Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-29 / 256. szám
I 12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. október 29. Dolgoznak az iskolások is Kiürítettem a hordót az új bornak! Előrelátás Látomás Végképp nem bírja az italt Importhumor — Mi az, ami nem tetszik magának a darabom végén? ' — kérdezi a szerző a kritikust. — Túl messze van az elejétől. * * * — Itt azt olvasom — mondja a feleség —, hogy a zsiráfnak 20 centis nyelve van. — De Katka, remélem nem irigyled?! * * * — Rájöttem, hogy egészségtelen dolog idegen pohárból inni. — Sömört kaptál? — Nem, pofont! * * * A kobra találkozik a fiatal hóddal. — Hogy vagy? — kérdezi a kobra. — Jól — válaszol a hód. — Ez nagyszerű — mondja a kobra — és bekapja a hódot. Tanulság: ne dicsérd a napot este előtt, a reggelt a kobra előtt. * * * — Esténként nem tudok elaludni! — Nincs televíziód? * * * —• Miért írtátok ki a kapura azt, hogy „Vigyázat, harapós macska!”? — Azért, mert a kutyánkat valaki ellopta. * * * Az idősebb barátnő vigasztalja a fiatalabbat: — Ne vedd a szívedre. Igaz, hogy az élet rossz, de még az egész előtted van! * * * — Mit csinál, ha hirtelen elhagyna a feleséged? — Még nem tudom, de nagyon szívesen foglalkozom ezzel a gondolattal. gyermekek a normális felnőtt ember számára megfoghatatlan gyorsasággal nőnek. Vászját — egy festőbarátom fiát — még abból az időből ismertem, amikor harsány lurkó volt, jégkorongütőt szorongatott a kezében, és kigombolt, kurta kabátot viselt. Az ütő mindig hosszabb volt, mint a tulajdonosa, a kabát pedig rövidebb, különösen az u'ia. Ebből kilógott Vászja elgémberedett, vörös mancsa, kesztyűjét ugyanis rendszerint már másnap elvesztette, ahogy megkapta. Vászja ezután szögletes kamasz képében bukkant fel előttem. találkozásunkkor szégyenkezve zsebébe dugta a füstölgő cigarettáját, aztán pedig — egészen váratlanul — sápadt, magas fiatalemberré változott. Beiratkozott a főiskolára, miközben testi- leg-lelkileg gyors ütemben továbbfejlődött, és megházasodott. Egy ízben, amikor az utcánkban mentem, felfigyeltem egy előttem haladó emberpárra. Nyilván két barátnő lehetett: az egyik magasabb és kissé vállasabb, a másik alacsonyabb, kisfiúsán karcsú. Mindketten bőszárú nadrágot és kötött pulóvert viseltek, a magasabb pirosat, az alacsonyabb zöldet; mindkettőjük barna haja hosszú volt és fürtökben omlott a vállukra. Meggyorsítottam lépteimet, melléjük értem. A piros pu- lóveres lányról kiderült, hogy az én Vászjám, a másik. zöldpulóveres pedig igazi, valódi lány volt, mégpedig nagyon csinos. Üdvözöltem Vászját. — Bemutatom — felelte elpirulva — ez az én — hogy is mondjam — élettársam. — Anton — mutatkozott be az élettársnő, — s kissé kihívóan nyújtott kezet. — Különben Antonyina Tonya a nevem, ő azonban Anton- nak hív. — És maga hogy szólítja őt? — Én — Vasziliszának. Elnevettük magunkat és elbúcsúztunk. Kis idő múlva újra összetalálkoztam az utcán Vász- jával. Szembe jött velem, gyermekkocsit tolt maga előtt, és menet közben könyvet olvasott. Ugyanolyan sápadt és hosszúhajú volt. A kocsiban egy gyönyörű, világoskék szemű csecsemő feLEONYID LENCS Gyerekszáj küdt, kétségtelenül hímnemű — erre abból következtettem, hogy erélyesen rugda- lózott a kötött fehér nadrágba bújtatott, kövér lábacskáival, miközben a hátán feküdt. Nyomban látszott, hogy Vaszilisza és Anton egy leendő jégkorongjátékost hozott a világra — egy háztömbcsapat kapitányát, akit szintén nem lehet majd győzni kesztyűvel! Gratuláltam Vászjának a fiához, ő azonban különösebb lelkesedés nélkül fogadta sze- rencsekívánataimat. — Szerencsétlen flótás, nem örülsz, hogy apa lettél? — Miféle apa vagyok én ‘— felelte Vászja ingerülten — ha ez az ördögfaj zat makacsul mamának szólít! Kérem, ha akarja, bebizonyítom. Édeskés' arcot vágott, a bölcső fölé hajolt és cup- pantott. — Tonyecska, fiacskám, mondd meg, ki vagyok én? A csecsemő angyali mosolyra derült, és világosan, tagoltan mondta: — Ma-ma! — Hallotta! — fordult felém Vászja. — Minden kísérletünk eredménytelen maradt. Én az ő számára mama vagyok! Kár a gőzért! — A te Antonyinádat pedig bizonyára papának hívja? — Nem, őt is mamának! Már minden gyerek nevet rajtam. Azt mondják, hogy Toskának két mamája van, és hogy én meg Antonyina felváltva szoptatjuk őkéimét. Legalább tanácsot adhatna, mitévők legyünk! Ránéztem a sápadt Vász- jára, a vállára omló, hosszú fürtjeire és igyekeztem megőrizni komolyságomat: — Hát próbálj megnyírat- kozni! Valahol olvastam, hogy a csecsemők a legjellemzőbb részletek alapján érzékelik a vizuális képeket. Neked és