Szolnok Megyei Néplap, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-06 / 184. szám
Smmm 1 2 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1$78. augusztus 6. Aktív pihenés Végre, jól kipihenhetjük magunkat Vége a szabadságnak Aforizmák A költészet egyszerű, csak a harminckét betűt kell variálni. Az ibolyát is csak akkor vesszük észre, ha ráléptünk. * * * Buta ember is élhet száz évig. * * * Nagyzolni üres hassal is lehet. * * * Nagyl.ábon élhet törpe is. * * * A villám a templomba is becsap. * * * A békéért békélni kell. * * * Az nem hisz, akinek nem hisznek. * * * Rossz ellenségnek is van Jó pénze. * * * Gazdag gyárnak is van szegény tulajdonosa. * * * Botlásainkra a ló a legnagyobb mentség. * * * Minden ember annyival kevesebb, mint amennyivel többre tartja magát másnál. * * * Előbb szennyezzük környezetünket aztán védjük. * * * Bár az agy is korogna, ha nincs táplálva. * * * Az öregnek mindig a múlt a szép. * * * Huh István Csevegés — Mindig ilyen szomorú? — Csak hogyha vadidegen jérfiak leszólítanak a vonaton. — Vadidegen...? Ezen máris változtathatunk. A nevem Leonardo da Vinci. — örvendek. Gioconda vagyok. — Rögtön gondoltam. Kíváncsi lennék, hogy hívnák, ha én lennék Michelangelo. .. Talán Sixtusi kápolna kisasszony? Egyébként hova utazik? — Quatrocentonál kiszállok. — Ne szálljon ki, repüljön még egy kört velem! Különben nincs kedve hozzám jönni jeleségül? — Különben nincs. — Hála istennek. Én ugyanis soha nem akarok megnősülni. — Miért kérte meg mégis a kezem? — Hm... Megkértem? Lehet, mert szokásom. — Csak vonaton? — És autóbuszon. De előfordult már, hogy ökrösszekéren. Erzsikének hívták. .. Választottunk magunknak csillagot. — Zavaros szövege van. Reneszánsz után Petőfi?! — Sietek. Néhány évszázad ide vagy oda, mit számít? Maga persze már régen férjnél van. — Szeretném, ha végre békén hagyna. — Nem tehetem. Unatkozom és inincs más, akivel elbeszélgethetnék. — Pedig üdvös lenne, ha megbarátkozna a némaság gondolatával, ugyanis én perceken belül leszállók. — Kár. Várja valakj az állomáson? — Senki, csak a munka. Abban a városban dolgozom. — Mint hivatásos Mona Lisa? — Szemtelen. — Na jó, a „hivatásost” visszavonom. Érdekli, hogy én mivel foglalkozom az alatt a rövid idő alatt, amíg nem utazom? — Nem érdekel. — Akkor megmondom. Életművész vagyok. Benne van a személyimben is. — Igazán? Már azt hittem vonatbetyár. — Jó szó. Megtarthatom? — A szót meg, de a pénztárcámat jobb ha visszaadja. — Ó, hát észrevette? Mé- gis figyelt rám! Csak vicc volt... — Rendben |van, tehát nevetek a viccén, he-he-he. Ide a pénztárcámmal! — Szívtelen. Nem törődik azzal, hogy {miből élek a következő napokban? A, mindegy. Itt a vacak pénztárcája. — Akkor én most elbúcsúzom, megérkeztem. — Csókolom a kezeit, örültem hogy találkoztunk! Soha nem felejtem el magáé skát... Hé! Álljon meg...! A pénztárcám...! — ben dó — A kozmoszból jött vendég A kozmoszból érkezett vendég azért volt figyelemre méltó, mert nem volt neve. Az újságok az űrből jött férfinak nevezték, a csillagok küldöttének vagy egyszerűen űrembemek, a hivatalos rendezvényeken viszont bará- tuíknak titulálták. Ügy szólították, ahogy lehetett és kétségtelen volt, hogy zavaruk valamiféle vidámságot váltott ki belőle. A tudományos-fantasztikus irodalom kedvelőinek elárulhatjuk, hogy a kozmoszból jött vendég kibernetikus robot vdlt, az 1250. generáció tagja, aki körülbelül egymil- liószor nagyobb ismeretmennyiséggel rendelkezett, mint az átlagos földlakó és két és fél óra alatt megtanult szlovákul. Az egyéb tudományos irodaiam kedvelőit bizonyára érdekli, hogy a pszichológus az űrember intelligencia-hányadosát 2000— 2500-ra becsüli. Egy ilyen személyiség kétségkívül rászolgál arra, hogy neve legyen, méghozzá nem is akármilyen. Hosszas vita után a földönkívüli civilizációkkal létesített kapcsolatok tanácsa úgy döntött, hogy az Albert Einstein nevet adják neki, kifejezve ezzel a gesztussal azt a tiszteletet, amit az ember érez a kozmosz távoli lakóinak géniusza iránt. Az űrember meghatódott mosollyal mondott köszönetét és kijelentette, hogy ez a megtisztelés kötelezi őt. Másnapra kitalálta a relativitás elméletét. Papír és ceruza nélkül. Az izgalomtól kivörösödött a fülünk, összehívtuk a tanácsot, meghívtuk az űrembert is és óvatosan megkérdeztük tőle, nem akarja-e, hogy inkább Michelangelónak hívjuk. Udvariasan beleegyezett. Két nap múlva megláttuk őt a közeli