Szolnok Megyei Néplap, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-30 / 204. szám

1978. augusztus 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP * 5 Ezekben a napokban em­lékezünk a magyar film álla­mosításának 30. évfordulójá­ra ; arra a döntő lépésre, ami­kor a felszabadulás utáni ma­gyar film új utakra lépett, s rögvest, a kezdetek kezdetén remekművel > bliizonyította megújulásra'való hajlamát és erejét: a Talpalatnyi földdel 1948-ban ma már klasszikus­nak számító, remekmű szü­letett. Bán Frigyes alkotását szívesen titulálják mérföld­kőnek is, hisz hangvételében, stílusában is sajátosan új ma­gyar film, s művészi igazsá­gával máig ható. Megrázó erővel, hitelesen ábrázolja a magyar falu életét, s benne az energiától feszülő, telje­sebb életre vágyó és törő fia­talember, Góz Jóska sorsát. Aki vasárnap délután min­den csábítás ellenére vette a fáradtságot, hogy a képernyő elé üljön, s ismét végigkísér­te Góz Jóska felemelkedésé­ért folyó, jelképesnek is fel­fogható küzdelmét, hisz egy egész osztály akaratát, vá­gyát testesíti meg, az tapasz­talhatta: a Talpalatnyi föld ma sem múzeumi tárgy, ha­nem igazi élmények forrása, mély embersége ma is magá­val ragadó, felemel — szóval élvezetet nyújt. Talpalatnyi föld Épp ezért furcsának (talá­lom, hogy az államosított magyar filmgyártás első büszkesége csak „holtidő­ben”, vasárnap délután fért bele a televízió programjába. Pedig aznap este egy régmúlt készített amerikai filmet kí­nált nézőinek a televízió, a Pygmaliont, egy kétségtele­nül színészi nagyságokat fel­vonultató alkotást, — Leslie Howard, Higgins professzor alakítója valóban nagy kul­túrájú, elegánsan szellemes színész — mégis akkor, ami­kor a társadalom figyelme az államosított magyar film­gyártás felé fordul, amikor értékeinket .ünnepeljük, in­kább illett volna a Talpalat­nyi föld az ünnepnap főmű- soridejébe, mintsem az 1938- ban készített Pygmalion. Nem művészi minőség oká­ból, hanem kultúrpolitikai meggondolásból. A televízió oly sokszor bizonyította már, hogy tud jól sáfárkodni meg­lévő művészi értékeinkkel, ezúttal ebben az exponált pil­lanatban azonban mostohán .bánt a felszabadult magyar film három évtizedes történe­tének egyik kiemelkedő alko­tásával. A Hétben látott ri­port után — sajnos, felszínes beszélgetéssel idéztetett a múlt — milyen természetesen következhetett volna a kivá­ló színészi alakításokban is bővelkedő magyar film. S ismerhették volna meg azok is akik korukból következő­en most találkoztak volna talán először Bán Frigyes filmjével. Budapest — Belgrad Hogy elszoktunk már az élő, közvetlen adásoktól! Persze a televízió maga szok­tatott le .bennünket „kon- zervkészítményeivel”, ma­napság ugyanis leginkább „felvételről” kapjuk meg az eseményeket is. Pedig milyen bizsergetően jó érzés, ha a történések pillanatában köz­vetlenül részesei lehetünk az események születésének! Ezért volt, bár igazi sikert nem hozott, külön varázsa például a magyar—olasz ví­zilabdacsata élő közvetítésé­nek. S ezért volt csábító az elmúlt héten Budapest és Belgrád kézfogása is a kép­ernyőn. Ez utóbbi, egyórás randevúból azonban az is ki­derült, hogy az élőadás mint forma csupán csak lehetőség, megfelelő tartalom híján va­rázsa elillan, s a kezdeti iz­galmakat érdektelenség vált­ja fel. A forma bűvöletében éltek a Budapest—Belgrád műsor, találkozó szerzői, szer­kesztői, amikor túlságosan a formai megoldások felől in­dulva keresték az újdonsá­got; s amikor az adás anya­gát tervezték, elsősorban a technikai bravúrok hatására spekuláltak. Azzal kívánták elámítani a nézőt, hogy együtt