Szolnok Megyei Néplap, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-21 / 274. szám
1978. november 21. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 Valamikor régen, sok száz év előtt, élt Buhara fővárosában egy Hidmeg nevű derék férfiú, aki maga is bölcs volt, és tisztelte a bölcseket. Ez a derék férfiú, hosszú évek munkájával írt egy nagy és vastag könyvet, melyben honfitársai okulására elmondta hazája egész történetét, ötven éves volt, mikor könyvét befejezte. És ekkor azt mondta: — Bölcs volt, aki így szólt: „Nem élt hiába, aki derék emberré nevelte gyermekét, vagy száz gyümölcsfát ültetett, avagy egy jó könyvet írt.” Fákat én nem ültettem. A fiam még csak ezután mutatja meg, hogy milyen ember lesz belőle. De a könyvem kész: nem éltem hiába. Nyugalomban és békében akarom leélni napjaimat. De bizony nem úgy történt, ahogy a derék Hidmeg kívánta. Alig pár nappal könyvének kinyomtatása után új emír került Buhara trónjára, gőgös és kegyetlen ember, aki rossz tanácsadók szavára hallgatott. — Hidmeg azt írta — suttogta az emírnek egyik tanácsnoka —, hogy őseid kecskepásztorok voltak. Pedig a hagyomány úgy tudja, hogy sárkányoktól és táltosoktól származol. Egy másik tanácsnok így szólt: — Szejfulinról azt írja, hogy Szejfulin a nép javát akarta, mikor pedig tud- vavaló, hogy ő űzte el atyádat a trónról. Több nem is kellett az új emírnek. Rögtön kész volt az ítélet. Hidmeget el kell fogni, fiát besorozni katonának, éspedig büntetőosztagba! Hidmegnek sikerült elmenekülni. Átjutott a szomszédos országba, Afganisztánba, ahoi elhalt felesége rokonai éltek. A rokonok nem voltak gazdagok, de azért rendelkezésére bocsátottak egy kis kunyhót és egy darab addig műveletlen területet. Itt húzódott meg Hidmeg, s bár hátát bizony meggörbítette az idő, ásóval-kapá- val termővé tette a földet. Egyik felébe burgonyát, káposztát ültetett, sárgarépát és mákot vetett, és az ágyások közti utat szőlővesszőkkel szegte be. A kert másik felében száz kis diófát ültetett. — - Azt, hogy burgonyát ültettél, sárgarépát. mákot — mondták a rokonok és új ismerősök —, ezt okosan tetted. Néhány hónap múlva élvezed munkád eredményét. A szőlő ültetése nehéz volt ilyen öreg csontoknak, mint a tiéd. No, de hát megvan, és ha még élsz négy-öt évig, a szőlőd ízét is megpróbálod. De miért ültettél diófát? Hiszen azok csak húsz év múlva kezdenek igazában teremni. Vagy azt hiszed, elélsz még húsz évig? — Nem gondolom hogy még húsz évig fogok élni. Könyvem elpusztult, máglyán égették el... Volt egy fiam. Azt hittem, ő lesz életem folytatója. Elvitték katonának, harcba kergették, és nemrég hírül hozták, hogy a legelső ütközetben elesett ... Mégis azt kérdezitek: miért ültettem száz diófát? — Kérdezzük! — felelték a rokonok. — Mert nem értjük! — folytatták az ismerősök. — Tudom, hogy nem eszem majd a dióból. De valaki majd eszik belőle, ugye? Iskolába menő gyerekek majd a kenyérhez diót visznek magukkal. Akinek nincs diója, itt majd talál, és méhek mézével édesítheti. Nekem — öreg vagyok — fiam már nem lesz. Elmúlt tíz esztendő, és a sors úgy akarta, hogy Hidmeg még mindig élt. Háta már nagyon meggyörnyedt, de azért még dolgozgatott kertjében. A veteményeskert útjai ekkor már szőlőluga- sokká változtak. És elmúlt még tíz esztendő. Hidmeg, a sors különös kegyelméből, nem vesztette el se szeme világát, se szellemének erejét de karjaiban bizony már alig maradt erő. Egy őszi napon kerjében üldögélt, és diófáit szemlélte, melyek ebben az évben hozták első igazi, nagy termésüket. Póznák könnyű ütése vagy egy kis szél is elég lett volna, hogy a kinyílt zöld héjból a földre potyogjon a töméntelen dió, de Hidmeg csak ült kunyhója előtt, mert fáradt volt. És amint így ült elgondolkozva, egyszerre egy szakállas, napbarnított arcú, erős férfi járult elébe, és tisztelettudóan meghajolt előtte. Hidmeg fogadta az idegen köszöntését, hellyel kínálta, és éjjeli szállást ajánlott a jövevénynek. Mikor pedig a jövevény szavaiból megérezte, hogy okos és jó szándékú ember kéri, elmondta élete történetét, melyet így fejezett be: — Lám, a diófák már ötven zsákiia való termést ódnak nékem — kifürkészhetetlen a sors —, aki ezt