Szolnok Megyei Néplap, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-12 / 215. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. szeptember 12. íriszemmel 1977 AHONNAN VÉTETETT Mezőtúri származású művészek kiállítása A kiállító művészek egy csoportja: Lénárt Mihály, Veress Miklós, Galambos Edit, Izsák József, Kun Éva, Török János „De szép! Megcsodált formák btdÉúmLpMán Vasárnap délelőtt az irodalomról az egyik légii rÍDOrt mozgékonyabb _______ műfaj. Jellegénél fogva azonnal „naprakészen” reagálnia kell a valóság változásaira. A jó riporter mindenütt jelen van, ahol valami fontos vagy izgalmas történik, és friss szemmel, jó tollal rögzíti a megismert jelenséget. A jó megfigyelőképesség ahhoz kell. hogy helyesen tudjon választani a jelenségek közül, a jó toll ahhoz, hogy ér- d.emben és maradandóan tudja rögzíteni a lényeget. E két riporteri tulajdonság nélkül élvezhetetlen, érdektelen lesz az írás, s már a megjelenés pillanatában „romlandó áru”. A Kossuth Könyvkiadó évenként megjelenő gyűjteménye — amely az előző év riportterméséből válogat — éppen ezt: a ma- radandóságot kívánja demonstrálni. Nem mindig eléggé meggyőzően — tegyük hozzá. Az olvasó persze nem tudja eldönteni, hogy ez a szerkesztő vagy éppen a riporterek rovására íran- d(ó-e. Nehéz helyzetbe kerül úgyis, aki — mondjuk 2000- ben — e kötet alapján akar képet alkotni 1977 magyar valóságáról. Alig olvashat kiélezett konfliktushelyzetről. A társadalmi mozgást mintha az egyéni életutak követésével kívánnák meg- raizolni ezek a riportok, a legtöbb írás mondanivalója is. ..poénja" is erkölcsi. Van ebben pozitívum is: az. hogy konszolidáltan, viszonylagos jólétben és nyugalomban élünk, „ráérünk” elbíbelődni kisebb. eddig észre sem vett jelenségekkel. gondokkal is. Ugyanakkor nyugtalanító is a problémaérzékenység hiánya, vagy csupán eltompulása?, kifáradása?, amely miatt igazán jó. magvas riportot nem találunk a kötetben. Sok az ismétlés, a visszaköszönő téma. mint például a falusi öregek helyzete. a gyes a lakásmizéria, az alkotó munka és a robot elleni é‘e, a nők helyzete. Nem a témák ellen van kifogásunk. hiszen nincs „jó” vagy „rossz” téma. hanem a problémameglátás és a megírás módja ellen. Az olvasó nem azt vária a riportertől. hogy megoldja a feltárt gondokat. Ez nem az ő d.olga. De ha csak rezignáltan moralizál, hümmög. egy jelenség láttán (mint például Kormos Valéria: Házi vandálok: Simon Emil: Tudunk mi hallgatni? Szabó Gyula: Nyesett szárnyú madarak, Virág F. Éva: Hátébé stb.), s teszi ezt is csupán közhelyszinten, akkor az olvasó legfeljebb biccent: „stimmel, ez így van”. s unottan továbblapoz. Található persze ellenpélda is a kötetben. Olyan, amelyeket ezerszer megírtak már, a szerző mégis újat tud mondani róla. Ilyennek tartjuk Bajor Nagv Ernő: Léda kisvárosban című írását. A fiatal tanárnőt meggyanúsítják, hogy meg nem engedhető viszonya volt az egyik tanítvánnyal. A vád és a „bizonyítás” is a nletvka szintjén maradt, tehát, szóra se lenne érdemes. iNem is ezt írta meg Bajor Nagy Ernő. hanem a „bagoly mondja verébnek” esetét. Másképpen fogalmazva, a hatalommal való visszaélését, a szűkkeblű, szűklátókörű farizeusságét, amely szívós következménységgel és gátlástalansággal meghurcol egy ártatlan embert. A jelenség mellett azért nem mehetünk el szótlanul, mert ezt éppen egy pedagógus (igazgató) teszi, . egy másik pedagógussal (beosztott), akinek a példa erejével is nevelniük kellene: