Szolnok Megyei Néplap, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-03 / 208. szám
1978. szeptember 3. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 A VERS BENJÁMIN LÁSZLÓ: Tengerek fogságában A toronyőr Egyidős vagyok ezekkel a sziklákkal, meg a toronnyal, meg a tengerrel, meg az éggel. Nem számolom az egyforma névtelen napokat, sem az elmúltakat, sem az eljövendőket. Tenger vén csősze, mit őrzök? — ha csak magamat nem. A jelzőtűz odafönn, igen, az soha ki nem alszik, világít a nagy semmibe, régen járt erre hajó. Töltöm az olajat, pislogjon az örökmécs, ha nem az élők hasznára, hát a halottak emlékére, a tengerbe-veszettekért, hajdani bajtársaimért, a vérbeli hajósokért meg a többiért is, a szedettvedettekért, a vackukból kirángatott, a kocsmákból kihajtott fiúkért, akik gyűlölködve és iszonyodva szolgáltak a határtalan vízen, míg meg nem haltak a hatnapos ménkű csatában a Felső Scamander-öbölben, Nervuk admirális alatt. Én ugyan nem értettem akkor se, ma sem a gyűlölködőket, a rajongókat sem, együtt élek, ikertestvére, a vízzel, sohasem gondoltam szeretni. vagy gyűlölnivalónak. A tenger — tenger; se jó, se rossz, akár az élet vagy a halál. Azóta is, hogy a harcban a lezuhant árboc megnyomorított, a felsőség meg idetett ebbe a csöndes hivatalba, egyedüli társaságom a tenger. Embert ritkán látok. Tavaszi és őszi napfordulón az öreg Jakab, vénséges vén, mint magam is, megjön a bárkán, — ügyesebben mozog még mindig a zátonyok közt, mini sók fiatal — s meghozza a járandóságot: lisztet, sót, cukrot, zsiradékot, kétszersültet, kávét, némi rumot, hat font dohányt. A két fafejű legénye kirakja az olajoskannákat, aztán félrehúzódik. Bizony, közelembe se jönnek, mióta elvettem kedvüket a kötekedéstől. Jobb is ez így. Valamikor postát is hozott az öreg, képes hírlapokat, de akiknek írnivalójuk volt, nincsenek már a vénasszonyok, vénemberek, a hírlapokból meg elegendő a sok régi. Szemem is rossz. Megkínálom itallal, vacsorával az öreget, a két semmirevalőt szót keveset váltunk, nemigen van mit mondani. [is, Igaz, ami igaz, alig várom, hogy menjenek már. Napkeltéig várhatom, akkor aztán a viszontlátásra! Sose kívánkoztam velük tartani, látogatóba se, soha. Megvagyok itt. Mit is kezdenék egy büdös uccában házzal, pénzzel, szomszédokkal? Jóidő, rosszidő, éjjel, nappal — senkire, semmire gondom. Elbíbelődök a pipámmal, el a horgokkal. És történeteimet — mert különös dolgokat éltem meg a régi időkben — elmondom a szikláknak, a tengernek, a szélnek. (Részlet) Hogyan születik a vers 2 Margit illusztrációja Világszám — Másként született régen, és másként születik ma. Fiatal koromban álltam a kötőgép vagy a bolyhozó masina mellett, végtelen egyhangúságban, s eszembe jutottak versmorzsák, amelyet forgattam magamban, s amikor volt egy kis szabad időm — ami ritkán akadt —megírtam őket. Általában gyorsan. Hosszú ideig dolgoztam Kelenföddön egy gyárban, viszont bent laktam a városban1. Az órabérem összegével megegyezett egy villamosjegy ára, így gyakran bandukoltam hazafelé egyedül, s akkor is eszembe jutották a verscsírák, sorok. Vagy üldögéltem otthon, s játszani kezdtem egy gondolattal, egy ötlettel, amiről rájöttem, hogy versbe