Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-21 / 249. szám

1978. október 21. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 „Áradás elé vert karóként” Látogatás a hetvenöt éves Szűcs Sándornál Ha én is azon a számyalóan szép nyelven tudnám köszöntem a most (hetvenöt eszten­dős Szűcs Sándort, amelyen ő örök emléket állított a régi Sárrétnek, Nagykunságnak és Hajdúságnak! De ezt a pompás, a népi emlékezet mélyrétegeiből származó, archa­ikus nyelvet ma nagyon ke­vesen bírják a magyar iroda­lomban. Ez az egykori kar­cagi múzeumigazgató, író, néprajztudós Szűcs Sándor sajátja, aki jelenleg is szülő­falujában, Bihamagybajom- ban, az 1755-ben épült kis nádtetős parasztházban él. Itt beszélgettünk. Ez a szü­letésnapi beszélgetés sokkal vidámabbra sikerült, volna, ha most is élne Erzsébet né­ni, ha nem égetné Sándor bá­csit a még ma is friss seb, a felesége hiánya. — Depresszió alatt vagyok, mióta a feleségem meghalt. Egyes egyedül lakom itt, de van két asszony, aki bejár, az egyik hetenként tejet hoz, a másik pedig az öregek nap­közi otthonából ebédet szo­kott hozni. A bihamagyba- jomi vezetők törődnek velem: ha valami hivatalos ügyem van, csak szólok, és ők min­dent elintéznek, az ebédet is ők hordátják. — Nehezen telnek a na­pok? — Általában, mert magam­nak kell mindent észreven- nem, hogy mi a teendő, nem úgy, mint mikor még a fele­ségem élt. Ö rendkívül gya­korlatias, nagy műveltségű ember volt, tanár. Például pénzt én sohasem kezeltem. A halála óta minden megvál­tozott, a nap is másképpen telik el. Azóta nem tudok dolgozni, nem írok semmit. Nem tudok. Azelőtt? Mond­tam Erzsébetnek, ha készen lesz az ebéd, ne szóljon hoz­zám addig, még ki nem jö­vök a szobámból. Ahogy én dolgozni szoktam, az a lehe­tőség itt már nincs meg, mert mikor én dolgoztam, nem voltam jelen. Most meg min­den pillanatban jelen kell lennem. Nem lehet őt pótol­ni! Én elhiszem, hogy jobb­nál jobb házasságok vannak a világon, de a miénknél job­bat nem tudok elképzelni... — Senkije sincs Sándor bácsinak? — Nincs senkim sem. A legfiatalabbak is ... a test­véreim, meghaltak. Apám is: tizenegy éves lehettem akkor. Senkim nincs. Csak két macska van a háznál. Bo­londjuk vagyok ezeknek a jószágoknak, olyan vagyok, mintha a komornyikuk len­nék. Volt egy nagyon jó ki­nézetű kutyánk is, Erzsébet kapta a szomszédban. Nagyon hozzászokott kettőnkhöz. Egy alkalommal, már Erzsébet halála után, én itt ültem k;nt a ház előtt, a kutya pedig a küszöb előtt szundikált. Egy­szer felemeli a fejét, körül­néz, néz az ajtóra. Az elő­szoba ajtajára. És akkor el­kezdett nagyon keservesen vinnyogni. Szólok hozzá, hát­ranéz, aztán megint nézett az ajtóra és vinnyogott. Erzsé­betet kereste. Valószínű, hogy álmodott. Már sokszor fi­gyeltem, hogy álmodik a ku­tya. Aztán márciusban eltűnt, azóta ő sincs. De a macskák már hozzászoktak, hogy egye­dül vagyok, szoktam velük beszélgetni szeretik, ha szó­lok hozzájuk. — Az olvasók is szeretik, ha szól hozzájuk Sándor bá­csi. Bizonyság erre legutóbbi könyvének!, a [Régi magyar vízivilág címűnek a sikere. Említette, hogy most nem tud írni, de tervei nyilván van­nak. — Népmese gyűjtésemet szeretném kiadni. Ezeket én jegyeztem le. Népmesét alig gyűjtöttem, csak ha olyan valakivel találkozom, aki mesét mondott. Hogy ne le­gyen