a beosztottakat is, gyerekeket is. Szintén „slágertéma” az életmód, életmódváltás. Két írást emelnénk ki ebből a csoportból: Szendrei Lőrinc: Két műszak közötti és Má- tyus Aliz: „Végtelen óta folynak a percek”. Mátyus Aliz a munkássáválás, a beilleszkedés gyötrelmes heteit írja le néhány falusi lány sorsát követve. Azt a már nem és még nem állapotot, amely — kamaszokról, fiatalokról van szó — mindannyiuk életében válságokkal, konfliktusokkal terhes. Ezeknek a lányoknak azonban át kell élniük a szülői házból való kiszakadás. egy életmód, életszemlélet: faluról, tanyáról a fővárosba, paraszti életmódból a többműszakos ipari üzembe illeszkedés minden kínját is. A téma súlyát az adja meg, hogy ez tízezreket érint, s — Mátyus Aliz meggyőző írása szerint — ezek a fiatalok lényegében önmagukra vannak hagyatva. Szend.rei Lőrinc a munkáséletnek egy másik, de nem kevésbé súlyos gondját veti fel, amit kissé pongyo- lás „kétlakiságként” , szoktunk emlegetni. Szendrei igyekszik kikerülni a sémát és „párhuzamos életrajzot” ad, bemutatva a „bennszülött” miskolci munkás portréját is. A munka- életmód-kultúra kapcsolata ma már közhely. Ezt az ösz- szefüggést járja körül Nógrádi Gábor is kissé elnagyoltan A víztorony nem süllyed című riportjában. A műveltség attól még nem lesz igény, hogy állandóan beszélünk róla, mintegy rá- olvasásszerűen. Ki is mondja ezt — indirekt — az egyik törökszentmiklósi vezető. A durva, primitív munka, amelyet minden iskolai végzettség, szaktudás nélkül is el lehet végezni egyáltalán nem ösztönzi a munkást a. művelődésre, tanulásra. A közművelődés, amely ettől a rétegtől várja, hogy ..bemenjen" az ilyen-olyan rendezvényekre, eleve homokra épít. Alapos szociológiai, szociográfiai és pszichológiai. azaz a tények ismerete nélkül a közművelő is szakbarbár, s csak kudarcot érhet el minden, voluntarista erőlködése. Nógrádi Gábor írásával kapcsolatban kell rámutatnunk egy — sajnálato- tosan — gyakori riporteri magatartásra is. Ez a „két vonat közötti" riport. Az újságíró „leutazik", ide is bekukkant. oda is bekukkant, szóba elegyedik néhány emberrel. s miután „felvette az anyagot”, megitta a kávét, konyakot, mint aki jól végezte dolgát, hazautazik. Rá lehet — rutinnal — így is tapintani fontos dolgokra, olykor a lényegre is, de legtöbbször megreked az írás a jelentés szintjén, s még jó, ha nem a szerző prekoncepcióját suszterolja bele. A riport munkaigényes műfaj. A valóság nehezen adja meg magát, szorgalmasan és okosan kell faggatni. i . lenne (pl. szerErdemes ijesztőknek) el■gondolkodni azon, hogy miért nem vállalkozik több fiatal író erre a munkára. Nem kifizetődő? Miért nem az? Hiszen a valóság, a mi valóságunk alapos megismerése mindannyiunk érdeke! (Kossuth. 1978.) Horpácsi Sándor Vasárnap délelőtt a mezőtúri kiállítási csarnokban Móricz Béla, a városi párt- bizottság első titkára megnyitotta a „túri” származású képzőművészek kiállítását. A szülőföld biztosította kiállítási lehetőséget gazdag és igen értékes anyaggal köszönték meg a város művészfiai. Galambos Edit festőművész több nemzetközi pályázat résztvevője — jellegzetes színlátású festményeivel nyerte meg a megnyitó közönségét; Izsák József Háborús emléke. Kék tála és a Törött korsó formavilágával hatásos; Kun Éva az öregek című félméteres kerámia plasztikájával váltott ki elismerést; Lapis András Szegeden élő szobrászművész pedig domborművei, bronz plasztikái szokatlan kifejezési módjával