nem is remélhettem. De nagyon öreg vagyok. Nem tudom a dióverő póznát suhogtatni. És ha a szél rázza le a diót, akkor is miképp gyűjtök én össze fájós hátammal ennyi diót, és hogyan cipelem a házba? — Hát nincs fiad, tiszteletre méltó férfiú — kérdezte a jövevény, —, fiad, aki segítene? — Ilyen rosszul figyeltél szavaimra? Hisz elmondtam, hogy egyetlen fiam elesett az első ütközetben. Az idegen ekkor térdre ereszkedett az öreg előtt, és így szólt — Nem esett el a te fiad se az első, se a többi csatában. Te vagy az a Hidmeg, akit én már évek óta keresek, mert az a feladatom, hogy ezt a hírt megvigyem neki. Az öreg ránézett a jövevényre. Nézte, nézte, reszkető kezével meg is tapogatta. Először rég elhunyt felesége, aztán saját vonásai mását lelte meg a napbarnított szakállas jövevény arcában, és ölelésre tárta karjait. — Fiam! — Igen, a fiad vagyok. Sok utat megjártam, mire végre megtaláltalak. Eljöttem, és segítek a termést betakarítani. És elhoztam a könyvedet, melyet nem tudott a máglya elégetni. — A könyvet? — csodálkozott Hidmeg. — Hisz a könyveimből rakott máglya fénye kísért menekülésem szörnyű éjjelén! — Igen. De egy könyvedet valaki előző nap megszerezte. És később elvitte Indiába. Ebből a könyvből új életre kelt a műved. Indiában újra kinyomtatták. így hát nem egyszeresen, a diófák jóvoltából, hanem háromszorosan — a fiában és a művében is tovább élt a derék, öreg Hidmeg. És nem háromszorosan nem élt hiába, hanem sok százszorosán. Mert a diófákból diófák, a jó könyvekből jó könyvek szaporodtak, jó fia erejéből jó gyerekek születtek. Hidmeg pontosan száz évig élt. De mégis — négyszáz éve már, hogy meghalt. De meghalt-e? Hisz, lám, emlékezünk reá, a bölcs és derék férfiúra. ODA A NAPHOZ Félelmetesen szép és nagyszerű csodája a megújhodott világnak, köszöntünk téged: felkelő vörös Nap, ki az orosz keleten ébredtél és tüzes orcáddal a Kárpátok gerincéről most egész Európa felé sugárzol. Űj, szokatlan fényességedtől még sokak szeme káprázik, a félhomályhoz szokott tekintetek még talán révedeznek, de a szíveket már átsütötte perzselő forróságod, s ezeket a kigyulladt szíveket többé nem lehet megölni, leverni, elhallgattatni. Ezekben a szívekben piheg, dobog, él a halhatatlan jövendő örökkévalósága. Nap, Nap, aranytüzes, szent égi állat, valaha pogány ősök ezen a tájon fehér paripát áldoztak neked hajnali jöveteledre. Mi is áldozunk most neked, a fölszabadult Ember hitelével, s oltárodon, a Szabadság oltárán hamuvá égetjük a múlt halott bál- ványait: a kapitalizmust, a militarizmust, s az imperializmust. S az oltártűz ropogásából ujjongva halljuk ki a születő új emberiség diadalmas himnuszát. Nap, Nap, Vörös Nap, ezredéveken át elnyomott rabszolgák, szolgák, jobbágyok, kiuzsorázottak szabadság után sóvárgó vágyának szimbóluma: széttört bilincsek, felemelt homlokok, vakító fényességedbe bátran tekintő szemek köszöntenek. Jöjj és szállj feljebb, egyre magasabbra a tavaszi égen, hogy szétszóródó, életet adó sugaraiddal beteljék a Világ, s annak minden nemzetsége. Hiszen a Te világosságod az Élet világossága, a Te Tüzed, az Elet Tüze, s a Te erőd az Elet ereje, amely legyőzi a Halál sötétjét, hidegét és néma mozdulatlanságát. Aki Téged köszönt, az Eletet, a Jövendőt, az Örök Változást köszönti s széttárt karokkal, szédülten issza, szívja, lélegzi be fényedet, melegedet, folyton sugárzó és soha el nem fogyó erődet. Égess és teremts Vörös Nap s ha dele- lőre érsz, állj meg legfölül az istenek örökkévalóságában. Neked, ki megváltást hozol az emberiségnek, felhő ne sápassza orcád, s ne legyen soha alkonyatod. KÁRPÁTI AURÉL Déli Hírlap, 1919. március 25. Lado Gudiasvili: Bakurjani sziklái (részlet) Uj Internationale Van! Az első: kiötlő eggyek összéje: széthomoklott. A második: ámolygó sokak tápászkodása: ledobbant vérbe és piszokba! S magával-tépte bitang prédikátorait! De a harmadik: az új: tartó, mint a föld s a könyörtelen minden-proletároké! Halljátok?! Billió torkon bőg az indulat! Halálig-osztály harc! Forradalom! Kommunizmus! Három legjobb szavunk. S a leg gyűlöltebb: BurzsoáH Halljátok?! Tetésre telt a mérték! Most mindent akarunk! Most bérét vesszük minden holtnak-voltnak! Ki áll élénkbe!? Egy tömbbe moccan a szerte szét-erő! S mindent befog a mérhetetlen sodor. KOMJÁT ALADÁR Internationale, 1919. január 1. A forradalmár őst már égnek a m M régi világok. Egy szikra kipattant, s a véráztatta mezők hirtelen megrázkódtak. Nem lehetett többé megállítani. Akik fogvacogva gondoltak ilyen időkre, kénytelenek megállapítani, hogy nem is olyan rémes. Ami annyira komplikáltnak látszott, arról kiderült, hogy tulajdonképpen roppant egyszerű. Minden megy a maga útján. Az emberek esznek és isznak és hogy ha ezt meg lehet tenni, akkor mindennek és mindenkinek meg tudnak bocsátani, még a forradalmárnak is. A forradalmár ugyanis éppenséggel nem valami különös lény. Talán azt lehetne mondani, hogy olyan, mint a földrengésmérő, mely messzi világok belső viharától ad görbe vonalakat, amikor a távíró még nem is jelezhetett semmit. A forradalmár csak rezonáns, mely azokat az elfojtott érzéseket: a düh, fájdalom, keserűség, elnyomatás, megaláztatás érzéseit szökkenti akcióba mely, egy bizonyos népréteget, embercsoportot, vagy akár az egész emberiséget fűti. Minden kornak voltak forradalmárai, s hogy valaki azzá legyen, az tisztára temperamentum dolga. Nem olyan temperamentum az, mely hirtelen, állandóan és ész nélkül éli ki magát; ellenkezőleg olyan aktivitás ez, mely a lét mindennapi kicsinyes harcocskái helyett erőit éppen egy bizonyos akcióba koncentrálja. Mert azok a gondolatok, melyek tettekre serkentik a forradalmárt, természetszerűleg sok emberben meg kell. hogy legyenek, enélkül a forradalom vagy nem igazi, vagy csak egy embernek egyéni ténykedése. A forradalmár mindig új életforma megvalósításáért küzd, s harca csak annyiban különbözik azokétól. akikért (mondjuk így, bár nem egészen van így): küzd, hogy míg azok életük folyásán a nap minden szakán igyekeznek feljebblendíteni életstandardjukat a gyakorlatban, a forradalmár ezeket a pozitív akarásokat egyszerűen magáévá teszi, megérzi, s az anyagi küszködés helyébe túllendül a percnyi dolgok valóságán, s oly hangot, színt, formát, vagy tettet ad, mely magában csú- csosítja azokat az érzéseket, melyek a tömegben élnek. Hogy forradalmárok vannak, s hogy mindig akadnak emberek, akik esetleg a saját életük kockáztatásával is merik azt mondani, vagy tenni, amit mások csak éreznek, ez korántsem heroizmus, hanem éppen olyan szükségszerűség, mint ahogy a nagyon öreg ember szívesen és könnyen hal meg. A forradalmárt még csak nem is a szenvedélye hajtja arra az útra, mely esetleg börtönön, vagy az kasztó- fa árnyékán visz keresztül. A Hamleteket vagy az Ob- lomovokat sokkal csodálatosabbaknak tartom, mint azokat az embereket, akik a dolgok hideg logikáján elérkezvén arra a pontra, melynél a konzekvenciákat kell levonni, megtorpannak, önmaguk igazolását keresik, haboznak, s nem merik kimondani az utolsó szót. Akik meglátták a világot, azok javítani is akarnak azon. Akik keresztülcsurgatták már magukon elnyomott milliók sóhaját és megérezték azt. ami köröttük és velük történik, azok természetes, hogy közelebb igyekeznek férkőzni a sóhajok forrásához. A barmot az embertől éppen az a sajátosság különbözteti meg, hogy az embernek eszközei vannak arra, hogy érzéseit közölni tudja. Mi nem tudjuk: szenved-e az ökör az igától, de azt tudjuk^, hogy a legjobb életet kivívni akaró ember gyötrődve nézi, ha munkája eredményeit más élvezi. A forradalmár tehát csak egy érző lény. Szenvedése nem börtönben kezdődik. Nem kell kimennie a csataterekre, s a menetelő katona fáradsága az ő inába száll. A gennyes seb az agyát borítja. A proletárszoba bűze orrát facsarja. A nyomor idegeit feszíti. A mások elmúlása összerop- pantja. A forradalmi akció, a cselekvés akarása és magának a cselekvésnek kirobbanása neki már csak enyhülést jelent. z élő világok forA radalmi átalakulásának nem voltak mártírjai és még kevésbé hősei. A forradalmak zuhogó sodrának csak megérzői voltak olyanok, akik nem hunyt szemekkel vágtattak át a földi lét igazságtalanságain, hanem érkezésük forróságával sodródtak abban a szélviharban, mely a vulkánikus kitörést megelőzte. Lékai János A Hét 1918. december 1. LENGYEL JÓZSEF: n könyv, a kert és a gyermek