Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-01 / 232. szám
1978. október 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP KERSTI MERILAAS; Muzsikusok A jókedv már szökkenő. Égre száll a háztető. Hold és macska minden ormon, minden ormon. Hazatart a klarinét, gitár, trombita, tambura meg a gardon. Sarkon fekete kabát. Élő árnyat rejt a rács: Mackós Maca, Bicskás Andor! nem lesz pardon. Hej, klarinét, trombita, tambura gitár meg gardon. Ha a zenészek szerszáma verekedik, húrja bánja. Nem buzogány a gitár, de ha már muszáj, akkor odavág, elhasalhatsz odaát! A ház, finom csipke-váz, előtte a virradat. S hangszerek — az angyalát! — porban szánalmas kupac; gitár, klarinét tambura, trombita meg a gardon. Milyen titkot titkolsz, virradat? Hej! Más hangszereket, más ritmusokat, más énekeket, újabb dolgokat! Ágh István fordítása Czinder Antal: Támaszkodó vadonatúj kerékpár nem a pincébe, hanem — amíg úgysem használja, s hogy gyönyörködhessen benne — Gyurika szobájába került. Igazi kétkerekű, gumifalcos járgány, mindennel felszerelve, ami kell, éppen csak valamivel kisebb és könnyebb, mint a felnőtt kerékpárok. A gyerek mindjárt szombat délután le akarta vinni a ház elé kipróbálni, de az apja lebeszélte róla. A fürdővíz zuhogott a kádba, a tévében hamarosan megkezdődik az a francia film. — Holnap délelőtt lemegyünk együtt, fiam — mondta Gyurikának, és megsimogatta a gyerek rövidre nyírt, puha haját. — Egyszerre úgysem tudsz- menni rajta, azt is meg kell ám tanulni, és nem is olyan könnyű az elején, tudod ... A gyerek belenyugodott, nem is igen vacsorázott, ment lefeküdni a szobájába, de mielőtt bebújt volna az ágyba, még kunyerált néhány alkalmas rongyot az anyjától. A kerékpárt rendszeresen tisztítani kell ugyanis, éppen úgy, mint a motorokat vagy az autókat, és ehhez eszköz kell; még egy darabka szivacs sem ártana. Az is eszébe jutott aztán, hogy szerszámokat kér, franciakulcsot, laposfogót, de ezzel már nem mert előhozakodni Gyurika, gondolta, talán majd vasárnap, ha kettesben lesznek az apjával, biciklizés közben megbeszéli vele. Az asszony összekeresett neki mindenféle rogyot, puha flanellmaradékot, egy rossz, kinőtt jerseymellény hátát, hadd legyen meg az öröme Gyurikának. Aztán bementek hozzá mind a ketten jó éjszakát kívánni, meg persze körülnézni a játékpolcokon, ahol a világon mindenféle volt már: felhúzós, lendkerekes, elektromos autók, társasjátékok, egy halomba rakva, meg a régi, még el nem nyűtt kisgyerek- kori játékai is, pelyhes macik, fiúgyerek létére babája is volt, mert egyszer arra vágyott. Aztán az ágya feletti polcon könyvek is, amióta megtanulta a betűket, olvasásra szorították, így a mesekéregetésnek is véget vetettek. Mind a ketten kimerültek már attól, hogy naponta új mesét szedjenek össze neki. A felolvasást nem szerette, úgy kellett elmondani minden este. Hát most vannak már könyvei, elböngészheti őket. A gyerekszoba kincseskamra volt, telve szebbnél szebb játékokkal, olyanokkal, amilyenekről gyerekkorukban ők nem is álmodtak. Jó volt körülnézegetni benne, aztán lemosolyogni a rózsaszín bőrű kisfiúra. Kárpótlás volt ez a régi dolgokért meg a naponta kapott apró sebekért, a főnök