kívánkozik, s ez aztán formálódott. Csak este vagy éjszaka volt időm írni — s fiatal koromban legfeljebb két éjszaka kellett egy vers megírásához. Volt később életemnek egy olyan szakasza, amikor alkalmi vereseket is írtam, mert különböző helyekről felhívtak. Mígnem rájöttem, hogy rendelésre ritkán születik jé vers, az ilyen felkérés jobbára a rutint mozgatja meg. Ha ma ritkán születik új vers, annak az az oka, hogy idősebb korában igényesebb is, meg fáradtabb is az ember. A Tengerek fogságában című versem például két évig foglalkoztatott, mielőtt megírtam. Kialakult bennem az összegezés szándéka, s kerestem hozzá a formát. Tehát van egy élmény, amelyhez nem úgy jön az ihlet, hanem kicsiholja a költő. Ha valamilyen reprezentatív antológiába magamnak kellene 5—6 legjobbnak tartott versemet kiválasztanom, a Tengerek fogságában című három versből álló ciklus feltétlenül közöttük volna. Azt hiszem, ebben sikerült mindeddig a legtöbbet elmondanom a világról, az emberekről. Mégis kevesen ismerik. Még a hivatásos kritikusok között is akadtak, akik nem értették, leszűkítették, félremagyarázták ezt a verset. Az elemzés, a megmagyarázás szándéka nélkül csak a helyes értelmezés kulcsaként, néhány szót mondanék róla. Bonyolult dolgokról beszél ez a vers, de a lehető legegyszerűbb, majdhogynem primitív formában, egyszerű eszközökkel, a lélegzetvétel ritmusát követő rímtelen versbeszéddel, hétköznapi nyelven. Kalandregényekből, kalandfilmekbői ismerős történeteket hallanak a hajóséletről, tengeri csatákról, lázadásról, akik ezeket a történeteket elmondják, a megrokkant, kiábrándult, emberkerülő vén tengeri medve, a lázadó hajótörött matróz, az otthonából megszökött, és hajósinasnak állt fiú, maguk is a tengerészponyvák ismert alakjai. Ez a ponyvá az első, külső rétege a versnek, aki ennyivel nem éri be — és bízom benne, egyetlen olvasó sem fogja azt hinni, hogy ifjúságom olvasmányainak kivonataival akarom szórakoztatni —, az megfogja találni a felszín alatt a lényeget, a ponyvahistóriákban a közös emberi élményeket, sztereotip tengerészfiguráiban a hiteles, általános emberi tartalmakat. Csak arra figyelmeztetek, nehogy annak a kritikusnak a hibájába, tévedésébe essenek, aki az egész versből pusztán körülhatárolt, jelenkori eseményeket, saját személyemre vonatkozó jelentést olvasott ki. Természetesen ilyen értelme is van a versnek, hiszen személyes élményeim, tapasztalataim is beleépültek, de az önéletrajzi elemek csak egyik, és nem is legfontosabb rétege a versnek. Másról van szó, arról, hogyan felelünk, hogyan felelhetünk élet és halál kérdéseire, a cselekvés, a választás lehetőségeiről és korlátáiról, egyéni és közösségi lét, szándék és valóság ütközéseiről és harmóniájáról, szabadságiról, és determinált- ságról, elkötelezettségről és közönyről, a rövid életébe, korlátozott körülményeibe zárt ember sebesüléseiről és helytállásáról, a természet és a társadalom hatalmas, ellentmondásos erői közt. Ezekről beszélnek a ponyvahősök, miközben kalandjaikat mesélik, mégsem álruhás filozófusok ők, hanem olyan emberek, akik más-más okból abba a helyzetbe kerültek, hogy éppen idejük van életükről beszélni. Elbeszélésük, életük, körülményeik