Szolnok Megyei Néplap, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-23 / 276. szám

1978. november 23. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Negyven kisdiák tanul zenét Kunhegyesen. A gyerekek heti két órában Pártos Dezső zene- pedagógus vezetésével ismerkednek a hangszerekkel és a zeneelmélettel A Szolnoki szimfonikus zenekar hangversenye HÉTFŐN ESTE az Orszá­gos Filharmónia rendezésé­ben a Szolnoki szimfonikus zenekar adott hangversenyt a Szigligeti Színházban. A zenekar műsorát a karmes­ter, Báli József nagyobbrészt bécsi klasszikus szerzők mű­veiből állította össze. Igen örvendetes, hogj^ a progra­mot ma élő magyar zeneszer­ző új hangvételű alkotása — Petrovics Emil III. kantátá­ja tette még teljesebbé. Az est szólistájaként Kiss . Domokos Judit (gordonka) és Kincses Veronika (ének) mu­tatkozott be szép sikerrel. Haydn népszerű G-dúr, Oxford szimfóniájának fel­szabadult, a zene örömét su­gárzó előadása megérdemel­ten nagy tapsot kapott a ze­nekari est fináléjaként. Mind technikailag, mind zeneileg e műben élt a muzsika talán legintenzívebben együtt az előadókkal. Természetes fel- szabadultsággal, muzikálisan oldották meg a szimfónia ex­ponált kényesebb részeit is. Erőteljesebb és egységesebb lett a vonóshangzás. A téte­lek közül a művet záró, sod­ró erejű Presto előadását emeljük ki. Haydn a szimfóniák mel­lett igen sok versenyművet is írt — többek között gordon­kára. Ezek közül is az el­hangzott D-dúr versenymű az egyik legjelentősebb. A szélesen áradó, gazdag dal­lamvilág és a nagy feladatot jelentő virtuóz hangszerkeze­lés a legnépszerűbb verseny- művek sorába emeli. A nemzetközi Casals és a firenzei Cassado-versenyen döntőbe jutott, illetve diplo­mát nyert szólista, Kiss Do­mokos Judit a kezdeti elfo­gódottság ellenére igen mu­zikálisan, szép lírai hangon, technikailag is jól oldotta meg feladatát. Bár igaz, hogy olykor — a magas regiszte­rekben érezhető volt némi bizonytalanság. Játéka kü­lönösen a kadenciában tet­szett, mely igen kidolgozott, tiszta, szépen megformált előadás volt. Említést érde­mel a fő témák visszatérése, melyet zeneileg meggyőzően, gördülékenyen oldott meg az őt kísérő jól alkalmazkodó zenekarral együtt. Mindezek mellett mégis intenzívebb, erőteljesebb tónust, szélesebb dinamikai határokat, íveket és virtuózabb játékot várunk e versenymű mindenkori elő­adójától. MOZART párizsi utazása­kor, 1778 áprilisában szüle­tett a háromtételes fúvós kvartettre és kamarazenekar­ra írt Esz-dúr Sinfonie con- certante. Az előadás érde­kessége, hogy a szólisták, Egyed József — oboa; Pus­kás Dezső — klarinét; Be­nedek Sándor — fagott és dr. Ábrahám László — kürt, valamennyien a zenekar, il­letve az önállóan is működő fúvós kvintett tagjai voltak. Szereplésüket a közönség megkülönböztetett szeretettel fogadta, amit az előadók ez­úttal is nagy tapsot érdem­lő szép játékkal honoráltak. Talán a mű hangnemiségé­ből (mindhárom tétel azonos hangnem) és terjedelméből eredő bizonyos fajta „egyszí- nűséget” lehetne még válto­zatosabbá és a variációs ré­szeket technikailag még bra­vúrosabbá tenni. Igen örültünk a Petrovics III. kantáta szolnoki bemu­tatójának, melyet a szerző az 1978 júniusában lezajlott Veszprémi Országos Kama­razenei Fesztivál alkalmából írt. A szopránszólóra és ka­marazenekarra komponált művet most is az akkori elő­adók, Kincses Veronika és a Szolnoki szimfonikus ze­nekar kamaraegyütese mu­tatta be Báli József vezény­letével. TUDJUK, MILYEN nehéz feladatot ró általában egy mai hangvételű zenemű, mégha rövid is, az előadók­ra. Elsősorban ezért dicséret­re méltó minden olyan vál­lalkozás, mely a kortárs szerzők műveinek bemutatá­sát, sikerre vitelét tűzi ki célul. Nos, Kincses Veronika iga­zán szép