rosszkedvéért, a bolti eladó savanyú képéért meg a földszinti szomszéd fenn- héj ázásáért. Álltak az ágya előtt boldog szemmel, az új szerzemény, a csodaszép kicsi kerékpár meg ott csillogott a sarokban. Gyurika behunyta a szemét, alig várta, hogy egyedül hagyják vele. Ö nem érzett semmit abból, ami a szüleiben játszódott le ilyen esti szemlélődések során. Nem tudta, hogy a kis szoba, ahol él és játszik naponta, valamiféle szanatórium a számukra, igazolás, vigasz mindenért. Eloltották végre a törpemintás kislámpát, megcsókolták a szappanszagú kisfiút az ágyban, aztán békemeleg, elringó lélekkel ültek neki a francia filmnek. Az asz- szony tálcán vitte be a 'Gőzölgő kávét a szobába. Az ilyen szombat esték semmihez sem hasonlíthatók. Bennük van a vasárnap reggeli továbbalvás öröme, a hétfő annyira messze van, egy egész hosszú nap takarja el, és vasárnap annyi jó történhet még. Hiszen szép időt jósol a meteorológia, az asszonynak sikerült egy kiló gyönyörű nyakpecsenyét hozni délután, majd süt is valamit, és az is lehet, hogy a délutáni séta közben leülnek valamelyik kerthelyiség széles lombú fái alatt. A gyerek Colát iszik olyankor, meg három szalámis szendvicset is befal, mintha nem ebéd után volnának, és nem dús vacsora várná otthon őket. Na de mit számít, hadd egyen, ha jólesik neki! A filmen persze sokat lehetett nevetni, annyit mégsem, amennyit ők derültek, rázogatták a fejüket jókedvükben, közelebb húzódtak egymáshoz a rekamién, de hát nem lehet csodálkozni rajta. Ott volt abban a vi- dulásban a gyerek ajándéka is, a holnapi ebéd biztonsága, - és a hét végére alaposabban kitakarított szoba tompa csillogása. Egy nehezen összekuporgatott herendi váza, a kétéves szekrénysor levegős, mégis masszív, kedves alakzatai. — Csak nézz mindig előre, fiam! — oktatta Gyurikát. Fél kézzel a nyerget markolta, másik kezében az elmaradhatatlan cigaretta füs- tölgött, még ilyenkor is, mert akármihez kezdett már évek óta, ahhoz rá kellett először gyújtania. Rossz szokás, de már nem is veszi észre. Futott az imbolygó kerékpár mögött, végig a hosszú, négy- emeletes ház előtt, közben — anélkül, hogy felpillantott volna — tudta, hogy többen őt figyelik az ablakokból. Valahol fent Emma is a párkányon könyököl, és ha nem törődne a szomszédokkal, legszívesebben utasításokat, tanácsokat kiabálna le nekik. Szerencsére nagyon is tudja, hogy nem illik, s így legalább ettől megkíméli. Gyurika képtelen egyszerre kormányozni is meg egyensúlyt tartani, ráadásul őrá pislog minduntalan, ahelyett, hogy az utat figyelné. — Előre nézz, ha mondom! — ordít fel váratlanul, amikor kis híján a járdára esik Gyurika, erősen szorítja a nyerget megint, és kifulladva szaporáz a kerékpár után. El is szégyelli magát azonnal: ordít itt, mint egy vadszamár, amikor vagy heten figyelik, és majd összeröhögnek az ablakokból. Meg ez a szegény gyerek sem tehet róla, annak idején ő is mindennek nekiment, amikor biciklizni tanult. A ház má- ‘sik végére érnek, nevetséges, hogy ennyire ver a szíve, jól nézne ki, ha még egy ilyen kis futást sem bírna, Gyurika most körülbelül három métert tesz meg visszafelé, anélkül, hogy észrevette volna: elengedte a nyerget. — Bravó! — kiabál