kőbányában, ahol éppen Dávid szobrát fejezte be. Elakadt a lélegzetünk. Az űrembert egymás után neveztük el Beethovennek, van Goghnak, Dosztojevszkijnek, Edisonnak, Flemingnek és ő játszi könnyedséggel megkomponálta a szimfóniákat, megfestette a napraforgókat, megírta a Bűn és bűn- hődést, kitalálta a villanyégőt, felfedezte a penicillint és így tovább. Képességei lázba hozták a világot, egy idő után azonban megszokottá vált, majd végül — bocsánát a kifejezésért — unni kezdtük. Akkor valakinek eszébe jutott, hogy az űrembemek — akit akkor éppen Madame Curie-nek neveztük — valamilyen átlagos nevet kellene adni, amely még soha senkit nem tett világhírűvé. Például ilyet, hogy Domino Kohucik, vagy valami hasonlót. Az űrember beleegyezett. Még akkor éjjel rajtakaptuk, amint époen egy zsák lopott cementet cipelt a hátán, épülő kéglijéhez. (& Rohácból) Szöveg nélkül „PASZTORÓRA" Dicsérni sem lehet? £ gy szép napon a sütőipar olyan príma kenyérrel lepte meg fogyasztóit, hogy nem jutottak szóhoz, csak ámultak, bámultak és faltak. Nem így Xabó bácsi. Az öreg, aki megette már kenyere javát, méghozzá savanyú, csontszáraz, égett, szalonnás, keletien klebák formájában, évtizede sízfenvedélyes újságolvasó és olvasólevélíró hírében állt. Nevét jobban, ismerte a nép, mint a Kós- suth-díjas szépírókét, mert ő nem szépen írt és nem jóról írt, hanem csúfságokról, panaszokról, szemtelenkedésről, és az ilyesmit mindenki éppoly szívesen olvassa, mint a kisebb-nagyohb disznóságokról hírt adó bűnügyi tudósításokat. A kiváló kenyér állaga', külleme, kelletne azonban: elérzékenyítette Xabó bácsit. El is tökélte, hogy be-, ír az újságba, megdicséri a remek kenyeret. Lemetélte a címkét, kiböngészte a gyár címét, telefonszámát, vásárolt húsz-harminc telefonérmét, magához vett egynapi élelmet, zsíroskenyér, zöldpaprika formájában, mivel az aznapi kenyér finomabbnak bizonyult, mint akármi más. Xabó bácsi csak hívogatta a számot, az meg hol mellément, hol foglalt volt, hol téves, hol nem vették fel, hol megint elölről. Fogcsikorgatva futott a pénze és elpocsékolt délelőttja után. Csakazértis kifejezi fogyasztói elismerését, ha a mentők viszik el innen, akkor is. Navégre! — Kitetszik? — A mai kenyér ... azaz a kegyed csengő hangja!... Milyen csodás, hogy ha kissé megkésve is, de végre megtaláltam... — Kit kapcsoljak? — Kérem az igazgatót! — A nevét! — A ... nevemet? ... Nem fontos... Csak a fogyasztók nevében szeretném kifejezni... — Vagy úgy. Melyik igazgatót kéri? Van hét. — Akármelyiket. — Csak Sercli elvtárs van bent. — Akkor talán őt. — Honnan keresi ? — Honnan is? Innen. Az öszvér utca nyolcból. — Nem tudom kapcsolni. — Már máért ne tudná? Kiújult a reumája? Nemmo. zok a keze? Naccsádkám. reggel óta erre várok! Csak dicsérni akarom a mai sütést. — Micsoda?! A sütést? Dicsérni? Jlyet még nem hallottam. De nem jár túl az eszemen. Tessék előzőleg befáradni, és engedélyt kérni a titkárságtól. Utána tessék ismét jelentkezni. — Ahhoz, hogy további jó sütést kívánjak? Még mit ne! — Akármihez. Különben se tartson fel. Dicsérni! Itt csak pocskondiázni szoktak. Dicsérni nem szokás. És lecsapta!. A vonal megszakadt, Xa- bót ette a méreg. Még ilyet. De talán a telefonközpontosnak van igaza. Kinek jut eszébe, hogy megdicsérje azt, amivel nincs baj ? Szokás csepülni, szapulni, szidni, átkozni, becsmérelni, ledorongolni, kritizálni, elverni a pont... mennyi szép, ízes kifejezés a bírálatra, milyen kevés és sápadt szó a dicséretre. Ez nem lehet véletlen. A szokások meg arra valók, hogy ne szokjunk le róluk. Aki dicséri a kenyeret, mert egyszer-egyszer jóra sikerül, annak nincs sütnivalója. Ebben maradt. És azóta sem evett olyan finom kenyeret. És azóta folyton eszi magát. Egy harapás a szikkadt, lapos, kenyérből, egy gondolatfoszlány, megint kenyér, megint a rágódás. Vajon nem ő-e az oka annak, hogy a sütőipar úgy érzi, nem érti meg törekvéseit a kortárs fogyasztó — az utókornak meg mit mondháti egy péküzem? így lehet! Elefántcsont-toronyban őrlődnek, nem sejtve, hogy volt valaki, aki méltányolta ázt a bizonyos, jólsikerült kenyeret. Az elmulasztott dicséreten éppúgy rágódik Xabó tata, mint a hétfő este kimért pénteki kenyéren. De ne ejtsünk könnyet érte. Már nem sok kell ahhoz, hogy kisüsse mit • kell tennie. És akkor beír az újságba, és alaposan megmondja a magáét arról a bizonyos telefonközpontosról, aki meggátolta a dicséretben. És ez is valami. Péreli Gabriella