hangja és zeneisé­ge, mellett a szolnoki kama­raegyüttes a s'zólista méltó partnereként vett részt a kantáta előadásában. A mű­ben, általában a kantátára nem jellemző rövidsége mel­lett elsősorban a lezártság, az egymásba fonódó zenei részek jól megkülönböztet­hető érzékelhetőségének hiá­nya volt első hallásra szokat­lan. A karmester. Báli József mindvégig jól irányította és fogta össze zenekarát. Min­dent összefoglalva elmond­hatjuk, hogy az Országos Filharmónia hétfői bérleti koncertjén színes zenei él­ményben volt része a zene­kedvelő közönségnek. Egyed Ferenc z öreg lépdelt a Körös partján. A hídon em­berek nyüzsögtek, meg-megálltak egy pillanat­ra, köszöntötték egymást, az­tán sietős léptekkel tovább indultak a dolguk után. Az öreg nekidőlt egy fatörzsnek, és botja végével megzörgette a lehullott nagy, sárga leve­leket. Ócska biciklijén pos­tás kerekezett át a hídon, fütyörészve dobta át egyik válláról a másikra a postás­táskát. Talán még soha nem fordult meg a fejében, hogy jobb volna a gondjaira bízott levelekből papírhajókat haj­togatni, leúsiztatni őket a csa­tornán a zsilipig, ahol szé­pecskén eláznának a többi megrekedt szeméttel együtt. Kisfiú rohant le a hídról, az öreg előtt megtorpant, legug­golt elé: — Három Lóránt vagyok. — Ez szép — felelte fá­radtan az öreg. — Mit akarsz? — Nézni téged. — Ez jó neked? — Nem. De a nővérem rámparancsolt. — Ugyan — mondta erre az öreg. Az iskolában nemrég szó­lalt meg az ötödik óra kez­detét jelző csengő. A pincé­rek a Csaba Gyöngyében már nekikészülődtek a munkának, széthordták a tányérokat, evőeszközöket, virágot is tet­tek minden asztalra, két szál piros szegfűt. — Tanár vagy? — Igen. — De már nyugdíjas? — így ráérek délelőtt is. — Te se akarsz beszélgetni velem? — Nem. A kisfiú eltűnődött, majd megkérdezte: — Horgászni tudsz? — Nem tudok. — Akkor mesélj valamit. — Nem mesélek. Az öregember Trójára gon­dolt, az Igazira, amit neki kellett volna megtalálnia, és — akárcsak álmában — most is maga előtt látta szép He­lénát, Agamemnont, a görö­gök nagyhírű vezérét és mind a daliákat: Hectort, és ma­gát Parist — de a kép, akár­csak a csatorna zavaros, lusta vize, gyűrűket vetett. Ha elrobognak a harci sze­kerek, elül a por, gondolta. — Menj haza szépen — mondta a kisfiú. — Nagyon öreg vagy már, még bele ta­lálsz pottyanni a vízbe. — Még nézelődnék egy ki­csit — mondta az öregember. A kisfiú felvonta szemöl­dökét: — Nézelődni?! Minek? Az öregember lassan elin­dult felfelé a parton. A könyvtár zöld kúszónövény­nyel befuttatott, öreg épüle­te előtt megbotlott a járda- szegélybe. Egy kislány segí­tette föl. — Ifjúság — mondta neki az öregember és megsimo­gatta a fejét. — Eszternek hívnak — mondta a kislány, és felka­cagott. Az öregember szuszogva Az Igazi Trója VÉRROKONOK Örkény István komédiája a Szigligeti Színházban . nyugaL Éjszakai munkát,----------------- egészsé­günket, boldogságunkat, éle­tünket és vérünket boldogan adjuk a vasútért (vagy bár­mi másért, amivel behelyet­tesíthető „a hazától kezdve a valláson és a politikai esz­méken keresztül egészen a labdarúgásig vagy az ultizá­sig”, ahogyan Örkény István írja), de pánikba, sőt kétség­beesünk, ha egy magas állá­sú vendég (jelen esetben a pápa) különvonatának útjá­ban egy vagon rothadt ká­poszta áll Kelebián, mert nem tudjuk, hogy mit te­gyünk. Azután a káposzta a helyén marad, a vendég Krakkó helyett Kijev felé ro­bog ugyan, de mi enyhe szív- infarktus után föllélegzünk ,,ezt is megúsztuk!” egészen a következő vendég látoga­tásáig. A szolnoki néző abban a szerencsés helyzetben van, hogy a Szigligeti Színházban egy évtizede figyelemmel kí­sérheti Örkény István drá­maírói pályafutását: május 2-án lesz tíz éve, hogy a fe­lejthetetlen Upor