Szolnok Megyei Néplap, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-27 / 202. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

J 1978. augusztus 27.

A vers születése

DIÓFA

Szép

ha ki idejében ültet diófát ányékába ülhet betakaríthatja gyümölcsét és remélheti

hogy aiz a bizonyos hat szál deszka is kikerül belőle De még szebb

ha ki már biztos benne hogy nem ülhet árnyékába a diót sem törheti föl s áz is mindegy milyen fából tákolják össze a végső ágynak valót

és mégis ültet diófát

Életemben két alkalommal ültettem diófát- Először 1952-ben feleségem családi házának kertjében tettem földbe egy csemetét', ám nagyon kezdetlegesen ültethettem el: három hónap múltán teljesen elsorvadt. Az is lehet, hogy a természet bosszúja volt a csemete gyors kipusztulása, ui. én nem azért ültettem akkor diófát, hogy fölcseperedvén, teremjen, hanem csak úgy, a szimbólum kedvéért, meg hát hely is volt a kertben. A diófa jelképében természetesen a legősibb motívum is benne foglaltatott: a hosszú élet; mert amilyen sok idő kell ahhoz, hogy kiterebélyesedjék, olyan hosszú a fa élettartama is; és persze, sokáig él, aki ültette... Ehhez a gondolathoz kapcsolódott a népi mondóka is, ami csakis jókívánság lehetett:

„Adjon Isten minden jót, Diófából koporsót.’’

Vers azonban nem született a fenti ültetésből.

Másodjára 1975-ben fohászkodtam neki az ültetésnek, balatoni nyári házunk udvarán. Tíz éven át halogattuk az ültetést; minden tavaszon-őszön rebesgettük, hogy kéne már ültetni, nem szabadna így parlagon-bozó- tosan hagyni a telket, hiszen úgy fest, mintha nem lenne gazdája.

Addig-addig csipkedtük magunkat, míg végre nekiláttunk, s a cseresznye, szilva, alma mellé egy diócsemete is a földbe került.

Már ültetés közben megfordult a fejemben, vajon eredményes lesz-e ez a második ültetés? Aztán: nincs-e későn? Mert ha valaki mondjuk harmincévesen ültet diófát, vígan megérheti a termést. De túl az ötvenen?

Hol leszek én már, amikor ez a diófa, ha megmarad egyáltalán, teremni fog. A praktikum készen kínálta az önző gondolatot: ilyen korban már nem érdemes vesz- kölődni diófaültetéssel, mert még az árnyékába se ülhetek, nemhogy a diót feltörjem. Az önző motívumhoz más eszmefuttatások is járultak, pozitívabbak, s már földerengett a versgondolat kettőssége: a fa tényleges elültetése, és mindjárt az is, hogy a diófát akkor is el kell ültetni, ha mások élvezik az árnyékát és gyümöl- csét; más szférába áttéve a motívumot: az emberi tevékenységet olyan folyamatossággal kell végezni, hogy a magam hasznán túl másnak is hasznára legyen. Aztán a szóval ki sem mondott legfontosabb tétel következik: nemcsak magunknak-magun- kért élünk; hasznos-szép munkánkkal ' biztosítjuk a* emberi alkotás örök folyamatát. Az egyes ember vé- gesség-tudata csak úgy bírható ki, ha az arasznyi létünkben elvégzett munkánkra utódaink azt mondhatják: érdemes volt élnünk.

A vers gondolata minden külső cifraság nélkül kíván hatni az értelemre, érzelgős nosztalgia nélkül. Ezért olyan puritán a megfogalmazása. Egyetlen, többszörösen összetett mondatból áll; az előkészítő ténymegállapítást ugyanennek a ténynek fokozása követi; majd a záróakkord magasba emeli az egyedül lehetséges és értelmes emberi cselekvést:

De még szebb

ha ki már biztos benne hogy nem ülhet árnyékába és mégis ültet diófát.

arga Edit bölcsész- hallgató, magyar- francia szakos tanárjelölt az államvizsgát megelőző vidéki városba utazott, hogy a gimnázium igazgatójával megbeszélje állása ügyét.