Antonyinának egyforma hosszú a hajatok, ráadásul ugyanolyan színű. Hát ezért jutott arra a megállapításra a kölyök, hogy te is mama vagy. Nyíratkozzál meg Vászja, és akkor biztosan papa leszel! Vászja végigsimított fürtjein és elgondolkodva mondta: — Ügy gondolja? Meg kell próbálni! őszintén szólva, magam is torkig vagyok ezzel a bozonttal. Gyakran kell mosni, nekünk pedig a főiskolai elfoglaltságunk miatt nemigen jut időnk a fejmosásra. Viszontlátásra! Gyerünk, Toska!... Kis idő múlva újra találkoztam Vászjával és Toská- val. aki úgy mosolygott rám a kocsijából, mint valami régi ismerősre. Vászjának gondosan nyírt, rövid haja volt, de komor arckifejezése nem tetszett nekem. — No, mi újság, Vászja? — kérdeztem vidáman. — Sikerült a kísérletünk? Igazi papa lettél? — Fenét! — felelte Vászja még ingerültebben, mint azelőtt. Nem olyan fából faragták ezt a kölyköt. Gyönyörködjék benne! isfia babakocsija fölé hajolt, és könyörgően selynítve kérlelte: — Fiacskám, mondd meg, ki vagyok én? — Né-ni! — válaszolta tagoltan Toska, és fürgén rugdalózni kezdett dundi lábacskáival, mintha máris a korong felé iramodna. Vászja nagyokat sóhajtott és tovább tolta Toska kocsiját, még mielőtt részvétemet nyilváníthattam volna. Jurij Prokopenko: ŐSZINTESÉG A levelet a panaszos ügyek rovatának címezték. A feladó Ihúszolüalon keresztül ócsárolta a tűzrendészet: árukat gyártó vállalat hiányosságait. A megrajzolt kép lehangoló volt. Először is, a vállalat rengeteg selejtet gyártott. Másodszor, a fegyelem egyenlő volt a nullával. Harmadszor, a bürokrácia, a kritika elnyomása, a szemfényvesztés, a közös tulajdon rongálása, a sógor- ság-komaság, a közömbösség végképp elburjánzott a gyárkapun belül. Ha hinni lehet a levél írójának, a vállalatvezetés elnézően kezelte az igazolatlan hiányzásokat, az italozást, a pazarlást; a naplopókat, a talp- nyalókat viszont atyáskodva babusgatta. — Ha ennek csak tíz százaléka igaz, elő a jegyzetfüzetet és irány a vállalat! — kiáltottam. Mindenesetre, mielőtt még odafutottam volna, eldöntöttem, meghívom a levél íróját a szerkesztőségbe. Mert ugyebár az írás, az írás, de a szemtanúval beszélgetni, hogy úgy mondjam, az élő szó — ez a legfontosabb ebben az ügyben. A levélíró tekintélyt parancsoló egyéniség volt.7 Olyan alaposan felkészült panasza minden tételének bizonyítására, mintha ez lenné a doktori disszertációja. Az asztalon papírokat, dosz- sziékat, kimutatásokat rakott szét. Egy óra sem telt el, és a látogatóm meggyőzött: a vállalati visszáságo- kat feltétlenül meg kell írni. — Mondja csak, kérem — szóltam a levélíróhoz —, ön szerint mi az alapvető oka ezeknek a vállalati bajoknak? — Az igazgató! — válaszolt keményen. — Ő a bajok forrása. Tehetetlen vezető, akiből rég kihalt a felelősségérzet. — Na de az igazgatón kívül kell ott lenni még más bűnösnek is. Mit tesz például ez ellen a szakszervezeti bizottság? — Fél — válaszolt hangját lehalkítva a levélíró. — Ne haragudjon, de ez egyszerűen nevetséges. — Ha ez magának nevetséges. akkor nevessen, de a vállalat dolgozói nem nevetnek. Mert az igazgatótól függ a fizetésemelés, a prémium, az igazgató szava még a lakáselosztásnál is sokat nyom a latba. Ezért hangsúlyozom én: le kell váltani az igazgatót. Akkor majd rend lesz a vállalatnál. És mindenki megkönnyebbül, fellélegzik. — Maga is? — Én is. —■ Maga milyen beosztásban dolgozik? — Én vagyok az igazgató. — Hogy mondta? — Igen. ennek a vállalatnak én vagyok az igazgató- ja. Remélem, most már a vállalat hiányosságaival, baklövéseivel kapcsolatos megjegyzéseimet kétségek nélkül elfogadja? — Abban biztos lehet, hogy a cikket megírom. Csak az a borzasztó, hogy mindezeket maga csinálta! — Tehát a szavát adja, hogy meglesz a cikk? ... Remek! ... Akkor egészen őszinte leszek ... Teljesen világos, a cikk megjelenése után engem leváltanak. És akkor kezdik tömi a fejüket, hová nevezzenek ki. Tudja, a kerületünkben a káderutánpótlással bajok vannak • • • és éppen a jövő hónapban megy nyugdíjba a sörgyár igazgatója. Magától értetődik, hogy engem küldenek a helyére. A sörgyártás, tudja, jóval csendesebb munka. Nem olyan rázós, mint ez az ezernyi robbanás- veszéllyel járó tűzrendészet! Fordította: Kiss György Mihály A folyóparton — Harapnak a halak? — Kiválóan! Már húsz pisztrángot fogtam! — Valóban? — Becsületszavamra. — Uram, akkor ön büntetést fizet, mert itt tilos pisztrángra halászni. Én vagyok ct halőr. — És tudja ki vagyok én? — Nem, de nem is érdekel! — Pedig tudhatná, én vagyok a leghazugabb horgász a környéken. Erőfölény (A Polish Weekly karikatúrája)