értelmét, filozófiai tartalmát azonban az olvasóknak kell kibogozniok. ÍA megnyitó előadásra minden jegy elkelt. Pedig még akkor senki sem sejtette, hogy egy rendhagyó világszám is szerepel a műsorban. Egyszerűen cirkuszba akartak menni az emberek, és ennek a nagy utazótársulatnak jó híre volt, elsősorban az állatprodukcdói miatt. Szünetig még semmi sem történt. Pontosabban semmi rendkívüli, csak a szokott és mégis mindig izgalmas attrakciók követték egymást. Bűvészek, állatidomárok, légtornászok... no és természetesen a bohócok. A szünet utánra is mindenki ilyenféle folytatást várt, és még a legmerészebb gondolat sem terjeszkedett odáig, hogy ma valami szokatlan fog történni. Amikor a szünet eltelt és a közönség perecet meg nápolyit ropogtatva visszahul- 1 ámzott a nézőtérre, már ott emelkedett előttük az egész ■ porondot befedő. hatalmas ketrec. Aha, most jönnek majd az oroszlánok! De még nem azok jöttek, hanem az igazgató lépett a ketrecbe. Felemelte a kezét, csöndet kért. — Hölgyeim és uraim — mondta —, amit látni fognak, az hosszú évek munkája, és itt mutatjuk be először. Nagyon kérem, hogy őrizzék meg a nyugalmukat, és a szám végéig tartózkodjanak minden szélsőséges megnyilvánulástól. Csak semmi pánik, bármit tapasztalnak majd. Kívánom, érezzék jól magukat, és szórakozzanak kellemesen! Az igazgató kiment, a ketrec másodpercekig vagy talán egy percig üresen állt. Sokan most vették észre, hogy a szokottnál jóval több hokedliformájú dobogót helyezték el benne. Pontosan huszonötöt. Mi lesz itt. Oroszláninvázió ? Mindenki izgatottan figyelte a „ketrec farkát”, az alagutat, ahol majd feltűnnek az állatok. Hanem egyelőre semmi. Csak a csend húzódott irgalmatlanul hosz- szúra. És amikor már kezdett súlya lenni a csöndnek, óriási üvöltések, kiabálások között öt ember csörtetett a nagy kalitkába. Nyomlak, iökdösték, püfölték egymást, fölborogatták a dobogókat, káromkodtak, köpködtek. — Te piszok — harsogta egy drabális, közel két méteres óriás —, most megöllek! Kibelezlek! összedarállak és disznósajtot csinálok belőled, te nyavalyás! Megragadta a tömzsi kis kopaszt, akire üvöltözött, és a ketrecrécshoz szorította. A tömzsi nyüszített, tátogott, hörögve kapkodta a levegőt, míg a többiek lefejtették róla a gélemet, aki roppant öklével ide-oda csépelt, de közben rá is zuhogtak az ütések. Mint később kiderült, ez csak egy gyermeteg, csaknem ártatlan randalírozás volt. Mert miközben csattogtak a pofonok, már sorjáztak be a többiek is. Ezek szigorú rendben közeledtek és ágyút hoztak be magukkal. Aztán kimentek és bevonszoltak egy rakétát is. A fegyvereket a közönségre irányították. Egy hamuszürke öltönyös úr hangszórót vett a kezébe. —• Figyelem! Egy ... kettő... három... — próbálgatta, majd a közönségre függesztve a szemét, beleordított: — Mit képzeltek ti! Csak szórakoztok, dolgoztok, hallgatjátok a zenét, olvassátok a könyveket, és gyönyörködve bámuljátok, ahogy a hajnal tálcán teszi elétek a napot, akár egy kiadós reggelit?! És ráadásul még tervezgették is! Hogy mi lesz a fiatokból meg a lányotokból, mi lesz holnap vagy esetleg tíz év múlva! Micsoda aljasság! Ezt nem tűrhetjük! Meg fogtok dögleni! Miért?! Mert nekünk így tetszik! Mert