Az igazgató a helyettesével még április végén egy radirszínű Skodán bejárta az ország három bölcsészkarát, hogy francia szakos tanárt szerezzen, mivel három éve hiába próbálkozik pályázattal, sem idős, sem fiatal tanárt nem kap. Kérésére a dékáni hivatalba hivatták azokat a végzős hallgatókat, akik számításba vehetők vidéki tanárkodás tekintetében; négyen össze is jöttek, két házaspár, egyik Szegeden, a másik Debrecenben; de egyikük sem vállalta az állást. Pedig az igazgató sok mindent ígért, egyebek mellett jól fűtött alagsori szobát is, amit majd a tornatermi öltözőből választanak le, egy kis teakonyhával. Mindkét vidéki egyetemen összenéztek a házastársak, aztán a szakállas férjek mosolyogva szóltak: több vállalat, ktsz és tsz ígért már nekik állást, nagyobb fizetéssel és nagyobb lakással; kénytelenek lesznek ezek közül választani, pedig — vallották be csöndesen — tanárok szerettek volna lenni eredetileg. Ezek után az igazgató a helyettesével kétségbeesett kísérletet tett a budapesti bölcsészkaron. (Veszíteni való nincs, legföljebb szétnéznek Pesten, hátha sikerül Radiál-gumit kapni a Skodához. (Az itteni dékáni hivatalban egyedül Varga' Edittel találkoztak, mivel éppen ott járt, valami orvosi igazolás ügyében. Az igazgató és helyettese csaknem elsírta magát, amikor Varga Edit azt mondta: gondolkodási időt kér. Gondolkozzék csak nyugodtan — biztatta az igazgató és helyettese nyájasan, — de legkésőbb június húszadikáig adja meg a választ. Az igazgató és helyettese boldog volt; a búcsúzásnál kezét csókolommal köszöntek, és csakugyan kezet csókoltak Varga Editnek.

Varga Edit utazott hát, mert az államvizsgája előtt a vidéki gimnázium igazgatói irodájában akarta kimondani: vállalja az állást. Június tizenkilencedike volt, nagy meleg.

Mielőtt a vonat beért volna a vidéki állomásra, Varga Edit fogta nagy bőrtáskáját, ’és kiment a mosdóba átöltözni. Levetette a sárga pólóinget, a farmernadrágot, a surranót, magára vett egy patyolatos fehér blúzt, sötétkék szoknyát, lakkos, fekete körömcipőt. Levette óriási szemüvegét is, amelynek kerete halványlila volt, s föltett egy szolid krómnikkel- keretes pápaszemet. Belenézett a tükörbe, és úgy találta, máris nagyon tanárnős, akár azonnal fölállhatna a katedráraA gimnázium hűvös falai között az utolsó osztály érettségizett. A soron következő diákok ott toporogtak az aulában, matrózblúzosan, ünneplő sötétben; akik már leérettségiztek, hazaszaladtak átöltözni, s már hanyagul a falnak támaszkodtak, cigarettáztak, meséltek emezeknek, milyen tételek úsztak már el, milyen az elnök stb.

Ahogy forgolódott közöttük, néhányan a közelébe jöttek. Szia! — köszöntötték. Sziasztok! — mondta utánuk csöndesen. És rögtön tudta: nem sikerült tanárnővé vedlenie a vasúti mosdóban. Mélyen elpirult, zavartan érdeklődött, merre találja az igazgatói irodát.

Már benyitott volna, ha ki nem vágódik az ajtó, ki nem rohan az igazgató, ünneplő sötétben. Válluk egymáshoz ütődött; Varga Edit fölszisszent, az igazgató morgóit valamit, de nyomban mosolygott is egyet.

— Sárika, kérem, beszaladtam az érettségire! — kiáltotta vissza az ajtóból az igazgató.

Rá sem nézett Varga Editre, viharzott végig a folyosón. Fájó vállát tapogatva egy ideig, a régi tablókat

Pákolitz István

Martyn Ferenc: A fasizmus szörnyetegei------------\

V

_

____1

h

éten a

böngészte, aztán visszament az aulába a diákok közé: !eüll egy székre, úgy fordította, hogy sajgó vállát a hideg radiátornak vethesse.

— Ha a szögfüggvényeket húzom, végem van — mondta neki egy kezeit tördelő, sápadt lány.

— Te mi járatban vagy, csak nem pótérettségizel ? — fordult hozzá egy nyúlánk fiú— Magyar—francia szakos tanár vagyok, szeretnék itt tanítani jövőre — mondta, és megint elpirult, mert azt mondta: tanár vagyok.

— Varga Edit.. . Varga Edit... várjon csak! — mondta és a homlokát ráncolta erősen.

— A pesti bölcsészetről. Magyar—francia szakos ...

— Hát persze! — csapott nagyot a homlokára az igazgató — Drága Editkém . .

Alig hangzott el a nagy csattanás a homlokon, kopogtattak az ajtón, hárman jöttek be.

— Parancsoljatok, Gézám, fáradjatok beljebb! — mutatott irodája ajtajára az igazgató. — Sárika, kérem, kávékat kérek!