muzsikáltattak egymástól több száz kilométerre levő művészeket, szinte egymás hangszerébe vágva, vagy pe­dig a Belgrádban felhangzó zenére a Pécsi Balett tagjait táncoltatták Budapesten, majd meg a bóbitások moz­gatták „távoli” ritmusra bá­bu jaikat. Dehát mi volt eb­ben a rendkívüli? A cembal- lo és a zongora, ahogy pár­ban szólaltatta meg Mozart zenéjét, mégcsak hágyján, különös zenei élményt adott, de a bábosok és a balettosok említett produkciója már semmiféle szenzációval nem szolgált. Mégha valamiféle rögtönzésnek lettünk volna szemtanúi, például a zenére ott sebtében, előttünk szüle­tik meg a megfelelő koreog­ráfia, (ami persze többnyire művészi képtelenség), dehát a felhangzó jugoszláv muzsi­kára már jóval előbb elké­szülhettek a magyar mozgá­sok! Különben hogyan is le­hetett volna oly tökéletes az előadásmód. Tehát ez is csak afféle televíziós „konzerv*’ volt. De nem részletezem a tartalom ilyenfajta belső kö­vetkezetlenségeit, ennél lé­nyegesebb. hogy túl azon a nagyon is általános igazsá­gon, hogy tudniillik a művé­szet nem ismert távolságokat, sőt a művészek sem, sajnos közvetlenebb, emberibb mon­danivalót nem sugallt, nem fejezett ki a láthatóan nagy apparátussal készített, két te­levízióra komponált variáció­sorozat. S mégis azt mondom: vá­rom az újabb variációkat; azokat, amelyekben több lesz majd a közvetlenül emberi, s amelyekben esetleg egy köz­ponti probléma, mindennapi élétünkből vett problémakö­ré csoportosulnak majd a változatok — kevesebb trük­kel és több igazán illúziót keltő megoldással. Mert a televízió, ha művészi eszköz­ként használják, igazi illúzió­kat tud teremteni, ám ha nem, tökéletlenségeivel csu­pán alaptalan reményeket kelt. Röviden A Nézőpont nézőpontja mint általában, legutóbb is alapvetően kritikai volt, de ezúttal az építészet, az épí­tőművészet problémáit fesze­getvén, igazán mélyre nem tudott ásni választott anya­gában a televízió kulturális magazinja. És túlságosan is esztétikai jellegével egy ki­csit a Művészet babérjaira is pályázott. A látottakból leginkább Varga Imre, szob­rász szekszárdi kompozíció­járól készített riportban érez­hettük meg a téma fontossá­gát és időszerűségét, hogy tudniillik modem korunkban milyen szükségszerű is az összhang az építmények, a terek és a bennük elhelye­zett plasztika között. H. Barta Lajos újabb ese­teit láthattuk megfilmesítve a képernyőn; három idős em­ber életútjáról, benne egy je­lentős eseményről beszélt há­rom színész. Igazi és megha­tó életutak, s ha azok szájá­ból hangzik el, akikkel meg­történt, tehát nem színészek mondják fel megtanult lec­keként, akkor hatásuk bizo­nyára erőteljesebb. Ebben a megoldásban azonban min­den alkotói jószándék ellené­re az életrajzok csak egysze­rű történetek maradtak, a film készítői nem tudták őket felemelni a művészi ál­talános fokára. V. M. Ki, hol játszik az új évadban? Szentimre „rendes” tanítója Négy évtized a katedrán Űj; tagok a színházakban: a legfiatalabbak" idén végez­tek a főiskolán, mások tár­sulatot cseréltek. Ki vidék­ről szerződött a fővárosba, ki a fővárosból vidékre. A Nemzeti Színház színpa­dán szerepel majd Pogány Judit, Molnár Piroska, Lá­zár Kati, Csomós Mari, He- lyey László, Koltai Róbert, Papp Zoltán, Piróth Gyula, Vajda László, Pauer Gyula, Litvai Nelli: a szolnoki és a kaposvári színháztól kerültek a Nemzeti Színház új rend,e- zőivél: Székely Gáborral, Zsámbéki Gáborral, Ascher Tamással együtt Budapestre. A Népszínház új főrende­zője Ruszt József, aki a kecskeméti színháztól szerző­dött át. akárcsak Gábor Miklós, Vas Éva, Andorai Pé­ter, Hetényi Pál, Kézdi György, Farádi István. Tro- kán Péter, Sára Bernadett színészek. Gyulai Károly a Nemzeti Színháztól. Kőhalmi Attila a Gyermekszínháztól ment át. Bordán Irén a Nem­zeti Színháztól, Geréb Attila a Népszínháztól, a József At- itíila Színházhoz szerződött Az angyalföldi társulatnál kezdi pályáját Józsa Imre és Tahi József, a főiskola végzettje. Elköszönt a szín­háztól Margittay Ági, aki a szolnoki színházhoz szerző­dött és Seregi László ren­dező, aki a Fővárosi Operett­színház tagja lett. A Vígszínház társulatát a főiskolán idén végzett Her­nádi Judit, Kovács Nóra és Peremartoni Krisztina fiata­lítja. Schubert Éva elbúcsú­zott a Vígszínháztól és visz- szatért a Vidám Színpadra. Itt játszik majd Mányai Zsu­zsa, Csorba István és Faragó József is. Nem volt azon mit csodál­kozni, hogy a faluba érkező új tanítót megsüvegelték az emberek. A tanítóúmak ak­kor is kijárt a tiszteletadás, ha idegen tájékról jött be­tűvetésre igazítani a suta gyerekujjakat, hátha még falubéli az illető! Márpedig Sipos Ferenc hazajött, ami­kor 1935-ben elfoglalta Ti- szaszentimre egyik tanítói ál­lását. Tizennyolc éves volt akkor, levetve magáról a debreceni tanítóképző szigo­rú fegyelmét, tudással fegy­verkezve érkezett a szülői házba; az iskolába. Mert a szülői ház maga volt az is­kola. Édesapja is tanító volt, akkor már huszonnyolc éve okította a szentimrei gyerek­hadat írásra, olvasásra, szá­molásra. Az ő példája for­dította Ferenc fia sorsát — s kívüle még másik két gyer­meke, Béla és Mária életét is — a „pedagógussorsra”. Mert sors ez — vallja rría Sipos Ferenc. — Olyan, ami­lyet ki sem tudott volna ke­rülni. Ott cseperedett az elemi iskola tanítói lakásá­ban, ott hancúrozott, ott játszott, örült vagy szomor- kodott a falu gyermekeit csokorba gyűjtő poros udva­ron. Ott kuncsorgott az ap­ja körül, amikor még men­ni is alig tudott, megszep­penve méregette a jókora nádpálcát, s áhítattal lestea palatáblára biztos kézzel ke­rekített gyönyörű betűket. Mi más lehettem volna — kérdi —, ha nem tanító? A csodált apát, az első ta­nítómestert 1935-ben már betegágyánál találta Sipos Ferenc. Tulajdonképpen őt helyettesítette, amikor a ka­tedrára állt Két évig várt arra, amíg az egyházközség „Mi más lehettem volna, ha nem tanító"? kinevezte Tiszaszentimre rendes tanítójának. Ad­dig a földbéli járandóságát sem kapta meg, de még fi­zetést sem a munkájáért. Ta­nított — mert tanítania kel­lett, s nem máshol „pengős­állásban”, hanem Tiszaszent- imrén a „hétkrajcáros” em­berek gyermekeit — maga is „krajcáros vígságban”. Hetven-nyolcvan gyerek ült a tanteremben. Hát a létszám az soha nem volt biztos! Hol apadt, hol szapo­rodott. Dologidőben sok gye­rek hiányzott, az egyszeregy helyett a tenyerüket fújták, ha égőpirosra törte a kapa­nyél. Máskor meg a kistest­vérkék is ott szorongtak a padsorokban. Amerre néz­tem, mindenhol gyerekfejet láttam — emlékezik a tanító — írtak az ablakmélyedps- ben, a szemetes láda tetején, az ajtó küszöbén. Mennyi komoly, figyelő gyermekarc, s mennyi álmos le-lecsukódó szempár rémlik fel így az idiők távolából! Akkor is voltak tehetséges gyerekek, de Sipos Ferenc nem em­lékszik olyanra, aki tovább ment volna a hat elemiből. A falusi szegényeknek nem volt ehhez „tehetsége” — mondja. A pedagógia sokat fejlő­dött, s vele újult a tanító, Sípos Ferenc is. A felszaba­dulás után egymaga kezdett el tanítani a szentimrei is­kolában. Mindent tanított, írást,»' olvasást, számtant, földrajzot, testnevelést... De minek sorolni? — kérdezi. Tanítani kellett, s örömmel tette, mint mindig. Sipos Fe­renc nem tudna meglenni gyerekek, tanítványok