Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-15 / 244. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. október 15. Ma te ellenőrződ a gyerek leckéjét Hagyni kell, hadd bontakozzék ki a személyisége Új tantárgy a technika I? Komplex matematika Szöveg nélkül Igazán elolvashatnád végre az új nevelési elveket Új, színes tankönyvek Minitörténetek Akkora... Két horgász beszélget. — Én egy akkora csukát fogtam, hogy kénytelen voltam előhozni a motorcsónakot: csak azzal tudtam kihúzni! — mondja az egyik. —■ Az semmi — mondja a másik. — Én egyszer egy olyan nagy harcsát fogtam, hogy csak a fényképe öt kilót nyomott! Választás — Képzeljétek, szemüveget írt fel az orvos! Azt mondta, hogy az én koromban már csak szemüveggel olvashatok! — mondja Anna asszony. — Mutasd, milyen szemüveget kaptál... ,— Nem hoztam magammal! Nem akarok szemüveget hordani. Inkább abbahagyom az olvasást! A mama születésnapja A társaság zajosan ünnepli a háziasszony születésnapját. Megszólal a 12 éves kisfiú: — A mama már annyiszor ünnepelte a 30. születésnapját, de csak most engedte meg nekem, hogy én is a vendegekkel együtt ülhessek az asztalnál! A feledékeny mozdonyvezető — Az ön jegye Wroclaw- ba szól, ez a vonat viszont Gdyniaba megy — mondja a kalauz az utasnak. — Ne mondja! Máskor is szokott ekkorát tévedni ez a maguk mozdonyvezetője? A hivatalban csoda történt ... Kelemen bácsi, a könyvelő nem köszönt Kissnek, a főosztályvezetőnek, amikor reggel átment a szobán. Mindenki csodálkozva nézett Kelemen bácsira. Hiszen ő volt az, aki íróasztala mellől felállva, félszegen meghajolva szokott jó reggelt kívánni felettesének. Peresznyei meg is jegyezte: — Nem vette észre őt? — De igen! Ö jött be, neki kellett volna köszönnie! — válaszolta az öreg, és hangja erőteljesen, bátran hangzott. Nem olyan halkan, alázatosan, mint eddig. Peresznyei meglepődött egy kicsit, azután vállat vont, majd egy hosszú kimutatást vitt ad,a Kelemen bácsinak: — Le kell ugranom az eszpresszóba. Kérem, csinálja meg helyettem. Ugye, megteszi? — Nem csinálom meg, van elég dolgom. Peresznyei három éve volt a vállalatnál, és már sok munkát sózott Kelemenre. Mint ahogy mások is.. . Most tátott szájjal bámult idős kartársára, aztán visz- szatette kalapját a fogasra. Mi van ezzel a Kelemennel? A meglepetések sorozata folytatódott. Kelemen intett a hivatalsegédnek: — Kérem, vigye ezt át a bérelszámolóba. — Most nem érek rá —, morgott a hivatalsegéd. — Na, jó akkor telefonáNem szalmaláng lók Szikszainak, hogy maga nem ér rá átvinni az aktát. A hivatalsegéd csodálkozva nézett a könyvelőre, azután elvette az iratot az asztalról : — No, azért átvihetem, ha olyan sürgős —, mondta és az ajtóból visszanézett. Mi van ezzel a Kelemennel? — tűnődött —. Mintha kicserélték volna. Délben Kelemen figyelmeztette Margitkát, a gépírónőt : — Arra kérem, ne maradjon el fél óránál tovább az ebédnél. Sürgős diktálniva- lóm van! Margitka az ebéd,tőben elújságolta a Kelemen-ügyet. Senki se tudott magyarázatot adni Kelemen furcsa viselkedésére. Délután a főosztályvezető hívatta Kelement, — Gratulálni szeretnék. Az egész hivatal azt beszéli magáról, hogy teljesen megváltozott. Magabiztos, erélyes, bátor lett. Nagyon örülök ennék. Többször is szóltam már magának, hogy manapság nem kell aláza- toskodni. Helyes, hogy végre megváltozott. Persze, jobb lett volna, ha már sokkal előbb öntudatra ébred. Kelemen felsóhajtott: —■ Nehéz volt... Hosszú évek óta gyötröm magam szerencsétlen természetem miatt. Gyakran szerettem volna legyőzni önmagamat, de nem ment. Van egy orvos barátom, azzal sokszor beszélgettem a szervilizmus- ról. Mindig azzal biztatott, hogy akarat kérdése az egész. Sokszor nekiduráltam magam, de nem ment. Végülis szilárdan eltökéltem magam és sikerült... — Helyesen cselekedett! Csak így tovább! Fel a fejjel! — mondta Kiss, és a kabátja után nyúlt. A könyvelőben egy pillanatra felébredt a régi Kelemen, aki ilyenkor mindig felsegítette felettesére a kabátot. Tétova lépést tett a fogas felé, azután megállt, közben leejtette a kezében lévő golyóstollat. Kiss észrevette a félbemaradt mozdulatot, felemelte beosztottja golyóstollát, azután felvette a kabátját, és udvariasan maga elé engedte az ajtónál az „új” Kelement. Palásti László Vétkesnek találtatott... Az a hír járja, hogy Kákics Jenő utókalkulátor öngyilkossági gondolatokkal a fejében jár-kel a világban. Azazhogy nem is jár, hanem