lelkesülve, és az utolsó pillanatban elkapja, mielőtt fejre állna kerékpárostul a gyerek. — Látod, megy ez, csak nézz előre mindig, és taposd a pedált, fiam! — Előre nézz, mert felpofozlak! — zihálja fojtottan, mert kifáradt, és dühíti a gyerek elesettsége. Ha meggondolja, nyolcéves vén szamár, igazán ügyesebb lehetne! Amint nekilendül a kerékpárral Gyurika, elengedi, hadd karikázzon... na nézzenek oda, úgy megy, mintha ezzel a tudománnyal született volna! De ebben a pillanatban hatalmasat esik a fiú, nagyot csörren a vas az aszfalton, és mintha valaki el is nevette volna magát odafent, az egyik ablakban. — Jól van...! — ordítja messziről, és üget a földön hasaló gyerek felé. — Nincs semmi baj. Kelj fel, fiam, aztán megyünk tovább! A hangja vidámságot erőltető, közben remeg a fáradtságtól meg az idegességtől. Fogalma sincs arról, hogy összesen nyolc perce vannak még lent. Odaérve felemeli a gyereket, az arcába vigyorog, és hirtelen rettenetesen elfogja a méreg, amikor észreveszi, hogy Gyurika bőg. — Na, elég —• mondja fenyegetően — mára befejeztük! — Paipa... — néz rá fájdalmasan Gyurika, és a szeme csupa könny, a tenyere lenyúzva, nyolcéves lakli gyerek létére bőg itt mindenki előtt egy buta kis esés miatt. Meg azért is, hogy ne kelljen abbahagyni a tanulást. — Nem hallgatsz el? — sziszegi elborultan és jókora pofont leken neki keserűségében. A kerékpárt szinte futva viszi a kezében, darabokra esett a nyugalom, az öröm, a vasárnap gonddal épített kártyavárai, és mialatt felrohan a három lépcsőfokon, mellette a síró gyerekkel, irtózatosan megfájdul a szíve. Gyurikáért, akinek nem tudott ennél többet adni, mert elfogyott a türelme, mert már annyi sincs, hogy emberi módon bánjon vele, amikor pedig az egyetlen, amiért érdemes ezt a rohadt életet végigcsinálni, egy ilyen vasárnap volna, amikor biciklizni tanítja Gyurikát. — Holnap, kisfiam ... holnap már rendben lesz minden ... mialatt átkarolja a vállát Gyurikának, és lihegve mászik felfelé a negyedikre, már szí- nezgeti magában a holnap szivárványait. Mert az nem lehet, hogy csak ennyi maradjon mindenből, amiért holtfáradtra nyúzta magát. Bán Zsuzsa: Más kenyerén című kötetéből. (1978, Szépirodalmi Könyvkiadó). domb és az emlékezést pátosz és nosztalgia kísérte. Nagyon boldog lettem volna azon az éjszakán, amolyan mélabűs, őszi módon, mászkáltam volna a kisvárosban, kerestem volna azoknak az éveknek a nyomait, amikor akármilyen boldogtalanok vagyunk is, várunk még valamire. Ha ismét visszajönnék, már nem volna ugyanaz. mert Lolára emlékeznék és Lola egyszerűen semmit sem jelentett. Véletle- ismerkedtünk össze előző nap egy bárban, és megtetszettünk egymásnak. Lola rendben volt nem volt senki, akivel inkább eltöltöttem volna az éjszakát, de nem illett ezek közé az emlékek közé. Maiden- headbe kellett volna mennünk. Az is vidéken van. A fogadó nem egészen ott volt, ahol az emlékeimben. A Városháza állt még, de építettek egy új, mór kupolás mozit, egy kávéházat, és volt egy garázs is, ami az én időmben még nem létezett. És elfelejtettem, hol kell balra kanyarodni, a meredek, villákkal teli domboldalra. — Nem hiszem, hogy ez az út megvolt az én időmben — mondtam. — A