hiábavaló a beszélge­tés. Negyvennél több mese van itt egyben, lehetnek ben­ne esetleg ismertek is, mert ezek vándorolnak. A mesé- lők általában azok voltak, akik más tájakon is jártak, ki lehet nyomozni. A jószág­kereskedők felfogadták a haj­csárokat, akik mindenfelé mentek az országban, ezek hozták a meséket. De az it­teni embereket inkább az igaz történetek érdekelték. Azokban van valami valós anyag, régi pásztorokról, ne­vezetes emberekről szól. Itt Biharnagybajomban is, mint más helyen, voltak különbö­ző összejövetelek, gyékényes házak, itt igaz történeteket beszéltek. Ilyen igaz törté­netekből is szeretnék össze­állítani 'egy könyvet, ebből mái- megjelent egy rész a Kortársban. Most ehhez sze­degetem az anyagot, rakosga­tok az írások közt. — Bizonyára a ház körül is akad teendő. — Négy órakor én már be­rakom az ágyamat. Ma is. Amikor Karcagon voltam múzeumi igazgató, akkor szoktam rá erre, mert min­den nap hazajártam Bajom­ba: négykor keltem, este nyolckor jöttem. Vagy tíz évig. Ma sem tudok tovább aludni. Mondják, hogy miért kelek már fel? Miért nem ol­vasok? Nem szeretek ágy­ban olvasni,. Ha lefekszem, rögtön elalszom, ha felébre­dek meg már kelek is. Itt annyi tennivaló van! Napon­ta háromszor is annyira elfá­radok, hosv le kell pihen­nem, kiesik a kezemből a könyv. Ez a nagy kert — egy katasztrális holdnál is nagyobb! — itt van a nyakamon, és csak annyit tu­dok tenni benne, mint egy karó, amit ha kiönt a Tisza, odavernek az áradás elé. Ez a sok gyom! ...Pe­dig pár hétig a körmömmel, kés­heggyel szedtem ki a kő közül a ház előtt. De kis idő múlva megint virágzik. Előttem van Szűcs Sándor, még mint a karcagi múzeum igazgatója, amint éppen me­sél egy eltűnt, eltűnő világ­ról a fékezhetetlenül izgága kisiskolásoknak, akik — cso­dák csodájára! — megbűvöl- ten hallgatták a gyönyörű mondatokat. Magam is kö­zöttük voltam, s azóta Szűcs Sándor lett — tudtán kívül — első számú nevelőm, szin­te szellemi fölnevelő atyám, az emberség példája, szülő­földem hazavezérlő csillaga. Én akkor (ötödikes voltam) nagyon fiatalnak, hozzám kö­zelinek láttam Sándor bácsit. Aztán ritka és becses köny­veit olvasva száz, kétszáz, sőt a táltoshitet idéző soroknál néhány ezer evesnek is ál­modtam őt. A régi Nagykun­ságot és Sárrétet megélesztő írások pogány alakjai, a tál­tosok, pásztorfélék, csíká­szok, pákászok és egyéb ré­tes emberek jó ismerőseim lettek, jellemformáló társa­im. A régi, sanyarú életű kis- sorsúak maradékait később a valóságban is megismertem, miközben mélyépítőként magam is a régi Nagykunság eltüntetésén fáradoztam a csatornák, rizstelepek, terep- rendezések készítésével, ter­vezésével. A táj ugyan tel­jesen megváltoztatta arcát, de Szűcs Sándor szép írása­iban él a régi is, élnek a vas­kosan jókedvű, hihetetlenül kemény, emberségből máig hatóan példát adó ősök — új generációk épülésére. Körmendi Lajos Fotó: T. Katona László Legújabb könyvét dedi­kálja Káin és Abel A fővárosi bemutató után a veszprémi Petőfi Színház is játbsza Sütő András „Káin és Ábel" c. drámáját. Rendező: Pétervári István Jászai-díjas, a premiert e hónap 13-án tartották. A képen Takács Katalin és Sárvári Győző FILMJEGYZET 80 huszár Megyei kérusparlament A KÓTA Szolnok megyei Szervezete harmadik alka­lommal rendezi meg ma a megyei kórusparlamentet. A