Szolnok Megyei Néplap, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-09 / 160. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. július 9. Húsleves Nem ismer akadályt ehívtak a kiadóba. A szerkesztő sokáig nézett rám, meg az asztalon fekvő kéziratra, sóhajtozott, az ajkát harap- dálta, az orrát vakarta, hüm- mögött, majd végül kibökte: — Hm ... fiatalember ... — Mit jelent ez a hm? — kérdeztem. — Azt jelenti, hogy nem. Maga nem ismeri az életet, kollégám. Nem merült bélé, hogy úgy mondjam, a napi élet sűrűjébe... Fogadjon meg egy jó tanácsot: nyer- gelje meg a pegazusát, és menjen egykét hónapra falura. A forráshoz. Az éltető csermelyhez. Annál inkább, mivel falusi témára égető szükségünk van. Megegyeztünk? Én hazamentem, derekasan megabrakoltam a pegazusomat, tiszta papirost raktam a bőröndömbe, majd nyeregbe pattantam, meg- sarkahtyúztam paripámat, és útnak indultunk.' Az országúton mindenki megelőzött. a fürge személygépkocsiktól kezdve egészen a nehéz teherautókig — végül mégis eljutottunk egy szimpatikus kis faluig. Találtam egy tűrhető szobácskát, a pegazust beállítottam az udvarba, jómagam pedig letelepedtem az ablak elé és hozzáláttam a falusi élet tanulmányozásához. Üldögéltem egy napig, kettőig, figyeltem. Különösebb konfliktusok nem átlőttek szemembe, szenvedélyek még kevésbé. No meg ember is alig látszott. Ki tudja, talán a rossz időjárás volt az oka, vagy pedig valahogy rosszul tanulmányoztam az életet. Pegazusom unatkozott, patáival kapált az udvaron, nyerített. Marek Nejman 1 Pegazus — De nem csinál valamit? — tudakolta a háziasszony. — Nem művel valami bajt? — Ne aggódjon — mondtam — békés állat. Egy kicsit kapál a patáival, csak- kod a szárnyaival — ennyi az egész. Tudja, egészséges állat, nehezére esik egy helyben álldogálni. Néhány nap múlva betért hozzám egy falusi polgár. — Kendé ez a ló? — kérdezte. — Az enyém — feleltem —, de mit óhajt? — Hát tudja — ötölt-ha- tolt a falusi polgár —, a dolog úgy áll, hogy aszón- gyák... ez nagyon egészséges állat... Mi szeretnénk megkérni... Mivelhogy éppen egy kis galiba van a szállítással... Nos, egy szó mini száz: jó volna, ha dolgozna egy kicsit az állat. A külföld humora Az semmi Tartalom Mark Twain egy alkalommal két világutazó társaságában iszogatott. Mindhárman elmesélték életük legfurcsább élményét. — Az Amazonas vidékén — mondta az első világutazó — olyan magas indiánnal találkoztam, akinek térdre kellett ereszkednie, valahányszor be akart lépni egy normális méretű ajtón. — Az semmi — vágta rá a másik utazó. Ausztráliában olyan alacsony őslakókra bukkantam az őserdő egy eldugott részében, akinek a lába egészen egyszerűen nem ért le a földre. Simon Lantara kiváló tájképfestő volt, arcképet azonban képtelen volt festeni. Egy alkalommal megrendelést kapott egy mecénásától. A megrendelő azt kérte, fessen egy hegyi falut, templommal, bányászokkal. Amikor a kép, egy valóságos tájképcsoda elkészült, a megrendelő megszemlélte a remekbe festett templomot a domb tetején, majd megkérdezte. — És hol vannak az emberek? — A templomban — válaszolta á festő. — A kép címe ugyanis: „Vasárnap a hegyekben.” — Ez mind semmi! — vágta rá az addig csendesen pipázgató Mark Twain. — Apám gyapotültetvényén dolgozott egy szálfatermetű néger fiú, akinek olyan sötét volt a bőre, hogy fényes nappal is lámpát kellett gyújtanunk, ha egyáltalán látni akartuk! Megtalálta Levangerben (Norvégia) porig égett egy ház. A tűzoltóság a következő jelentést írta: „Sven Morner, 48 éves, nős, égő gyertyával a kezében kereste a gázvezeték megsérült helyét. Megtalálta.” — Szívesen — álltam rá. — Vigye, mert énnálam egészen belegebedt az álldogá- lásba. Én pedig nem érek rá foglalkozni vele, mert a falusi életet tanulmányozom. S megint odatelepedtem az ablakhoz, a falusi polgár pedig kivezette a pegazusomat, befogta és elhajtott. Elmúlt egy nap, kettő, elmúlt három. A falusi polgár újra megjelent. — Köszönöm a lovat — mondta. — Nagyon húz. Néha megpróbál ugyan felröppenni, de mi szépszerével megmagyaráztuk neki, hogy a betakarítás idején nem röpködni kell. hanem húzni. Még két hétig üldögéltem az ablaknál, tanulmányoztam a falusi életet, témákat kerestem. Megint beállított a falusi polgár. — Tudja, van egy kis bökkenő — kezdte. — A dolog úgy áll, hogy a maga pegazusa nem akar visszajönni. Húzom váltig, de őketme úgy megmakacsolta magát, akár egy öszvér. Kiszaladtam az utcára, cuppantgattam, egy darabka cukrot mutogattam, de az a himpellér felém sem akart nézni. Így hát ott kellett hagynom. Később pedig megtudtam, hogy ez a falusi polgár díjat nyert egy irodalmi pályázaton. Hiába, akárki akármit is mond, a pegazusokat szigorúan féken kell tartani... Fordította: Gellért György Kardnyelő- Mama, egy bácsi van itt - mondja a kis skót.