Péterrel a főszerepben, Székely Gábor rendezésében színre került Szolnokon az első Örkény- darab, a Tóték. Azóta lehe­tünk tanúi Örkény István páratlan kísérletének: a gro­teszk görbe? tükrében vizs­gálhatjuk vele együtt, hogy világháborúk, forradalmak és ellenforradalmak, fekete ke­nyérért tipródó sorbaállá­sok, pult alól árult francia konyakok, koncepciós perek és rehabilitációk, ötszáz szá­zalékos teljesítmények és új gazdasági mechanizmus után. londoni 6:3 és marseille-i 1:4 után milyenek vagyunk mi, akik itt élünk ezen a va­lamivel több mint 93 ezer négyzetkilométeres terüle­ten, amelyet Magyarország­nak hívnak. Ha a Kulcskeresők (né­mileg sommásan fogalmaz­va) az öncsalás, az önszug- gesztió komédiája volt, a Vérrokonok a minden racio­nalizmuson könnyedén túllé­pő lelkesedésé, lobogásé. A két darab valahogy összetar­tozik, együtt ad igazán plasztikus képet. Nem csu­pán a bemutatók közelsége táplálja ezt a gondolatot (a Vérrokonok 1974-ben került színre először a Pesti Szín­házban, a Kulcskeresők pe­dig 1975-ben a Szigligeti Színházban), hiszen ez lehet véletlen is, nem föltétlenül utal a két darab megírásá­nak közeli dátumára, sokkal inkább a szerkesztésmód ha­sonlatosságára. A Kulcske­resők öncsalásba elmerült hőseit is egy fiatalember, a rádiós Bodó próbálta föléb­reszteni, a Vérrokonokban lényegében ugyanazt a sze­repet játssza Bokor Péter, igyekezett hazafelé. Betette maga mögött az előszoba aj­taját, kalapját, botját a fo­gasra akasztotta, mint min­dig. — Körül kell néznem ala­posan — motyogta. Még sok időm van. Sok időm. Le­nyomta a szobája kilincsét, amit évek óta nem érintett rajta kívül senki. Az ajtó kinyílt, az öreg megszédült, és — bár mintha elvágódott volna —■ a következő pilla­natban megpillantotta a nő­vérét, amint az a bordó kordbársony huzatú karos­széken ült és horgolt. — Hiszen te ... — Semmi baj — mondta a nővér. Egészen úgy mo­solygott, mint azokon a meg­bámult, régesrégi fényképe­ken, amelyeket az öreg a fiókban őrzött. A haja is úgy volt fésülve, ahogyan az édesapjuk szerette látni: ko­szorúban. — De én Tróját... — nyö­szörgőit az öregember. — Tudod, az igazi Tróját nekem kell... — Persze — mosolygott a nő. — Én pedig csillagokat horgolok. Csillagokat. Horváth Péter Bokor Pál - Iványi József Bokor Péterné - Koszta Gabriella ugyancsak sikertelenül. Bo­dó a hazalátogató Nobel-dí- jas tudós szavait hozza mag­netofonján: „... ez a furcsa maguknál, megesküszöm rá, hogy ez a repülőgép jó, a személyzete képzett, a pilótá­ja elsőrangú és ... és mi ott zötyögünk a vadvirágos ré­ten, bele a semmibe ... Hogy csinálják ezt? Mikor jönnek rá, mi mire való? Egy kala­pács: szöget verni a falba, ez a kocsonyás anyag a fe­jünkben: gondolatokat ter­melni, és ha jön a vonat, akkor aláfeküdni vagy fölül­ni rá, az kettő!” Helyben vagyunk, a vo­natnál! A Vérrokonok hősei ugyanis a vonatot, pontosab­ban a vasutat szeretik, imád­ják, sőt, tartják életük egyet­len értelmének, mint ahogy tarthatnák a hazát, a vallást, a politikai eszméket stb. A lobogásnak ebben a paro- xizmusában pedig valóban eltűnik minden lényeges kü­lönbség a vonat alá fekvés és a vonatra' szállás között hiszen a vasút vasút marad mindkét esetben, és csak ez számít, az ember nem szá­mít, illetve csak annyira, amennyire léte értelmet nyer a vasúthoz fűződő viszonyá­ban. De hol marad a Kelebián veszteglő rohadt káposzta? — kérdezheti magában a türel­metlen olvasó. Nos, az Kele­bián marad, mert lobogni ugyan tudunk — mondja Örkény, s elég meggyőzően mondja, hogy elhiggyük ne­ki —, de annyi gyakorlati érzékünk már nincs a lobo- gás mellé, hogy a vagont el­vontassuk a pápa különvo­natának útjából, vagy rako­mányát leöntsük oltott mész­szel, hogy ne legyen olyan orrfacsaróan