te idődben? — kérdezte Lola. — Nem mondtam? Itt születtem. — Élvezed, hogy idehoztál? — mondta Lola. — Biztos ilyen éjszakáról álmodoztál sráckorodban. — Igen — mondtam, mert nem ő tehetett a dologról. Nem vele volt bajom. Szerettem az illatát. Jó árnyalatú rúzst használt. Sok pénzembe került, egy ötös Lolának meg az összes számla, útiköltség, ital, de bárhol a világon úgy éreztem volna, érdemes volt kiadni. Az utca végében elbizonytalanodtam. Valami mocorgott az agyamban, de nem hiszem, hogy rájövök, micsoda, ha nem épp akkor ér le a dombról egy csapat gyerek a fagyos lámpafénybe, harsány hangon és hangosan, a lámpa alatt felgőzölgő lélegzettel. Mindüknél vászontáska volt, némelyiken hímzett monogram. A legjobb ruhájukat viselték és kicsit elfo- gódottak voltak. A kislányok együtt, szorosan zárt csoportban, és nekem hajszalagok, fényesre kefélt cipők és egy zongora higgadt csilingelőse jutott az eszembe. Minden eszembe jutott: táncóráról jöttek, valamikor én is jártam: a tánciskola kis négyszögletes házban volt, félúton a dombon fölfelé, a bevezető út mellett rodo- dendronbokrok zöldelltek. Jobban, mint bármikor kívántam, hogy bár ne volna velem Lola, mert kevésbé illett ide, mint valaha, és arra gondoltam: valami hiányzik a képből — az agyam mélyén homályos fájdalom bizsergett. Jó néhány pohárral megittunk a bárban, de még volt félóránk, előbb nem voltak hajlandók vacsorát felszolgálni. — Neked biztos nincs kedved mászkálni a városban — mondtam Lolának. — Ha nem haragszol, én elmegyek tíz percre, és megnézek egy helyet, amit valamikor ismertem. — Nem haragudott. Volt ott egy helybeli férfi a bárpultnál, talán a tanító, aki már alig várta, hogy meghívhassa Lolát egy pohárra. Láttam, mennyire irigyel, hogy lerándultam vele a városból, csak így éjszakára. Felsétáltam a dombra. Az első házak mind1, újak voltak. Nehezteltem rájuk. Réteket és kapukat takartak el, melyekre talán emlékeztem volna. Olyan volt, mint egy átnedvesedett térkép a zsebben, ösz- szeragadtak a darabjái: ha az ember kinyitja, egész foltok hiányoznak. De félúton fölfelé, valóban ott állt a ház a kocsifeljáróval ; talán ugyanaz az öreg hölgy adott órákat. A gyerekek eltúlozzák a dolgokat, a kort. Abban az időben talán nem volt több harmincöt évesnél. Hallottam a zongorát. Ugyanazt a rendszert követte. Nyolc éven aluli gyermekek délután 6—7- ig. Nyolctól tizenhárom éves korig 7—8- ig. Kinyitottam a kaput s egy kis darabon bementem. Megpróbáltam emlékezni. Nem tudom, miről jutott eszembe. Azt hiszem, egyszerűen csak az ősz tette, a hideg, a nedves, deres levelek, és nem is annyira a zongora, ami annak idején másfajta dallamokat játszott. Emlékeztem a kislányra, már amennyire az ember emlékezhet olyasvalakire, akiről nincs fényképe. Egy évvel idősebb volt nálam, azt hiszem, éppen nyolcéves lehetett. Olyan hevesen szerettem, ahogyan, azt hiszem, azóta sem szerettem senikit. Legalább sosem követtem el azt a hibát, hogy kinevessem a gyerekek szerelmét. Rettenetes, mert az elválás elkerülhetetlen és mert nincs kielégülés. Az ember persze történeteket talál ki égő házakról, háborúról, és kétség- beesett tettekről, amelyekkel bebizonyíthatja a bátorságát