- És mit akar?- Az új fürdőre gyűjt... Mit adjak neki?- Adj neki egy vödör vizet, kisfiam. Russei Baker: Adóztatás amerikai módra A ** z adószedő nagyon dühös volt Figgre. Figg életmódja nem olyan volt, ahogy azt a különböző kormány- szervek képzelték el a számára. Semmi sem bosszantotta jobban az adószedőt, mint a kormányszervek óhajának ez a szemtelen és önkényes semmibevevése. Ezért beidézte Figget az adózás templomába. — Micsoda ötlet bérlakásban élni egy csemegebolt fölött a nagyvárosban. Figg? — kérdezte. ' Figg elmagyarázta, hogy szereti a városi életet. Ebben az esetben — mondta az adófelügyelő — fel fogja emelni Figg jövedelmi és forgalmi adóját. Ha azt akara. hogy ismét kevesebb legyen, költözzék ki a kertvárosba. Csak, hogy eleget tegyen a helyi igazgatási szerveknek, Figg feladta városi lakását, és kibérelt egy házat a kertvárosban. Az adószedő ekkor visszaidézte magához a templomba. — Figg — mondotta — haragra gerjesztettél az életmódoddal. Ezért újabb szövetségi jövedelmi adót sózok rád. — És ezzel addig sanyargatta Figget, amíg vér- cseppek jelentek meg Figg pénztárcájának varrásainál. — Könyörülj, oh kedves adószedő — szólt Figg. — Mondd meg nekem, miképpen éljek, hogy az tessék a kormánynak, és én engedelmeskedem. Az adószedő meghagyta Figgnek, hogy ne bérelje, hanem vegye meg a házát. A kormány azt akarja, hogy mindenkinek nagy jelzálogkölcsönei legyenek a bankoknál. Ha Figg így tesz, csökkentik az adóját. Figg tehát vett egy házat, amit nem akart, a kertvárosban, ahol nem akart élni, és meghívta barátait és rokonait, hogy megünnepeljék megadó áttérését a kormányának tetsző életmódra. Az adószedő olyan dühbe gurult, hogy vérbeborult szemmel jelent meg az estélyen. — Ebből elég volt Figg — jelentette ki. — A kormány nem azt akarja, hogy a barátaidat és a rokonaidat lásd vendégül. Ez még sokba kerül neked! Figg tüstént kidobta valamennyi barátját és rokonát, majd megkérdezte az adószedőt, hogy a kormány szerint kiket kellene vendégül látnia? — Üzletfeleket — felelte az adószedő. — Láss vendégül sok-sok üzletfelet és csökkenteni fogom az adódat. Csak, hogy az adószedőt és a kormányt boldoggá tegye, Figg elkezdett olyan embereket vendégül látni, akiket nem szeretett, a házban, amelyet nem akart, a kertvárosban, ■ ahol nem akart élni. Ekkor volt csak igazán bosszús az adószedő. — Figg — mennydörögte — nem azért csökkentem az adódat, hogy teherautó-sofőröket és útépítő munkásokat láss vendégül. — Miért nem? — érdeklődött Figg. — Ezek azok az emberek, akikkel a szakmám során dolgom esik. — Miért, mi a szakmád? — Homlokom verítékével keresni a kenyeremet. — A kormány nem fog téged adóengedménnyel le- kenyerezni azért, hogy bérmunkát végezzél — okította az adószedő. — Hát nem tudod, te ostoba, hogy a bér- jövedelmek adótárifája minden más jövedelemnél magasabb? És ezzel megadóztatta Figg homlokának verítékét olyan tarifával, amely fájdalmas kiáltásokat csalt elő Figgből és örömkacajokat Washingtonból, amely már amúgy is több verejtékező homlokkal rendelkezett, mint amennyi a szövetségileg jóváhagyott életmód fenntartásához kellett. — Szállj be valamilyen üzletbe, ásványkitermelésbe, vagy az olajba — intette az adószedő — különben úgy megadóztatlak, mint még soha. Figg tehát üzletember lett, amit gyűlölt, és olyan embereket látott vendégül, akiket nem szeretett, a házban, amelyet nem akart, a kertvárosban, ahol nem akart élni. Végül is az adószedő beidézte Figget egy dühös megleckéztetésre. Érdeklődött, hogy miért nem vásárolt Figg modern, műanyag épületet a régi fémből és fából készült gyárépülete helyett. — Gyűlölöm a műanyagot — felelte Figg. — A kormány viszont torkig van mindennel, ami valódi, mint például a fém és a fa — üvöltötte az adószedő. Figg tehát nem tehetett mást, áttért teljesen a műanyagra, és az adószedő ezért megjutalmazta egy vadonatúj amortizációs kulcscsal és beruházási hitelengedménnyel. Zilahi Judit fordítása