tanácskozáson a Ságvári Endre megyei Szakszervezeti Művelődési Központban a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnázium énekkara ad mű­sort. Ezt követően Buday Pé­ter, a megye kórusmozgalmá­nak helyzetéről ad számot, majd Maróti Gyula, a KÓTA főtitkára a kórusmozgalom időszerű feladatairól tart elő­adást, amely után vitára ke­rül sor. Máté Péter Szolnokon A könnyűzene tarka vilá­gában minden korosztály megtalálja kedvenc stílusát, legkedvesebb előadóját. Nem gyakori az olyan előadó, akit a tizenévesek és az idősebb generáció is egyaránt kedvel. Ezen ritka énekesek közé tar­tozik Máté Péter, aki csütör­tökön este a szolnoki Ságvá­ri Endre Művelődési Köz­pontban adott koncertet. Az énekest kísérő Főnix együttes önálló műsorral is szerepelt. Saját szerzeményei közül egyedül a „Főnix” cí­mű dal nyerte meg a közön­ség tetszését, a többi szám sablonos szövege és fantáziát­lan zenéje nem vált az együt­tes dicsőségére. Böjti Judit színésznő, az est „háziasszo­nya” ügyesen táncolt, de mint énekes kevésbé aratott sikert. Máté Péter viszont régebbi és legújabb nagyle­mezének számaival is méltán nyerte meg a közönséget. Kü­lön érdeme, hogy dalainak nemcsak tolmácsolója, de ze­neszerzője is, és nem jön za­varba akkor sem, ha zongo­rához ül vagy gitárt vesz a kezébe. Az azonban hatásva­dászat, hogy két külföldi — már-már elcsépelt slágert is előadott. A befejező, saját szerzeménnyel viszont jó hangulatot teremtett a néző­téren, s így mindenki kelle­mes érzésekkel távozott a hangversenyről. Falikép az iskolának A mezőtúri Fazekasok Népművészeti, Háziipari Szö­vetkezetének Ady Endre bri­gádja egy nagyméretű ke­rámia faliképpel ajándékoz­ta meg a város 4-es számú Üjyárosi Általános Iskolájá­nak úttörőit, Mezőtúr 600. év­fordulója alkalmából. — A mintegy 3 méter hosszú. 60 centiméter széles kerámiát tegnap délben, rövid ünnep­ség keretében adták át a brigád tagjai az úttörőknek. A filmet Sára Sándor fény­képezte és rendezte. Vajon örül-e áz operatőr, ha ké­peit a kritika szépnek, sőt gyönyörűnek tartja? Minden bizonnyal. De vajon beéri-e ezzel a rendező? Nem való­színű. Így aztán feltehetően nem elégítik ki Sára Sándort azok a tartózkodó méltatá­sok, melyekhez mi is csatla­kozhatunk. Mert egy dolog­ban mindenki megegyezik: a látvány gyönyörű. Nemigen láttunk még ilyen kivételes tehetséggel fényképezett cso­dálatos tájakat. Íme előt­tünk a Tátra — a kiváló ma­gyar operatőrök között is leg­kiválóbb — Sára Sándor sze­mével. Csábító a lehetőség, hogy az ember részletezze e szép­ségeket. Költői fordulatokkal, lírai közhelyekkel elveszem a részletekben: hófödte csú­csok. szédítő szakadékok, he­roikus küzdelem a vízzel, széllel, hideggel... Pedig ezt látjuk, a természet még hi­telesíti is e közhelyeket. Ára­dozhatnánk Kossuth-díjas operatőrünk vitathatatlan te­hetségéről, miközben óvatos tekintélytiszteletből sikerül­ne elkerülnünk a lényeget. Azt, hogy a 80 huszár csak egy szép film. Nem több. Pedig a téma jóval többet ígér. 1848-at írjuk, egy len­gyel kisvárosban vagyunk. Itt teljesít szolgálatot egy századnyi magyar huszár. Közép-Európa kis államai­nak történelmére oly jellem­ző ez a szánalmas szolgálat. El kell fojtani a lengyelek önállósulási törekvéseit, meg kell védeni az érdekeik el­len létrehozott Metternich- rendszert. Ezt