büdös. Miért nem megsemmisítő, gyilkos szatíra mindezek el­lenére a Vérrokonok? Miért érzünk rokonszenvet is hő­sei iránt minden gyengesé­gük ellenére? Mert leleple- zőjük is Bokor, mint min­denki ebben a darabban, sőt többé-kevésbé valamennyien „Bokorok” vagyunk, beleért­ve a szerzőt, a rendezőt, a színészeket és a mindenkori közönséget,. elérjékenyülünk Bokor Miklós nagy monológ­ján, amely a vasút hőskorá­nak áldozatos munkáját és valóságos áldozatait idézi. A „Bokorok” megszenvedtek hitükért, rászolgáltak tiszte­letünkre, nem a lángolva (el)égésük nevetséges; hanem az, ha csak lángolva (el)égni képesek, de az ominózus ká­posztás vagonnal már nem tudnak mit kezdeni. A kitűnő darabot Csiszár Imre mértéktartóan szerény rendezésében láthatjuk, a • rendező érezhetően, és tel­jes joggal bízott a komédiá­ban, a hatást jórészt a szö­vegre bízta, kevés helyen érezte szükségét, hogy kül­sődleges ötletekkel „dúsít­sa”. Munkája — ‘ legalábbis az eredményből következtet­hetően — inkább a szöveg­ben rejlő „üzenet” minél tel­jesebb kibontására, a játék mikrostruktúrájának felépí­tésére irányult. Áz ered­mény: talán kevesebb har­sány nevetés, de mélyebben és határozottabban kibonta­kozó, továbbgondolásra kény­szerítő gondolatok. Szlávik István díszletei és Szakács Györgyi jelmezei puritánsá­gukkal egyértelműen ezt a rendezői koncepciót szolgál­ták. A darab jórészt két szí­nész, a Bokor Pál és Bokor Miklós szerepét játszó Ivá­nyi József és Polgár Géza vállain nyugodott. Mindket­ten kitűnő művészek, akik a mesterség minden lehetsé­ges fogásának ismeretében sem válnak rutinossá, a gro- teszkül egyoldalúra „elraj­zolt” két jellemben az embe­ri természet szinte egész gaz­dagságát fölvillantották az önpusztító hősiességtől a ki­csinyesen önsajnáltató zsör- tölődésig, s mindezt úgy, hogy hűek maradtak Ör­kényhez, nem léptek ki fi­guráiból. Tímár Éva Bokor Miklós- né szerepében a kicsit kor­látolt, olykor fellázadó, de sorsába végül mindig bele­törődő. sőt szenvedéseit né­mi büszkeséggel hordozó és idéző asszony alakját for­málta meg. Koós Olga özv. Bokornéja hol hátborzongatóan félel­metes, hol kisszerűén nevet­séges volt, de mindig többet mutatott a leselkedő, felje­lentéseket fabrikáló félnótás vénasszonynál. Ügy volt el­lenszenves, hogy közben saj­nálhattuk és félhettünk is tőle, hiszen tudjuk, nem raj­ta múlik, hogy feljelentései nyomán tragédia helyett ne­vetés fakad. Először láthatta a szolno­ki közönség a színházhoz újonnan szerződött Koszta Gabriellát Bokor Péterné szerepében. A bemutatkozás sikeres volt, igazolta az elő­zetes várakozást. Koszta Gabriella nem csupán a ri- adt-élhetetlen, gyermekre hi­ába vágyakozó fiatalasszonyt játszotta el, hanem meggyő­zően érzékeltette azt a ha­talmas belső tartást is, azt a „bokorságot”. amely ké­pessé teszi helyzetének és kilátástalanságának elvise­lésére. Halmágyi Sándor Bokor Péter szerepében éppen a jellem kettős arculatának bemutatásával, illetve indo­kolásával maradt adósunk: csak elfogódott. élhetetlen, riadt volt. belső tartásának érzékeltetése nélkül. Ez kü­lönösen a darab végén levő nagy jelenetben zavaró, ami­kor lehetősége' támad, hogy bizonyítsa mindazt, amire föltette az életét, ebben a je­lenetben azonban Halmágyi Sándor nem vált Polgár Gé­za méltó partnerévé. , most A „bokorságot tanuló,----------------------------kicsit még kívülálló fiatal lány.- Ju­dit szerepében a rokonszen­vesen fiatalos Jutkovics Krisztinát láttuk, aki néhány emlékezetes jelenetben íze­lítőt adott tehetségéből. A Vérrokonok bemutatója azt bizonyítja, hoev a Szig­ligeti Színház és örkénv Ist­ván kapcsolata az immár év­tizedes múlt után ma is élő és termékeny. Bistey András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom