az ember a rádióval babrált, a többiek kisompolyogtak a szobából, sorba álltak a vizelde előtt. Jó sokáig tartott, amíg elvégezték a dolgukat. Miután elvégezték, és az is megpróbálta elvégezni, akinek nem kellett, megvárták egymást, és néhány zavart szót váltottak. Szegény öreg, már nem húzza sokáig, úgy látszik — mondták. Visszamentek a kórterembe. Az ember éppen a bőrtáskát csatolta vissza a rádióra és azt mondta: Ennek most már kampec! Az öreg molnár visszanyerte az eszméletét, és a betegek odamentek hozzá, megpróbálták kitalálni, mit akar. Mit kíván Bogdán úr? Hozzunk valamit? Gyógyszert? Hívjuk a nővért? Vagy az orvost? — Az öreg nem felelt, nem is jelzett; már a jobb keze is béna volt. A betegek csak álltak, nem néztek egymásra, hallgatták az öreg zihálását. Amikor nagyon elviselhetetlen volt ott állni, kimentek. De egyvalaki ottmaradt; és később másvalaki bement, odaállt az ágy mellé, szótlanul. Senkinek se kellett sokáig ott állnia; amikor úgj érezte, hogy már nem bírj; tovább, mindig bement va. laki és fölváltotta. Másnap hajnalban, amikoi föleszmélt, az öreg arca egészen kisimult volt. Minth; egész életében nem dolgo zott volna semmit, egyáltalán, soha senkinek a malmában nem járt volna. A sze. me tiszta volt és nyugodt amilyen akkor sem, amikoi még ép ésszel mesélte cső- dálatos történeteit gazdaasz- szonyáról, a szép molnárné- ról és a bugrts malomgazdáról. Talán nem is fog meghalni! — röppentek ki a szaval* valaki szájából; aztán másvalakiéből, hogy: Talán csal* haladék, talán az öregnél* is jobb volna, ha nem szenvedne már tovább ... Többet nem szólt senki; nem volt ellenvéleménye, hozzáfűznivalója senkinek; nem erősítették meg, hogy így gondolják, bizony, bizony. Feküdtek nyitott: szemmel, bámulták a mennyezetet. Az a néhány szó meg ott lebegett a fejük fölött, a mennyezet alatt, és csak a reggelihez szólító gong csalta le őket onnan. Fura szavak voltak; kisuhantak a résnyire nyitott ajtón, végiglebegtek a hosszú folyosón, bekopogtak a betegszobák ajtaján, leszálltak az alagsori étkezdébe, és ott lebegtek a lámpatestek csőingái között: talán, talán... A betegek nyugtalanul ettek. Bogdán úr, hall engem? — szólította az öreget az orvos a délelőtti viziten. A főnővér elhúzta a kezét az öreg arca előtt. Nem lát, nem hall — mondta. Ha elveszti az eszméletét, már nem tér többé magához — mondta az orvos. A szokásosat azért, ugye... — rebegte a főnővér. Igen, a szokásosat azért... — mondta az orvos. Dél körül valaki, akinek volt egy zsebrádiója, bekapcsolta, és az öreg éjjeliszekrényére tette. A rádió szólt másnap reggelig: igaz. nagyon csöndesen, hogy ne zavarjon senkit, hogy mindenki aludjon. Éjfél után, amikor a magyar adó elhallgatott, valaki ráállt a luxemburgi állomásra... A bejött a nőv csak rápillant az öregre, és ment, és viss jött az ügyeletes orvos: Kis idő múlva jött két fi ápoló. íelnyalábolták né Bogdán Pál vízimolnárt, elvitték. Aki tegnap a rádiót ai visszavette, és elzárta a t kájába. Csak neki volt diója. A szobában három: pig nem hallgattak zenét. Herceg Árpád
