Szolnok Megyei Néplap, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-21 / 274. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. november 21. Ebben a budapesti Városmajor utcai házban. Kelen József lakásán állapodtak meg a forradalmi irányzatok a párt hazai zászlóbontásában A párt központját néhány nap múlva, december legelején a Visegrádi utcába helyezték át. Angyalföld közelsége, a nagy munkáskerület védelme nyugodtabb lehetőséget adott a további munkára Történelmi események emlékei MM iAlllOjKMO mm.m iont* Mm*m&főim A KMP első központi bizottságának tagjai VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! KOMMUNISTÁK Belépési nyilatkozat. KLtrar * kommunisták magyarországi rákijába és annak SZBMZETI SZABÁLYAIT MAOAMRA NÉZVE K0TELCZOLEO VÁLLALOM tí: "fit**- yiw Oyir vagy műhely: (Váltóéit: ..........— f *Y Emléktábla a Visegrádi utca 15. számú ház bejáratánál A Visegrádi utcai első KB székház helyiségeiben berendezett állandó emlékkiállítás részlete, amely az eredeti berendezés egy részletével utal a vasasok kiemelkedő szerepére a pártmunka megindításakor Az új műveltségért új korszakát teremtette meg 1917- ben»az orosz munkásság forradalma, amelyben a proletáriátus — tehát nem az úgynevezett értelmiségi zseniknek — életmegnyilvánulásai, a bátorság, vakmerőség, áldozatkészség feleltek meg az idők követelményeinek legelsősorban. 1917-ig nem volt még meg munkások és a muzsikok tömegében *■— sok próbálkozás ellenére — az a belső szükségszerűség, szükséglet, hogy Marx csodálatos meghatározása szerint — „önmagát megvalósítsa”. Mennyi századnak a szenvedése és fájdalomhalmazata, milyen forradalomra késztető állásfoglalása volt szükséges, hogy morálisan, politikailag megvalósítsa saját magát, mint osztályt. De mint Lenin a forradalom előkészítése, s kitörése perceiben is tudta és ki is fejtette, ,a munkásság számolt a rá váró nagyobb szabású szellemi önkifejtéssel, s az önkiválasztás sajátos módján az értelmiséginek a kiválasztására vonatkozó feladatokkal is. Az emberiség újkorának teljes forradalmi eljövetele előtti évezredekben is megvoltak azok a rétegek, amelyek koruk társadalmi ellentmondásait felismerték, és sokan közülük igen kitartóan harcoltak megoldásukért. Ezek, mint művelődéstörténeti hagyományok, megmaradtak: a munkásmozgalom tudományosan szer- be-számba szedte őket már a XIX. században! Az emberiség történetében a dolgozó milliók anyagi-szellemi kifosztottsága legteljesebben a munkásosztály helyzetében nyilvánult meg. Marx és Engels már jelzőtáblát adott a hosz- szú-hosszú úton az elnyomott millióknak, a munkásság végső győzelmét tudományosan kidolgozott tételekkel bizonyította „A kommunista kiáltványában. Ezek a tételek a munkásosztály szellemi fejlődésére hagyatkoztak, s ennek „az együttes cselekvésből és a véleménycseréből szükségszerűen ki kellett sarjadnia. A tőke ellen vívott harc eseményei... elkerülhetetlenül fel kellett hogy világosítsák a harcolókat... és koponyáikat fogékonyabbá kellett hogy tegyék a munkások felszabadulása igazi feltételeinek átlátására”. A modern munkásmozgalom így lett műve- lődéstörténetileg is nyomon követhető forradalmi fejlődésfolyamattá. A munkások nem a nagy egyéniségek elmosódó kópiái lettek, hanem legnagyobb erejét, tüzét, becsvágyát mutatták meg az emberiségnek. Már a mozgalom kezdetén bebizonyították, hogy férfiasság, harckészség feszült bennük, s a mozgalom hangjában a saját hangjukat ismerték fel — noha a kátéját, a forradalmi cselekvés útmutatóját, a Kiáltványt nem ők öntöttték végső formába. Hogy abban a munkásság eszmei ki- csúcsosodása történt meg, azt maga Engels jelentette ki, mondván „mi már akkor (1847) igen határozottan azon a nézeten voltunk, hogy a munkásosztály felszabadítása magának a munkásosztálynak a műve kell hogy legyen”. Mindezt azért kellett a KMP megalakulásának 60. évfordulója alkalmából — olvasóink fokozott figyelmére számítva — bevezetőként lejegyeznünk, mert a mi forradalmunk is a nemzetközi munkásmozgalomnak és a társadalmi fejlődés törvényszerűségeinek megfelelően jött el. Hatvan év alatt már úgyszólván minden jubileumkor megpróbálták elődeink megadni 1919-nek nemcsak a nemzetközi, hanem a „személyes, hazai arculatát” is. Most — úgy hisszük, sőt biztosra vesszük — azzal teszünk eleget a lap olvasói igényének, ha a „munkás” és az „értelmiségi” személyi méltóságát nem kisebbítjük azzal, hogy bármely tekintetben is egymással szembeállítanánk őket. Itt is klasszikus meghatározáshoz kell fordulnunk. A Kommunista Kiáltvány először határozta meg pontosan az értelmiség helyzetét: a burzsoázia „fizetett bérmunkássá változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét”. Ámde a társadalmi érzés, a kollektivitás lendülete, az általános öntudat fejlődése a XIX. századon keresztül elérkezett a XX. századig, a munkásság mindig nagyobb tudatosság irányában, a konkrét gondolkodás, az elemezni tudás, a szintetizálás síkján jutott előbbre. Föl a földről, föl a rögökről! — adta ki a jelszót és az osztályhovatartozás kérdésében maga elméjének erejéből tudott dönteni. A mindennapi kenyérért való küzdelem közepette egészen fantasztikus „határátlépést” tett az értelmiségiek felé is. Az októberi szocialista forradalom alatt két zseniális értelmiségi és alkotó művész: Lenin és Gorkij között folyt le a legtermékenyebb vita arról és amellett, hogy az értelmiséget nem a munkások mozgalmának külső határvonalán kell elhelyezni, hanem benne. A forradalmat megvívó munkásság túlnyomó többsége is így érzett, s az értelmiségieket, amilyen gyorsan a történelem akkori fejlődési dinamizmusa megengedte, a kollektív hűség jegyében magához engedte. A munkás — ez a legelső szakaszban már dokumentálódott — nemcsak a hatalmat vívta ki magának, hanem a tudását is forradalmi gyorsasággal növelte. Számtalan esetben vállalt a forradalom vezérkarában is tipikusan „entellektüel” feladatot és nem törekedett olyasmikre, hogy a forradalom előtt még az új világot fel nem ismerő értelmiségieket erőszakkal mellőzze és leteperje. Lenin zseniális forradalmi előrelátásával egyrészt ki tudta választani az állampolitikai- lag aktív munkásegyéniségeket, másrészt megfontoltan támaszkodott a forradalmi helyzetet eszmeileg átérző idősebb értelmiségiekre is. „Világtörténelmi szempontból” le tudta mérni, hogy az orosz munkások nyitott eszű emberek, mert a proletáriátus történelmi küldetését, mint világtörténelmi igazságot, azonnal felfogták, s mert forradalmárok tudtak lenni, ez egyben azt is jelenti, hogy nemcsak szívükben rejlik a forradalmi harc vágya, hanem a kor levegőjét sűrítő, felizzító forradalmi eszméket elméjükbe is felfogták és tovább érlelték a forradalomban való cselekvő részvétel közepette. A munkás és értelmiségi fogalma éppen ezért nem különült el többé, hanem a forradalom emóciói közben megszűnt közöttük minden régi szembeállítás. Ez volt a lenini forradalom egyik alappillére. így lett a forradalom híve az is, aki azelőtt más gondolat- világban élt; 1917-től azonban minden gondolkodó ember — munkás vagy értelmiségi — egyaránt a haladás serkentőjévé tudott emelkedni. Hogyan történt mindez nálunk 1919-ben? A munkás — aki százados szenvedések után kivívta forradalmának győzelmét és aktív for- radalmiságával egész Európa tiszteletét — és az értelmiségi a legnagyobb életfordulatokban azonosult egymással. — Politikai kategóriákban egyformán gondolkodott és az entellektü- eleket nem választotta el semmiféle ellenérzés, mely a forradalom lendületét egy percig is lefékezte volna. A forradalomnak jellegzetesen értelmiségi vezetői, mint Lukács György vagy Révai József, bár tehetős családok gyermekeiként nagy műveltségi, szellemi előnyökkel rendelkeztek, mégis teljesen egyetértettek azoknak a társadalmi osztályoknak, rétegeknek a fiaival, akiket a mélyből emelt fel a forradalom. Népbiztosságot Lukács György vezette, s éppen ő gondolt a forradalom nemzedékegyesítő hivatására, hiszen az őszirózsás forradalom után a Tanács- köztársaság kikiáltásával jött el a „csonttörő” végső küzdelem — jelképesen is, valóságosan is. A végső győzelemhez éppúgy felvértezte a munkásságot a tudatos gondolkodásra való készség és spontán odaadás — éppen az elődeik évszázados „intellektuális pihentsége” után felébredt alkotói talentum miatt — akár Lukács György népbiztos és az általuk megmozgatott magyar írók és művészek színe- javát, akik régóta bátran bírálták az elaggott társadalmat. Babits Mihály is levetette az addig „ráterített” viseletes értelmiségi gőgpalástját. „Az első pillanatban” című remek vezércikkében fejtette ki azt, amit azonosulva vele, minden forradalmár munkás érzett: a forradalmi lendület, a küzdeni, a győzni akarás. a felemelkedés rugója éppen a sok nehézség: „Éppen az, ami aggasztónak látszik, abban lehet a reményt találni: a viszonyok nehézségében, a rettenetes sok akadályban ... éppen ez az akadály biztosítja az erőt!” — írta Babits. íme, az értelmiségi így válik eggyé a forradalom füzében a munkással, a „nép által olvasottá”, mesterkéletlenné. Kun Béla találóan fejtette ki, hogy a proletárdiktatúra alatt csak „az a szellemi élet hanyatlott le, az a kútmérgező szellemi élet, amely (a „133 nap alatt is”) a burzsoázia szolgálatában állott... én bízom a proletáriátus termelőerejében, abban a termelő erőben, amely intézményeket lerombolt — és intézményeket alkotott, hogy meg fogja találni a szellemi életben is a maga kivirágzását”. Egyben a képzőművészet remekei is ez idő alatt váltak közkinccsé és az értelmiségi-munkás egység abban is kifejeződött, hogy a művészeti oktatás nagy gondot fordított az ifjúmunkások nevelésére. A Nagy Októberi Forradalom bajor, szlovák, olasz és más hatása közismert. A magyar 133 nap abban is kivált, hogy az értelmiségiek — még ha gazdag polgári sár jakként jöttek a világra — a forradalomban semmiféle atyáskodó magatartást nem tanúsítottak a munkással szemben. Csak a régimódi pedagógiában volt gyakorlat, hogy a népművelő gőggel és leereszkedéssel közelítette meg, akiket tanított. A magyar forradalomban a munkással azonosuló vagy a munkásból lett értelmiségi nem pihentető-melen- gető-becéző magatartást követelt vagy várt el a munkástól — szemben a régi hűbériséget és tőkés fejlődést kiszolgáló elődeivel. A Tanácsköztársaság alatt a kultúra művelői és a fizikai munkások azonos lendülettel dolgoztak és nem tétlenkedtek. Az értelmiségi munka új értelmében az általános termelő munkától nem szakították el. magukat. egy, bár igen fő tételt vizsgáltunk meg közelebbről, a cikk szerzőjének hite szerint sikerült felidézni, hogy a mi országunkban általános jelenség volt a munkás és értelmiségi azonosulása. A forradalomban a hatalom birtokosává vált munkás nem ült magas lóra és nem kezelte le a forradalom eszméi által „megérintett” és átalakított értelmiségieket, akik megértették, hogy milyen hatalmas történelmi feladatról van szó a Magyar Tanácsköztársaságban: a munkásosztály és pártjának hatalomra jutásáról. A nagy felismerés, melyhez elsősorban 1919-ben jutottunk el: nincs két kultúra! A nagy munkástömegekhez nem az „úri magas kultúrának” kell leereszkednie. 1919-ben éppen az volt a történelmi fejlődés által adott előny, hogy a munkás kultúrája demokratikus; a szocialista világnézetért harcol; olyan kultúrát akar, amely nem az úgynevezett „értelmiségiekhez” szól, hanem általános emberi közkincs. Ezért folytatjuk azóta is az új műveltségért vívott harcunkat. Fodor László