nél­kül. A tiszaszentimrei iskolában 1947-ben egy fiatal tanítónő kezdte el a munkát; Sipos Ferenc későbbi felesége. A házaspár ettől fogva közösen készült a tanítói munka min­dennapjaira. Ma is együtt dolgoznak, munkakedvben egymáshoz fiatalodva. Köz­ben a felnőttek tudására is rálépett az idő. Sipos Ferenc újra látta egykori tanítvá­nyait, füzetek, könyvek fölé görnyedni, de hallotta őket énekelni is, a kórusban, amit negyven éven át ő vezetett. Ma már nagyapák, nagyma­mák. Az élet nem örvendez­tetett meg saját gyermekkel —■ mondja a tanító, de még­is úgy érzem, vannak gyer­mekeim; sok száz tanítvá­nyom, akiknek életükhöz én is aditam útravalóul; a tu­dást. Sipos Ferenc az idén a negyvenharmadik évét kezdi meg a katedrán. Török Erzsébet MIT MUTAT A STATISZTIKA? Minden negyedik ember beiratkozott olvasó a megyében Csökkent a könyvvásárlás üteme A közelmúltban látott napvilágot a könyvtáros című folyóirat­ban a közművelődési (tanácsi és szakszervezeti) könyvtárak 1977. évi fontosabb ladatait közlő statisztikai kimutatás. E jó lehetőség alapján annál is inkább érdemes megyénk könyv­tárainak eredményeit az országos mutatókhoz hasonlítani, mert azok többségé kedvező képet tükröz az intézmények, könyvtárosok -munkájáról. A helyben élő lakosság­hoz viszonyítva a könyvtá­rak, könyvek, olvasók köl­csönzött kötetek száma me­gyénkben ugyanis jelentősen meghaladja a 19 megye át­lagos eredményeit. Könyv­táraink egyedül az állomány növekedésének ütemét vizs­gálva maradnak el az orszá­gos átlagtól. A könyvtárak és könyv­kölcsönzők számát tekintve a megyék sorrendjében a 7. helyen állunk, ha viszont az elmúlt évi növekedés üte­mét vizsgáljuk, az már a 3. helyet jelenti. A jó ered­mény elsősorban a szakszer, vezeti könyvtárhálózat tevé­kenységére utal: 1977-ben a letéti könyvkölcsönzők szá­ma — újabbak létesítésével — csaknem másfélszeresére emelkedett. Megyénkben 1000 lakosra 3958 könyvtári könyv jut, így Vas és Zala megye után a 3. helyen ál­lunk. Igaz, ha az állomány tartalmi megoszlását vizs­gáljuk, ez az adat nem tük­röz feltétlenül kedvező eredményt. Könyvtáraink­ban még igen sok a régi, elavult mű, fölös példány. E könyvek szervezett kivo­nása ebben az évben vesz új lendületet. A korszerű szolgáltatások so^ lehetősé­gét azonban nemcsak az állomány nagysága, hanem az új könyvek választéka is tükrözi. Az éves gyarapodás nagyságáit elemezve — mint említettük — könyvtáraink elmaradnak az átlagtól. Kü­lönösen! a tanácsi könyvtá­rak tekintetében fontos az intézmények könyvbeszerzé­si lehetőségeinek növelése. A gondokat is jelentő ellá­tás ellenére megyénkben 1000 lakosra 255 beiratkozott olvasó juít, amely országo­san a 2. helyet jelenti. A beiratkozott olvasók aktív könyvtárhasználatát jelzi, hogy az egy lakosra jutó kölcsönzött művek mennyi­ségével (7 kötet) a megyék sorrendjében az első helyen állunk: Országos adatok elemzése után érdemes könyvtáraink eredményéit összehasonlíta­nunk az 1976. évivel is. Er­re ad lehetőséget a megyei könyvtár kiadásában megje­lent — szerkesztette, össze­állította Ecseki Jánosné 1 és Lengyel Gézáné — A Szol­nok megyei könyvtárak 1977. évi eredményei című kiad­vány. A részletes statiszti­kai táblázatokat tartalmazó füzet változatos képet közöl a tanácsi könyvtárak hely­zetéről. Már az előzőekben is je­leztük, hogy az állomány növekedésének üteme me­gyénkben elmarad az orszá­gos átlagtól. A kiadványból kiderül, hogy 1977-ben az intézmények csak 131-gyel több dokumentumot vettek leltárba, mint 1976-ban. A leltárba vett könyvek szá­ma csaknem ötezerrel keve­sebb az előző évinél, a nö­vekedést elsősorban a hang­lemezek gyarapodása okozta. A nagy mennyiségű hang­lemezek vásárlására elsősor­ban egyéb forrásokból, az országos és megyei közmű­velődési alap támogatásaiból történt. E támogatások jó né­hány zenei részleg megszer­vezéséhez biztosították az első lépéseket. A gyarapí­tás további gondja azonban már az intézményeké lesz, ami viszont nem mehet a könyvvásárlás rovására. A tanácsi könyvtárakban 1977-ben az olvasók száma több mint háromszázzal emelkedett, a látogatók és kölcsönzött kötetek mennyi­sége azonban némileg visz- szaesett. Említésre méltó, hogy csökkent a felnőtt ol­vasók száma. A csökkenés elsősorban a városokban je­lentkezik), és a megerősödő szakszervezeti, középiskolai könyvtárak hatását jelzi. Ez a tény mindenesetre jól tük­rözi, hogy — újabb oltvasók megnyeréséért — a központi városi könyvtárak megszer­vezését követően a hálózat- fejlesztés sürgető feladata a központtól távol eső helye­ken korszerű, tágas, könyv­tári céloknak megfelelő, az új lakónegyedekben e célra tervezett helyiségekben te­rületi ellátást nyújtó fiók- könyvtárak létesítése. Rövid összefoglalónkban elsősorban statisztikai ada­tokat ismertettünk, nem szóltunk a könyvtárak vál­tozó tartalmi tevékenységé­ről. A „nagyobb” eredmé­nyekre való törekvés ma már tagadhatatlanul az in­tézmények szervezett olva­sáspedagógiai, tájékoztató tevékenységének korszerűsö­désében jelentkezik. E sta­tisztikai normákkal alig mér­hető munka elismerése volt könyvtáraink jó eredménye az Olvasó munkásért pályá­zaton. Az elmúlt évben me­gyénkből összesen 8 intéz­mény nyert országos díjat, elismerést. (A statisztikánál maradva: három megyében volt nagyobb a díjazottak száma.) Az idézett statisztikai for­rások településenkénti to­vábbi elemzése minden eset­re kedvező lehetőségeket nyújt a könyvtárosoknak és fenntartóknak egyaránt a to­vábbi munka tervezéséhez, a célok és feladatok meg­fogalmazásához. Arató Antal szakfelügyelő Mezőtúri dalosok Romániában Alig több, mint egy hét telt el a pávakörök második országos minősítő versenye óta, de a mezőtúriak már is­mét hallatnak magukról. A Petőfi dalkör és a Szivár­vány citeraegyüttes mától szeptember 4-ig Romániában vendégszerepei. Az együttes Mezőtúron, a művelődési házban telt ház előtt mutatta be a külföldi út teljes repertoárját. A 46 tagú kórus nem csupán nép- dalköri. tevékenységet foly­tat, a klasszikus és mai szer­zők művei mellett munkás- mozgalmi dalokat is megszó­laltat Kávás! Sándor kar­nagy vezetésével. A Szivár­vány citeraegyüttes Csider István irányításával az éne­kesek kísérése mellett önálló műsort is ad. Tulcea, Brajia és Maciu azok a városok, ahol az QKISZ szervezésében fel­lépnek a túriak. Műsorukat hat részből állították össze. Az első részben Palestriná- tól Brahmsig címmel a kó­ruszene fejlődését mutatják be, majd a magyarországi citeramuzsikából ad ízelítőt a Szivárvány együttes. Ötezer éves agancs Nem mindennapi lelet ke­rült napvilágra a Somogy megyei Bolhó község térsé­gében, a Dráva árterében. Tőzegbányászás közben az egyik markológép szarvas­agancsot és állati csontvá­zakat emelt ki a földből. A csontvázakból és az agan­csokból a Természettudomá­nyi Múzeum őslénytannal foglalkozó szakemberei meg­állapították, hogy a Ideit legalább ötezer esztendős. Az agancs egyik szára teljesen épen a koponyával együtt került elő. A 18-as agancsot, amely a mai értékelés szerint aranyérmes lenne 7—8 éves szép, erős szarvas viselhette. Üldözői elől menekülőben került az egykori ingoványos mocsárvilágba és süllyedte!,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom