Szolnok Megyei Néplap, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-18 / 272. szám
1978. november 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 FILM JEGYZET A félelem megeszi a lelket Két ember egymásra talá- lálásának története ez a film. Az irodalom, a művészet, az élet alaphelyzete ez, számtalan alkotás feldolgozta már. Jó és rossz művek végtelen sora ábrázolta a vak és hiú családi szembenálláson, az előítéletek vastag falán, a társadalmi egyenlőtlenségek kegyetlen csapdáján fennakadó, vergődő és többnyire elbukó szerelmeseket. Mindez régi, mondhatni elcsépelt téma, az ismétlés veszélye fenyeget tehát mindenkit, aki megpróbálja újramesélni. Márpedig Rainer Werner Fassbinder, a nyugatnémet filmművészet ifjú tehetsége ezt teszi. De túl azon, hogy csak az irány és az eszközöket kell jól megválasztani és még a porosodó, látszatra használhatatlan közhelyeket is vitorlájába foghatja. — Fassbinder jól választ célt: nem akarja a nézőt tétlenségbe zsibbasztva meghatni, inkább mellébeszélés nélkül ábrázolja és bírálja embertársait. Meghökkentő szituációba helyezi az ismert történetet, és így bármilyen egyszerű, akár ósdi dolgot mondanak vagy tesznek a szereplők, az friss és váratlanul aktuális lesz. Egy nő leül a presszó asztalához. Egy férfi felkéri táncolni. Beszélgetnek, értik egymást, a végén még az a szó is elhangzik: „szeretlek”. Mindez unalmas és érdektelen. Csakhogy a nő — Emmi — egy körülbelül hatvanéves özvegyasszony, a férfi — Ali — pedig egy harminc év körüli marokkói vendég- munkás. Kettejük viszonya furcsa, szokatlan ízt ad mindennek. Kétségbevonhatatlan egyértelműségek kerülnek új dimenzióba, eddig elfogadott jelentések mögé kérdőjelek sorakoznak. „Egy idős asszony törődjön bele az egyedüllétbe; ez az életrendje; a vendégmunkások nem mosdanak, piszkosak, büdösek és lopnak ...” — az ilyen és hasonló kijelentések talajáról ítélkező néző elbizonytalanodik. A vászonról újabb és újabb kérdések bombázzák, és a film kíméletlen kritikája kiprovokálja az azonnal állásfoglalást. Kezdetben még a ráncos öreg hölgy és a durva, állatias külsejű férfi kapcsolatától viszolygunk, de lassan feléjük fordul a szimpátiánk, amikor a butaság, fajgyűlölet és közöny hálójába kerülnek. Ez a háló menthetetlenül összeroppantja a két embert, mert félelmet szül. Félelmet, mely — Ali idézi ezt az arab mondást — „megeszi a lelket”. Gyerekei bolondnak és szajhának nevezik Emmit, munkatársai nem állnak szóba vele, a boltos nem szolgálja ki, a házmester rendőrt küld ellene ... A két magányos, „felesleges” embert eddig nem vette észre környezete, de most kapcsolatuk idegen tisztasága lerántja az illemtudó érdektelenség leplét. Előbújik a rejtőzködő gyűlölet. Emmi pedig könnyezve mereng kilátástalan sorsa felett. Ez a film záróképe, de tévedés lenne azt hinni, hogy szentimentalizmusba fulladó érzelmes love-sztorit látunk. „Szerintem minden érzéS potenciálisan kizsákmányolható, és gyakorlatilag ki is zsákmányolják” — mondja Fassbinder. E tény felismerése meghatározza rendezői módszerét. Nem mond le az érzelmi hatáskeltés bevált eszközeiről, sőt nagymértékben ezekre épít. De a nyilatkozat nemcsak az érzések erejét, hanem veszélyét is hangsúlyozza. Azt, hogy a néző könnyzacskóira alapozva bármilyen „igazság” eladható, azaz az érzelmi kizsákmányolás a hamis tudat születésének fő segítője. Márpedig Fassbinder nem manipulálni, hanem gondolkodtatni, meggyőzni akar bennünket. A didaktikus felhangokkal terhes érzelmesség egyszerre szól szívünkhöz és eszünkhöz. Látszik, hogy korábban színháznál dolgozott és sokat tanult Brechttől. A fiimi világ valószerű tárgyait, mozdulatait, mondatait, színeit felerősíti, eltúlozza a színpadiasság. Ez hol idézőjelbe teszi a közhelyeket (ezzel sikerrel támogatja a mondanivalót), hol pedig felerősíti azokat (ezek a film kétségkívül meglévő gyengeségei). Ez a stilizált realizmus távolságot teremt néző és mű között. Ezért is kíséri végig a vetítést nézőtéri kommentár. Filmje kihívás: egyetértést vagy tiltakozást, állandó reagálást követel. A rendezőt tehát elsősorban a pillanatnyi hatás érdekli. Nem törekszik „klasz- szikus, örök” értékre. Kialakított és biztonsággal használ egy sajátos filmnyelvet. E nyelven árad gát nélkül mondandója, hol hányaveti- nemtörődöm felületességgel, hol szikrázóan pontos logikával, bántóan találó élességgel. (Nem véletlen, hogy a 32 éves rendező filmjeinek száma is 30 körül jár.) Fass- bindernek nem kenyere a hosszú, alapos, pepecselő gondosság. De valószínűleg nem segítene, ha ezzel próbálkozna. A kidolgozottabb, precízen retusált jelenetek mögül esetleg éppen a lényeg tűnne el: a nyers, harsogó, szenvedélyes hang, az őszinteség. Bérezés László Új mű születik. Kisújszállási műtermében Papi Lajos szobrász' művész fiatal anya alakját vési vörös márványba Négy vállalat, egy klub A közművelődési feladatok közös végrehajtását, a kulturális alapok célszerű fel- használását segítő megállapodás jött létre Jászberényben a Cipőipari Vállalat, a Vegyesipari és Szolgáltató Vállalat, a városi tanács Költségvetési Üzeme és a Városgazdálkodási Vállalat között. A tegnap aláírt szerződéssel a négy helyi ipari vállalat abban állapodott meg, hogy közös programmal, közös fenntartású klubot alakítanak ki. A klub neve: Helyiipari Dolgozók Szakszervezetének városi klubja. Helye: a Cipőipari Vállalat már meglevő, jól felszerelt pinceklubja. A közös programban a klub legfontosabb feladatai között határozták meg a tömegpolitikai nevelőmunkát, a segítséget az általános és szakmai műveltség megszerzéséhez, fokozásához, az öntevékeny művelődési formák kialakításához. A feladatok megvalósításához, a klub közös fenntartásához a négy helyi ipari vállalat összesen 40 ezer forinttal járul hozzá. A klub ad majd otthont havonta 3— 4 alkalommal a közös klubdélutánoknak, a négy vállalatnál dolgozó szocialista brigádok találkozóinak, a brigádvezetők tanácskozásainak. Fontos helyen szerepelnek a klub közös programjában az egymás munkáját segítő és ismertető termékbemutatók, kiállítások, a gyermekrendezvények, a fiatalok, a nőbizottságok rendezvényei, a kismamák és a nyugdíjasok találkozói. Magyar filmek spanyol mozikban Négy magyar játékfilm vetítési jogát vette meg a spanyol Federacion Nációnál de Cine Clubs. A megállapodás értelmében a magyar—szovjet koprodukcióban készült „Fedőneve Lukács”, s Fábri Zoltán filmje, „Az ötödik pecsét”, a Szabó István rendezte „Tűzoltó utca 25”, valamint Mészáros Márta „Örökbefogadás” című alkotása kerül a spanyol mozik műsorára. i ne ismerné azt a vidám tekintetű, harcsabaj szú, szőke sofőrt, aki a 77/Q autóbusz volánjánál ül, és zengő baritonján harsogja fülünkbe a megállókat ... Én jól ismerem, hiszen a vonalán járok naponta. Tegnap este azonban alig ismertem meg a vendéglő kerthelyiségében. A tekintete ugyanis nem volt a megszokott vidám, a bajsza pedig nem csüngött lefelé, hanem felfelé szúrt. — Vagy fél órája ülök itt — válaszolta baráti érdeklődésemre —, egy korsó sörre várok. De hiába szólongatom a kedves felszolgáló kisasz- szonyt, csak legyint. Hol a kollégáival trafikál, hol telefonál, s az előbb, amikor merészeltem megjegyezni, nem azért van itt, hogy a privát ügyeivel foglalkozzon, tetszik tudni, mit válaszolt... He? Azt mondta: „Az is beszámít a nyugdíjamba!” Erre magam is méregbe jöttem, diszkréten félrehívtam a kisasszonyt és megkérdeztem tőle, hogy lehet így beszélni a kedves vendéggel? — Mit háborgat engem még maga is, van nekem elég bajom — fújt rám dühösen. — Képzelje, ma délután kettő és négy között vártam a Klasszikus környezetbe is harmonikusan beilleszkedik az új Hilton Szálló Hangulatos lakóház a Tárnok utcában A Fehér Galamb vendéglő épülete Le Corbusier, a XX. század építészetének atyja „tru- badur-újságíróknak” nevezte azokat a zsurnalisztákat, akik a sajtó hasábjain újra és újra megéneklik a régi városok és régi vidékek poézisét, miközben gondosan kerülik a jelen gondjait, hallgatnak az urba- nizmus „törvénytábláiról”. Holott