került az érdeklődés középpontjába; Lénárt Mihály kerámia munkáin — kaspók — jól érződnek a „hazai” hagyományok — modern megfogalmazásban. Nagy Gy. Margit színpompás, hatalmas méretű faliszőnyegekkel jelentkezett a tárlaton és kapott osztatlan elismerést. Szőnyi Gyula Olasz piac című ak- verelljét és a Téli erdő című olajfestményét a közönségvélemény a tárlat legemlékezetesebb darabjai közé emelte. Takács Győző mo- notypiái közül a Párizsban járt az Ősz című lap vonzott legtöbb csodálót. Török János porcelántervező művész kiállított alkotásai közül az Artisták című kompozíciót és a Szerelmespárt tartjuk legered.etibb műnek. Varga Miklóstól — főleg a Vöröskatona című lovas bronzfigura és a Bohóc variációk kerültek az érdeklődés előterébe, míg Veress Miklóstól elsősorban a légies szépségű mokkáskész- leteket csodálták meg a jelenlevők. A mezőtúri közönség nagy szeretettel fogadta a tárlatot, amelyre — a lokálpatrióta büszkeségen túl is minden oka megvan, hiszen a kiállító művészek alkotásaik javát hozták haza városukba, s a művészi produktumok — festmények, szobrok, porcelán- és gobelinmunkák stb. — gazdag, sz.emet-lelket- gyönyörködtető, harmonikus tárlattá álltak össze. T. L. A líra, különösen a magyar költészet iránt érdeklődők .bizonyára meghallgatták A magyar líra a nagyvilágban című műsort, még akkor is, ha alig vasárnapi ébredésünk után sugározta a rádió. Odor László szándéka szerint arról beszélgetett Tímár György költő-műfordítóval, hogy miként él a magyar líra a világirodalomban, hogy mennyire és hogyan ismerik a külföldi versbarátok a magyar költészetet. A műsor sajnos sokkal kevesebbet adott, mint ameny- nyit ígért. Mert bár mindvégig meghirdetett témája körül keringett, a megkérdezett költő egyéni, személyes problémáiról szóltl, a legfigyelemreméltóbbnak az a közismert véts bizonyult, amit Arany János írt a kozmopolita költészetről vagy éppen a műsorkezdő mű, Janus Pannonius Pannónia dicsérete című költeménye. Mindé? persze nem okozott volna különösebb csalódást, hiszen Tímár György sokoldalú, mindig érdekes és többnyire értékes műveket megjelentető költőnk, aki valóban sokat tesz költészetünk nemzetköz: megismertetéséért. De sajnos nyilatkozata hemzsegett a nyelvi hibáktól, zavarta a helyes, szép beszédet szerető hallgatót, így azok a fölöslegesen használt idegen szavak és kifejezések is amelyeket lehetett vo’na magyar szavakkal „helyettesíteni". vagy amelyek csak a szftkma. az irodalmárok előtt ismertek, de riasztóak a rádió nagy nvilvánossága előtt. Nem csalódott viszont, aki átkapcsolt az előbbi adás után a Petőfi adó műsorára, és meghallgatta a Szerkeszti: a kritikus című sorozat befejező összeállítását, ameivnek témája szintén az irodalom volt. Mindjárt Lati- novits Zoltánt hallhatta, aki Karinthy Ferenc monológját mondta el. És a következő műsorszámok után is sokkal melegebbn cjk. e m bér közelibbnek hallottuk az irodalmat. Nem volt már szó különlegességekről. 