az ellentmon­dást — azaz valaki a biro­dalom katonája és magyar huszár is egy személyben — a végsőkig élezik a 48-as ha­zai események. A levélben, röpcédulákon érkező hírek, a kényszerből vállalt több éves katonáskodás megérlelik a kérdést: Hol a helye a nyolc­van huszárnak 1848-ban? Er­ről szól az első rész. A nyil­vánvaló választ erősítendő izgalmas epizódokat látunk. Egy Korsós nevű megpróbál megszökni, de saját társai elfogják. A lengyel diákok tüntetésén huszáraink nem követik a szövetséges osztrá­kok példáját, nem használ­ják fegyverüket. A megalá­zó büntetés után megesküsz­nek, hogy mindenáron ha­zajönnek. Vajon hazajut­nak-e? A film második ré­szében ezen kell tehát izgul­nunk. Kellene. De meglepőd­ve, talán némi lelkiisemeret- furdalással vesszük észre, hogy nem érdekel bennünket a nyolcvan huszár. Örülünk Sára és a Kárpátok találko­zásának,, gyönyörködünk a párás-ködös fenyőerdőben, csodálattal figyeljük a har­monikus mozgású, sziklák közt bukdácsoló felbukó, hal­dokló lovakat. Ilyenkor még még szánakozunk is. De a huszárokhoz semmi közünk. Az emberi jellemnek van ugyanis egy gyenge pontja: közelebbről érinti egyetlen is­merősének a sorsa, mint akár száz vagy ezer idegené. Az előbbit átérzi-átéli, az utób­bit tudomásul veszi. Valahol itt rejlik a művészet hatásá­nak titka is. Egyes sorsokat ábrázol úgy, hogy átaluk ezrekhez kerülünk közel. Er­ről az alapszabályról feled­kezik meg Sára Sándor. Ál­talános érvényűt akar mon­dani és végig általánosságok­ban beszél. Mindig a nyolc­van huszárról van szó, nem pedig Ács Péterről, Lajtos­ról 'vagy Korsósról. Egy rö­vid monológ erejéig megszó­lalnak ugyan, de ez az idő csak egy-egy tanmesére ele­gendő az elszegényedett pa­rasztról, aki kénytelenségből beállt katonának. A történet, a figurák, a történelmi szituáció számta­lan lehetőséget kínáltak. Egyikről sem mertek lemon­dani az alkotók, mindvégig kezükben tartották, őrizget­ték azokat. Maga a rendező is így nyilatkozott: „Mi több­szintes filmet próbáltunk csi­nálni. Bár mindig sikerülne úgy alakítani a történeteket, mint ahogy például Chaplin­nek sikerült! Hogy belefér­jen egy filmbe a habostorta- dobálás meg a filozófia”. — Csakhogy Chaplinnél mindez együtt, egymást feltételezve van jelen. Sára viszont csak jelez, elkezd és félbehagy: a két huszártiszt különböző magatartása, töredékes vitái alapvető etikai kérdéseket érintenének: a tudatlan pa­raszt öntudatosodása is ér­dekes folyamat lehetne: a viszontagságos hazatérés pe­dig mennyi izgalmas kaland­dal járhatna. Utal ezekre Csoóri Sándor (a forgatókönyvíró) és a ren­dező, de egyiket sem vállal­ják. Egymást gyengítik a különböző szintek. A kaland­filmet megszelídítik a hosz- szas elméleti fejtegetések és a tájra figyelő kamera. A hitelességet csorbítja a ki- számítottság és a hamis pá­tosz. A történelmi modellt pedig meg-megtöri néhány naturalizmusig aprólékos je­lenet. Most tehát nem örülhet a rendező, amikor az operatőrt dicsérjük. Mert a film hideg szépsége eltakarja a lénye­gét: az embert. Csak hozzá­értően irányított egyforma bábuk arctalan, tömege mo­zog a gyönyörű tájakon. Is­meretlenek, közömbösek, tu­domásul veszik sorsukat. Csak a lovakért fáj a szí­vünk. Bérezés László Dolgozószobájában írásokat' keres készülő könyvébe

Next

/
Oldalképek
Tartalom