mi hullahegyekben akarunk gyönyörködni! Értitek?! Hullahegyekben ! A közönségen úgy futott végig a rémület, mint a száraz avarba kapott tűz. Sikoltoztak. ájuldoztak, felugráltak a székekről, és menekültek az ajtók felé, de á jegyszedők — megannyi izomkolosszus —, elállták az útjukat. — Tessék szépen visszamenni! Még nincs vége az előadásnak. Már az általános pánik fel. lobbanásátói lehetett tartani, amikor egy oroszlán sétált be a ketrecbe. Nem négykézláb, hanem két lábon járva, mint a közönségből bárki vagy akik éppen a rakétával játszadoztak. Söré- nyes nagy fején cilinder, testén frakk, lábán lovagló- csizma. De a hagyományos idomárjelmezt nem korbács, hanem egy barkavessző egészítette ki. Azt szorította mancsában. — Leó vagyok, az emberszelídítő — szólalt meg emberül, iszonyú hangjával túldörögve a zajt. — Kérem szépen nyugodjanak meg, és üljenek vissza helyükre. Nem lesz semmi* baj! A közönség ámulva engedelmeskedett neki, és döbbenten nézte, ahogy ez a védtelen oroszlán, mancsában a barkagallyal megközelítette a ketrecben levőket. Azok nem nagyon törődtek vele. Akik verekedtek, továbbra is szorgalmasan nyüstölték egymást, az ágyúsok meg a rakétások pedig igyekeztek úgy eligazítani a fegyvereket, hogy lehetőleg minél nagyobb kárt tegyenek majd a publikumban. Leó lassan közeledett. Előbb csak a szemével szug- gerálta az embereit, majd megsuhintotta a barkavesz- szőt és hatalmasra tátott szájjal, elbődült: — Helyre! Az emberek dühösen morogtak, sunyin kerülgették, de aztán mégis jobbnak látták, ha megindulnak a kis kredencekhez. Kelletlenül" állították fel azokat, mérgesen szidva közben a garázdákat, aztán lökdösve, taszigálva egymást, megkereste mindegyik az övét. Elébe álltak. — Ugrik! — dördült most Leó, és erre mindenki felpattant a dobogójára. Egyikmásik dühösen sziszegett, fújtatott az oroszlán felé, és ki- öltötte rá a nyelvét, de ahogy Leó odanézett, gyorsan visz- szahúzta. — Jól van — vicsorított elégedetten az oroszlán és körbesétált. Amikor elfordult, a hamuszürke ruhás szónok leugrott a „hokedliről”, a rakétához szaladt, és gyorsan Leóra irányította. Leó egyetlen szökkenéssel ott termett, ölbe kapta, rávert néhányat a fenekére, és visszatette a dobogójára. — Ül! — mordult el ezután, megsuhogtatva a barkavesszőt, ég erre mindnyájan elhelyezkedtek törökülésben Csak a hangszórós ült kicsit féloldalasán, mint aki nagyonis érzi az oroszlán mancsának a helyét. Leó ekkor intett. Eire bejött négy bengáli tigris kék overállban, és kitolták az ágyút meg a rakétát. Ezután belibegett egy csinos leopárdhölgy flitteres bikiniben, és állattan-könyveket osztott szét az emberek között. És ebben a percben fölpér- gett a nagy attrakciókat jelző dobszóló is, mire Leó csapott egyet a barkagallyal, aztán keményen fölhördült: — Kinyitni! Olvasni! E gyszerre nyíltak ki az állattankönyvek, és az emberek tagolva kántálták a mondatokat, akár a kisiskolások: „Az állat sohasem öl oktalanul. Az állat csak akkor öl, ha éhes”. Leó aj nézőtér felé fordult. Csapzott sörényéről levette a cilinderét és meghajolt. Soha még olyan taps! A közönséghosz- szú percekig tombolt bóldo- gat, önfeledten. És megnyugodva. Összeállította: Rékasy Ildikó