az ő szemében, de a házasság sohasem jut eszébe. Tudja anélkül is, hogy valaki megmondaná, hogy képtelenség, de a tudás még nem jelenti azt, hogy kevesebbet szenved. Emlékszem a szembekötősdire a születésnapi zsúro- kon, amikor hiába reméltem, hogy megfogom, ami jó kifogás arra, hogy megérintsem, és magamhoz szoríthassam; sohasem fogtam meg, mindig elkerült. De két évig hetenként egyszer ott volt az alkalom; táncoltam vele. De csak rontott a helyzeten (elvágta az egyetlen érintkezési módot), mert az egyik utolsó órán megmondta, hogy a következő évben az idősebb csoportba kerül. Én is tetszettem neki, tudom, de nem tudtuk, hogyan kell az ilyesmit kifejezni. Én jártam az ő születésnapi zsűrjaira, és ő is eljött az enyémekre, de még csak nem is együtt mentünk haza a tánciskolából. Furcsa lett volna; nem hiszem, hogy eszünkbe jutott. A dombról lefelé vezető úton nekem csatiokoznom kellett a saját dicsekvő, ugrató fiútársaimhoz, neki pedig az ostromlott, lökdösődő, visongató, felháborod.btt másik nemhez. Megborzongtam a ködben, és felhajtottam a kabátom gallérját. A zongora táncszámot játszott egy régi C. B. Cochran- revüből. Hosszú utazás volt ahhoz képest, hogy a végén csak Lolát találtam. Van valami az ártatlanságban, ami miatt az ember sohasem törődhet bele, hogy elveszíti. Most, amikor boldogtalan vagyok egy lány miatt, megyek és keresek egy másikat. Akkor nem tudtam mit kitalálni; szenvedélyes üzenetet írtam, és beledugtam egy lyukba a kapu farácsai között (különös volt, ahogyan lassan mindenre visszaemlékeztem). Egyszer beszéltem neki a lyukról, és biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb beledugja a kezét és megtalálja az üzenetet. Kíváncsi lettem, mivolt az üzenet. Keveset tud az ember kifejezni, gondoltam, abban a korban, de mert a kifejezésmód hiányos, az még nem jelenti, hogy a fájdalom kisebb, mint az, amilyet az ember mostanában átél néha. Emlékeztem, hogy nap mint nap benyúltam a lyukba, és mindig ott találtam az üzenetet. És akkor véget értek a táncórák. A következő télre valószínűleg megfeledkeztem róla. Ahogy kimentem a kapun, megnéztem, hogy megvan-e még a lyuk. Megvolt. Belerúgtam a kezem, és az évszakoktól és évektől védett rejtekhelyen még mindig ott feküdt a papírdarabka. Kivettem és kinyitottam. Gyufát gyújtottam: parányi, meleg világ a ködben és a sötétségben. Megdöbbentem, amikor a cseppnyi lángnál a durva, obszcén rajz alatt, ami egy nőt és egy férfit ábrázolt megláttam a kezdőbetűimet. De kevesebb emléket támasztott fel, mint a gőzölgő lélegzet, a vászonzacskók, egy nedves falevél vagya homokdomb. Nem ismertem meg: akár egy ferde hajlamú idegen is rajzolhatta volna egy illemhely falára. Én csak a tisztaságra, a heves szenvedélyre, a fájdalomra emlékeztem. lőször úgy éreztem, hogy elárultak. — Végül is — mondtam magamnak —, Lola mégsem olyan idegen itt. — De később, azon az éjszakán, amikor Lola elfordult tőlem és elaludt, megértettem, miért olyan mélyen ártatlan az a rajz. Én azt hittem, olyasmit rajzolok, ami jelentős és gyönyörű; és csak most, harmincévnyi élet után érzem úgy, hogy az a kép obszcén. Prekop Gabriella fordítása összeállította: Kékasy Ildiké Majd holnap