vezet, hajt, illetve néha magába roskadva csak ül a volán mögött, és lógatja a fejét. Lelki válsága éppen ezzel, vagyis autótulajdonosi voltával függ össze. — Tudod, hogy nekem a kocsim a mindenem — mondta és szempilláit tört- fényű szemére eresztette. — Már azt is rámfogták, hogy én, ha engedélyeznék, akkor elvenném feleségül. Ez persze vicc, de az igazság, hogy jobban törődöm vele, mintha a szeretőm lenne. — És most mi a baj: megcsalt, elhagyott? — Valóban — folytatta, tudomást sem véve a kérdésről —, annyira autómániás vagyok, mintha nem is ágyban, illetve kórházban, hanem a Fiat Művek futószalagán születtem volna. Ez az igazság, nem tagadom. Természetesen ebből fakad, hogy a gyalogosokat... — Nem veszed emberszámba ... — Ez azért túlzás, de nem úgy kezelem őket, mint a hozzám hasonló kocsitulajdonosokat. De hát hogy’ is nézhetnék rájuk, bocsáss meg, rátok másképp? A gyalogos, az egy fantasztikus lény. Az úttesten például képes átmenni csak úgy áta- botában. A KRESZ-ről. ami ugye a gyalogosokra is érvényes, azt hiszi, hogy az egy autóápolási cikk. S ha aztán néhanapján mégis mél- tóztat a gyalogátkelőhelyen átkelni, akkor meg azt képzeli, hogy egy magyar film- vígjátékot néz, és nyűgöd,- tan elbóbiskol. Neked tudnod kell, hiszen gyalogos vagy, hogy ti milyen köny- nyen meg tudtok állni vagy félreugrani, jobbra, balra, előre hátra helyet változtatni... Ez kocsival összeha- sonlíhatatlanul nehezebb. Hát akkor miért a kocsim, illetve én vigyázzak?! Te csak lelépsz a járdáról, s aztán a következő pillanatban akár vissza is ugorhatsz. Ha én rálépek a gázpedálra, akkor ott nincs visszaút... — Nemrégiben szemtanúja voltam egy felháborító esetnek — hajolt közelebb, és suttogóra fogott, de a felháborodástól remegő hangon folytatta: — Egyik kollégám, mivel azon a nyavalyás úttesten kevés hely volt, felhajtott a sugárút szélességű gyalogjárdára. Képzeld el, azok az izék, szóval a gyalogosok nem átallották belerúgni a gumijába. .. Idáig jutottunk... — Na, de beszélj már arról a nagy bánatodról, amiért a roncstelepre akarsz hajtani. Bánatosan villogott, illetve pislogott, és mélyeket sóhajtott. — Egyedül érzem magam -- hörgött, mint az utolsó csöpp üzemanyaggal küszködő jármű. — Egyedül vagy a volán mögött, és elidegenedtél a társadalomtól,.. — Ugyan — legyintett. — Bennünket kifejezetten boldoggá tesz, ha nem ütközünk unosuntalan az emberekbe. Az a bajom viszont, hogy a társaim, a többiek, a hivatásos és a maszek autóvezetők zártak ki a soraikból ... Bizony, ez történt.. . — S aztán ezen néhány pillanatig elmerengett, majd mély lélegzetvétel után folytatta: — Nos, az történt, hogy hajtottam a Nagykörúton. Vacak egy pálya egyébként: majd minden oszlopon van villanyrendőr. Ettől függetlenül csuda jó kedvem támadt. ahogy a gyalogosok úgy ugráltak szerteszét, mint a szétfröccsenő víztócsa. Egy-két szembejövő márká- sabb jószággal még össze is villantottuk a bal reflektorunkat. S egyszer csak derült égből mennykőcsapás- ként ütött be a baj. Amikor az egyik zebrán öreg házaspár vánszorgott át a túloldalra ... — Elgázoltad őket... — Még ha azt tettem volna ... Sokkal nagyobb bűnt követtem el; megálltam! Aztán kiszálltam, s karonfog- tam és átvezettem őket. És ráadásul egy egész kocsisort megállásra kényszerítettem... Ezután a felettem ítélkező titkos fegyelmi bizottság teljes bojkottra kárhoztatott. S ez, komám, felér egy halálos ítélettel. — Mindezt azért, mert megálltál a gyalogátkelőhely előtt? — Végsősoron azért, de én még tetéztem a hülyeségemet. Felvetődött ugyanis a tárgyaláson, hogy bizonyára pillanatnyi skizofrénia lépett fel, vagy részeg lehettem. De bevallottam, hogy tudatosan, előre megfontolt szándékkal álltam meg, és segítettem az öregeknek az átkelésben ... De alapos okom volt rá!... Azért tettem, mert az egyik gyalogosban egy közlekedési rendőrt véltem felismerni. Azt hittem, hogy egy főhadnagy, aki civilben van. De egy szabadnapos taxis volt... — Nahát, tévedtél és kész. Tévedni emberi dolog ... — Azt mondták, hogy mi ilyen nagyot nem tévedhetünk. Az, aki a nyusziban farkast lát, nem való közéjük. De még ennél is nagyobb, tulajdonképpen megbocsáthatatlan bűn egy belevaló vagány taxist közlekedési rendőrnek nézni. S a mi törvényeink, azaz most már az ő törvényeik, szigorúak, és végrehajtásuk is olyan pontosan, precízen történik, ahogy például a csúszópénzen pult alól szerzett hibátlan porlasztó működik... Szente Pál S7EMLELCT