Varga Edit elhelyezkedik

És rögtön látta magát, amint kezeit tördelve ott toporog az államvizsga ajtaja előtt, és az jár a fejében, ha Chateaubriand-t húzza, vége van.

— Pardon... — hebegte a fiú.

— Nincs semmi baj.

Kivágódott a folyosói csapóajtó, az igazgató helyettese robbant ki az érettségiről.

— Jó napot kívánok! — állt föl Varga Edit.

— Jó napot! — torpant meg egy pillanatra a helyettes, és homlokráncolva végignézte. Aztán elfutott, mert Sárika sürgette:

— Emilkém, telefon, az isten szerelmére!

, Amikor kis idő múlva visszajött. Varga Edit fölállt, és újra köszöntötte.

— Ugye, maga... maga a Major Valiékkal érettségizett hetvenkettőben? — állt meg a helyettes nagy tűnődéssel.

— Nem, én a ...

— Emilkém, gyere már, az isten szerelmére! Kihúzták a tételeidet.

— Bocsánat! — mondta a helyettes, és szaladt az érettségire.

A pincéből egy őszülő hajú, középkorú tanár jött föl, töméntelen könyvet cipelve.

— Ö, ugyebár a könyvesboltból jött? — mosolygott Varga Editre.

— Én állásügyben jöttem, az igazgató urat várom— Bocsánatot kérek, kol- legina; azt hittem, az új kislány a könyvesboltból. Na de miért itt ül? Jöjjön velem!

Elindultak együtt az iroda felé; Varga Edit oldalt rásandított a tanárra, aki előbb bolti kisasszonynak nézte, aztán kolleginának nevezte. Még soha senki nem szólította így. ezzel a régimódi szóval, mint ez a kedves kartárs, illetve kolléga. Holott nem is kollégák. Ahogy a diákok sem nézték tanárnak, úgy ez a mellette cipekedő tanár is elnézte, azt hitte, a könyvesboltból jött. Hiába, itt mindenkinek orra van hozzá, hogy megérezze: ki nem tanár.

A kolléga bevezette az irodába, leültette az előszobában.

— A mi új kis kollegi- nánk! — mutatta be az adminisztrátor Sárikának.

— Jé, maga az? Már úgy vártuk! Teszek föl kávét.

Sárika kedves volt, és bizonyára el is beszélgettek volna vele, ha nem szól percenként a telefon, nem jönnek az építőtábor ügyében, a sporthivataltól, a patronáló üzemből, nem kérnek látogatási bizonyítványt, indexet, takarékbélyeget, ilyenolyan űrlapot.

Visszajött az igazgató; nagyot sóhajtott, lihegett. Varga Edithez fordult.

— Engem vár?

— Igen. Varga Edit vagyokFájdalmas arccal szólt oda Varga Editnek: — Bocsánat! De ők a pénzügytől jöttek. Rögtön végzek.

Egy sugárzó arcú fiú érkezett: az igazgató urat keresi, szeretné elmondani neki, hogy fölvették az egyetemre.

— Gratulálunk! Foglaljon helyet! Iszik egy kávét? — szólt Sárika gépelés közben, vállával szorítva a telefon- kagylót a fülére: — Az igazgató úr most tárgyal, kérem. Jó, jó ... Megmondom, hogy hívja vissza.

A fiú leereszkedett Varga Edit mellé. Egyre mosolygott, ajánlott levelet szorongatott izzadt kezében— Téged is fölvettek? —

súgta Varga Editnek, és választ sem várva meghatottan sugdosott tovább. — Már az osztályfőnököm tudja, hogy fölvettek. Most a dirinek is meg akarom mondani, hadd örüljön neki. Tudod, javítom egy kicsit a statisztikájukat. '

Nyílt a belső szoba ajtaja, az igazgató kikísérte pénzügyi vendégeit, a hátukat simogatta, s egyre hajtogatta: muszáj tataroztatnom, muszáj ...

Aztán nagy szusszanással hozzájuk fordult, előbb a fölvételis fiúhoz:

— Tudom, Sanyikám, már hallottam róla reggel. Várj egy kicsit! Itt van az új kartársnő, Erzsiké, előbb vele kel megbeszélnem ...

— Igazgató úr! — vágott közbe Sárika. — Előbb szíveskedjék • sürgősen felhívni Bányarévi kartársnőt, valami szakfelügyeleti ügyben.

— Látja. Erzsiké, így megy ez! Bocsánat! — szólt Varga Editnek, aztán tárcsázott. — Halló, Bányarévi kartársnő? Nem? Házon kívül van? Mikor lesz benn? Értem, csak holnapután. Jó, jó ... fölhívom.

— Hát akkor, Erzsiké! — fordult Varga Edithez.

— Edit — mondta halkan a lány.

— Edit, persze! Nem is tudom, miért Erzsikéztem én itt magát! De üljön le még egy percre! Rögtön jövök. Csak egyetlen kis perc az egész! — mondta, és sürgősen kiszaladt.

Alig csukta be az ajtót, jött a helyettese, és ráncolta a homlokát erősen.

— Szóval, a Major Valiék osztályából, ugye? — nézett rá gyötrelmes kétkedéssel.

— Nem, kérem szépen, én Varga Edit vagyok, a magyar—francia ...

— Na, nézd csak! Hát persze: Varga Editke! Miért nem mondta mindjárt? Beszélt már az igazgató kartárssal?

Szélesre tárult az ajtó, az igazgató két aktatáskás vendéget tuszkolt maga előtt— Emilkém, légy szíves, tárgyalj Péterékkel, a tszből jöttek, hogy az őszi munkára megkössék a szerződést.

— Bocsánat! — mondta a helyettes Varga Editnek, és tessékelte befelé a vendégeket.

Idős tanárnő állított be egy halom érettségi bizonyítvánnyal; aláíratni hozta, mert délben ki kell osztani, az osztály Lengyelországba utazik holnap reggel.

— Elnézését kérem! —mosolygott az igazgató Varga Editre.

Szélsebesen írt, kanyarí- totta alá a nevét az elébe teregetett ívekre. Közben ilyeneket mondott: — Na, Brumbauer is megérett! Mi az, a Göbölös színjeles lett? Ez a Vízkeleti Babitsot ösz- szekeverte Kosztolányival!

Végzett. Varga Editre nézett, nevetve mondta:

— Tudja, Erika, az egyszeri diák is az érettségin...

Csöng a telefon, Sárika nyújtja a kagylót, és súgja: — Bányarévi kartársnő.

— Halló! Jaj, már mindenütt úgy kerestem! Jó, hogy ... Igen, hallgatom, tessék csak. •.

Közben félresúgja Sárikának:

— Nézze meg, mi vár még rám ma!

Sárika egy naptárlapról sorolja: ti zenes vre a műv. osztályra, fél tizenkettőre a TIT-be, fél egykor vissza, a zárókonferenciára, kettőkor eredményhirdetés, fél négykor iskolavezetőségi értekezlet, hatra bankett a Bazsarózsában.

Az igazgató gyorsan elbúcsúzik a telefonba, leteszi a kagylót.

— Bazsarózsa ... Bazsarózsa ... — mondogatja tűnődve, aztán hirtelen Varga Edithez fordult, az órájára is pillantva egyet.

— Szóval, Erika! Az állás megvan; ebben a percben magával már be is van töltve. A többit a helyettesemmel megbeszélik. Viszlát szeptemberben! Gyere, Sanyikám, majd útközben elmeséled a fölvételidet!

Vállónragadta a fiút, tereli kifelé az ajtónarga Edit is fölállt, fogta a bőrtáskáját, kiment a tanári mosdóba, és átöltözött. Farmerban, sárga pólóingben, vásott sur- ranóban ment vissza, és leült előbbi helyére. Szemüveget sem tett; úgyis csak olva-' sáshoz írta az orvos. Nagyon bánta már ezt a kellékesdit. Mit akar ő itt magából megmutatni, ahol a neve is percenként cserélődik, s valami Major Vali osztálytársának tartják. Senki, senki nem nézi annak, aminek szánta magát azzal az idétlen átöltözéssel.

Letette maga mellé a táskát. Sárika most rámeredt.

— A műv. házból jött, ugye, kedves. A bábszakkör .. •

— Nem. Varga Edit tanárjelölt vagyok.

— Aha. Iszik egy kávét?

Most berontott az igazgató, itt felejtette a táskáját. Megállt Varga Edit előtt, tanakodva nézte.

— Engem vár?

— Igen. A magyar—francia szakos állás ügyében ...

— Sajnálom — .tárta szét karját az igazgató. — Már betöltöttük. Ebben a percben- Varga Edit már odabent tárgyal a helyettesemmel — hadarta gyorsan, és iszkolt kifelé.

De az ajtóból még visszafordult:

— Ugye, Bazsarózsa, Sárika, Bazsarózsát mondott?

Sárika most nem figyelt, egy nagy számoszlopot adott össze.

— Igen, igazgató kartárs — mosolygott Varga Edit. — Hatra a Bazsarózsába kell mennie.

— Köszönöm... kedves ... — suttogta az igazgató, és lassan behúzta maga után az ajtót...