arról kellene írniuk, a városépítésben hogyan lehet orvosolni az idő rombolását, hogy ne veszítsék el formájukat, hangulatukat. A jelen kérdése: milyen lesz a holnap? Sikerül-e megőrizni a műemlékegyüttesek antik fényű romantikáját, nem fojtja-e majd el az otrombán föléjük magasló új városrészek gyűrűje? Budapest, Sopron, Eger, Pécs, Kőszeg, s az ország többi „négydimenziós városainak” térbeliségén kívül, létükben fontos meghatározó a történelmet jelentő idő. A különböző korú és stílusú zárt sorban álló épülettömbök, a barokk, gót, reneszánsz hangulatot vegyesen árasztó utcák harmóniáját nem bonthatják meg a foghíjbeépítések. A műemlékek közé beékelődő új házak nem változtathatják meg az utcavonalakat. A ma építészete mértéktartó, hagyja érvényesülni a múlt örökségét, építészeti értékét, de szerencsére hiányzik belőle a korábbi évek foghíj beépítéseire irányuló jellegtelen alázat. Képriportunk a múlt év jelen romantikáját idézi a budapesti Várnegyed építészetében. Beszámít a nyugdijamba szerelőket otthon. Kértem, könyörögtem, hogy pontosak legyenek, mert én ötkor kezdek itt. Tudja, mikor jöttek? Fél ötkor, amikor épp akartam indulni ide, a munkahelyemre, és ahelyett, hogy elnézésemet kérték volna, szemrehányásomra nagy flegmán duettben válaszoltak! „Nyugi, nagysága, beleszámít a nyugdíjba!” Nosza elkértem a szerelők címét, és begerjedve rohantam hozzájuk. — A szerelő is ember, uram — mondta a főszerelő —, s mint ilyennek, joga van az ebédeléshez. Igen ám, de nekünk, akik naphosszat az utcákat járjuk, csak jogunk van, de ebédlőnk, vagy kiszabott ebédidőnk nincs. Mi tehát ott eszünk, ahol épp megéhezünk. Rendszerint valamelyik önkiszolgálóban állva kapjuk be az ételt, hogy az így megspórolt időnket is a kedves ügyfeleink rendelkezésére bocsáthassuk. Nos, ma alaposan megjártuk. Épp akkor értünk a pénztárhoz, amikor a délelőttös hölgy távozott, de a délutános még nem érkezett meg. Jó fél óráig vártunk, az étel már rég kihűlt, mire végre betipegett, s akkor is ... Előbb lebonyolított egy telefont a „sziviké- jével”, azután púderozott, a szemét festette. Akkor én bátorkodtam odaszólni neki, hogy szíveskedjék észrevenni minket. Tetszik tudni, mit válaszolt? „Ez is beszámít a nyugdíjamba!” Csak természetes, hogy ezután fölkeresem a pénztárosnőt, aki kijelentette, hogy ő — bár naphosszat a pénztárban ül — a munkahelyére, meg hazafelé, továbbá szabad idejében járni szokott, mégpedig cipőben. A cipő meg kopik, kimegy a divatból, tehát aznap új cipőt akart vásárolni. Talált is az egyik cipőboltban megfelelőt, de nem találta az eladónőt, mert az épp hátul volt a raktárban. Majd egy óra hosszat várt rá. Panaszt akart tenni a főnöknél, de történetesen az is hátul volt a raktárban. Mint kiderült, valami családi ügyben vitatkoztak, ugyanis házastársak. És tetszik tudni, mit mondtak a pénztáros- nő jogos kifakadására? Igen. azt. Hogy beleszámít. — Kérem — magyarázkodik a cipőbolt vezetője —, én azért szidtam meg a feleségemet, mert elkésett, és ugye mindenki elkéshet, de éppen ő nem. Erre elsírja magát, hogy a postán, ahol a telefont akarta befizetni, a kisasszony kávézott, de nem feketét, hanem tejeset brióssal, aztán telefonozott, mintha hivatalból csinálná, de ő rájött, hogy igazában privát beszélt, s végül, amikor a sorbaállók zúgolódni kezdtek, pimaszul kiszólt az ablakon: „Nyugi, beszámít a nyugdíjunkba!” — Kérem, én a munkámat akkor kezdtem — emlékszik vissza a reggeli incidensre a postáskisasszony —, s belátom, kissé ingerült voltam, de nem tehetek róla, ugyanis tizenöt percet vártam a buszra. Melyikre? A 77/Q-ra? Miért? Mert ez a jópofa, szőke, harcsabajszú sofőr vicceket mesélt a kollégáinak, és amikor szóltunk neki, hogy már tíz perce ég az indulást jelző lámpa, csak legyintett: „Csigavér, kedves ütaskáim! Beszámít a nyugdíjba!” Én most rohanok, hogy még lapzárta előtt leadjam ezt a cikket, mert ha nem érek időben a szerkesztőségbe, nem jelenik meg, s akkor nem számít bele a nyugdíjamba. Sólyom László