'válójában ablak nyílt az irodalomra. Az irodalmi délelőtt bete- tőzője az Egv óra Tolsztojjal című műsor lett. A nagy epikus születésének 150. évfordulója alkalmából olyan összeállítást hallhattunk, amelv még közelebb tudta hozni a hallgatókhoz az alkotó óriást. — sk — Tersänszky J. Jenő: ' A búskomor nevettető z öreg humorista egy életen át nevettette az embereket. Mikor pályáját kezdte, az volt a divat, hogy tollára tűzhette akár koronás fők gyöngéit, furcsaságait is, kikezdhette komoly államférfiak személyét és cselekedeteit, megszur- kálhatott mérges hatalmasságokat, kipellengérezhette pénzfejedelmeknek túlkapásait. Egyszóval a humorista tollával odadöfött, ahová akart. Micsoda beszéd? Nagyságok meg is nehezteltek a humoristára, ha mellőzte őket. Mert népszerűségük csappanását észlelték abban, ha a humorista nem tartja érdemesnek foglalkozni velük. Meg aztán azzal is tisztában voltak, hogy olyan nagyságok, akik nagyon óvják a nyilvános kigúnyolástól tökéletlenségeiket, azokat éppen a tökéletességük fogyatékosságával gyanúsítják meg embertársaik. Szóval a humorista marása vagy csipkelődése majdnem annak a fémjelzése volt nagy embereken, hogy valódiak. Ámde az idők változtak. Az emberi lelkeken általában áldatlan érzékenység lett úrrá. Ha a humorista régi hitével és merszével piszkált meg a tollával hatalmasságokat, itt is, ott is alaposakat koppintottak rá. Hát erre szegény humorista, ahogy határtalan terepe szűkült a legmagasabb körök körével, az alsóbb körökben keresett csupán azontúl élc- alanyokat. Hogy talált-e elég anyagra? Jóval többre, mint ahajt a legjobb időkben. Ámde mi történt? A kisebb nagyságok tanúsítottak csak igazán és rögtön förtelmes érzékenységet a humorista jóakaratú munkája ellen. Sőt, nem is egyes személyben, bár abban is, hanem inkább testületileg. Ha például valami hivatalában félkézkalmárkodó polgármesterecskét döfködött meg kissé a humorista tolla, már nemcsak ő maga akasztott sajtópört rágalmazás és egyéb címen a nyakába, hanem a polgármesterek egész testületé emelte föl szavát a humorista ellen, meg hát kutyakorbácsait is... Vagy ha például nekiment a humorista tolla teljes joggal, mondjuk, egy fogorvosnak, aki a pályájának szégyenére kontárkodott. és az ép fogak kirángatásával az összes odvas fogat az áldozatok állkapcsában hagyta benne... Hiába! Nemcsak ő maga, de pályatársai is a humorista ellen zúdultak, ádázul csattogtatván csíptetőiket... A boldogtalan humorista viccelö- dési köre így egyre szűkült és szűkült. Végre már odáig, hogy csak közvetlen körében kereshetett viccelődéséhez alanyokat. Pincéreket, tarhásokat a törzskávéházából. És amikor ezekből is kikopott, hát a szerkesztőségéről és szerkesztőjéről izzadt ki élceket, mert ezek kényszerűségből és könyörületből tűrték... Persze ebben az utolsó körben is kifogyott végre a kevés lehetőségből a humorista. Eltekintve attól, hogy csupa ellenséges indulatot kavart itt is maga körül, és fenyegetéseket hallott ítt-ott, ha nem hagyja abba ok- vetetlenkedését. A kétségbeesés utoljára is vad ötletet sugallóit a humoristának. Ha senkin sem lehet már viccelni, és egyedül áll viccelő hivatottságával, hát ezentúl saját magáról gyártja a viccet. Megtoriódott élcálhetnékje vérbe és epébe mártatta vele a tollát, és írt egy olyan kegyetlenül röhögtetö dolgozatot magáról mint humoristáról, hogy az kápráztató! De mi történt? Pár nap múlva a legsötétebb lelkű és agyú irodalmi, művészeti és szerzői szakértő ügyvéd irodájából kap egy hivatalos levelet. A Humoristák Országos Szervezete szólítja föl, hogy amennyiben a humoristák sorsáról megjelent cikkének idézett állításait nem vonja vissza, illetve nem helyesbíti, az esetben a sajtó útján elkövetett becsületsértés és hitelrontás stb., stb., stb. Az öreg humorista, az emberek hivatott nevettetője azóta búskomorságban sínylődik! Hát nem borzasztó nevetséges is?...!... (1941) * 90 éve született TersánszkyJ. Jenő.
