Szolnok Megyei Néplap, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-02 / 154. szám
1978. július 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Jm 9 Huh István versei: Perem Majd bújj mellém Asztalra dobta alattomosan A. szemrehányások ezer fajtáit Örökös vendég a napi szükség Zúzmarás szakadékkal nézünk Hajnalonként farkasszemet Ilyenkor mindig hajnalba kelek Elmegyek és a szerencse kerékből Kidobálok egy vagon terméskövet Úgyis tudom hogy előbb vagy utóbb Megkönyörülve itthagysz magamra És végül összeroskadok Mert egyszer úgyis elhív a semmi Türelmesen melegítem közös takarónkat Elférünk ha hozzám bújsz kicsit Már életünkben kihűlt csontjainkat Egy-ágyon takarja be a föld Perem élet-szél morcos perem Szükség-tapétás perem Tört-élet-foltos perem Jaj-margarétás perem Sár-út-ripacsos perem Kocsma-ünnepű perem Bélyegzö-párnás perem Sors-szik-bozontos perem Föld-padló-tócsás perem Vak-lámpa-ostoros perem Álkohol-köd-párás perem Analfabéta-sorsos perem Árok-part-lócás perem Poshadt-idö-mocsaras perem Szépség-morzsás asztalú perem Ököl-jog-bütykös perem Hátrányt-parázsló perem Agy-bérlet sufni-bűzös perem Zsák-út-polip-csápos perem Ereszd el kezem ereszd el kezem Czinder Antal érmei P arasztból úr, cigányból jó munkás sosem lesz. A társaság, amelyhez nagyon laza kapcsolat fűzött, az utazás egyszeri alkalma, mielőtt vonatra szállt, a „pohárral harangozott”. Öten voltak. Az ötödik egy cigány. A közmondás tehát őt vette célba, s aki elsütötte, nem • volt beszámítható állapotban, ha ugyanis abban lett volna,, négyszer-ötször nem ismétli el. Amikor először mondta, mind -az öten mosolyogtak, a megértő beletörődés egykedvűségével; a piaközi állapot vaskosabb adomázást is élbír. Másodszorra a mosoly eltűnt, a közömbösség maradt. Harmadszorra megszólalt egyikük: — Mire való ez? Negyedszerre egy másik dühösen: — Fogd be a szád! A Majdnem-részeg józa- nodni látszott. Kérdezett: — Talán nem igaz? — Ha mást nem tudsz mondani, fogd be a szád! Mire való ez a duma? Az ittas a mellére csapott: — Márpedig nekem van igazam. Parasztból... A cigány a sarokban állt. A ledolgozott műszaktól ólomnehéz tagjait pihentette. Ha nem sajnálná bejáróruháját, fenekére ereszkedne, átkulcsolná a térdét, és nézne, nézne a semmibe. — Mondják meg, mért nem hagy nekem békét? Mért nem fél tőlem? Tekintete ökölbe szorított keserűség; örvénylő bánat. A sors egy kenyérre fogta őket. Vasat cipelnek vagy árkot mélyesztenek nyúlánk, égig szökkenő traverzeknek. Egymás körmére néznek, azonos bérért azonos-é a munka, s ha valamelyik erejét otthoni bütykölésre tartogatja, nem tűrik el szó nélkül. A cigánynak legalább úgy, vagy még jobban kell serénykednie, hiszen le kell dolgoznia az „átkos örökség” ráeső részét is, mely szerint a cigány — minden cigány — eleve nap_ Gulyás Mihály: Vonaton lopó. Pedig ugyanúgy dolgozni is majdnem lehetetlen,, s nemcsak a tudat sajátos ■ állapota miatt. Az anyagi lét még szervezetlen, a beosztás makacs következetességét, a tervezést minduntalan felborítja a fizetési napokon rájuk törő könnyelműség. Ilyenkor a gyerekek fülig maszatosak a csokitól, a kocsmában van „daj- daj”, a téliszalámi se drága. Hogy mi lesz holnap? Nagy a feje, búsuljon a ló... Egy azonban biztos: műszak mindenképpen lesz, s miközben a „parasztok” szalonnáznak, rántottát esznek, ő szemérmesen félrehúzódik. Mivel? Szilvaéréskor egy.marék szilvával, darab kenyérrel, amihez teát kortyol. Versenyezz, no! De ha tudósai volnának is a beosztásnak, 5—6—7 gyerek! Egy kétkilós kenyér egyszerre meg se kottyan. Az önfeledt mulatozás talán azért robbanhat szinte az egyik pillanatról a másikra parázs veszekedésbe, mert jókedvük erőltetett látszat csupán, a bűntudat ingová- nyára épül, hiszen érzésviláguk gazdag, képzeletük kifinomult, tudják, minden lehajtott féldeci egy kétkilós kenyér, egy liter „zacskós tej” vagy húsz deka főzőkolbász, s hány fóldeci szalad le ilyenkor a kiszáradt torkokon... A munkában megismert ember tisztességét védi az a három, mondhatnék: faji előítélet ellen, a legvérlází- tóbb mítosz ellen hadakozik. Nézem, elnézem ezt a hétköznapi színjátékot, a bambán, értetlenül vigyorgó részeget, aki sokért nem adná, ha együttérző mosolyra, fej- bólintásra találna; kezdi felérni ésszel: rosszul szólt, s mert oly makacsul ki is tartott a szállóige mellett, véleményével egyedül maradt. A cigány doboz cigarettát vesz elő, körülkínálja. Vesz belőle az a három, s arról kezdene^ diskurzust, hogy az aratásra nem jó a mostani időjárás, de a kapásokra kitűnő. Nézzétek ezt a kukoricát, lovas ember elveszne benne... — A gombára, arra jó! — lelkendezik a cigány. — A nap még' sehol, az asszony már szedelőzködik. Kérdi súgva: nem gyüssz, ember? Már hogyne mennék.Mire ideér a félötös. fordulunk egyet. Néha kiárul belőle egy százast is, oszt a családnak is jut. — Kettesben az asszonynyal szereted az erdőt járni, mi? — kérdi az egyik. Ez az évődés „belefér a keretbe”. — Eltaláltad, ezt aztán eltaláltad! — nevet önfeledten. — Az erdővel én nem birok betelni. A mosoly hirtelen lobban el arcáról, s amit mond, sokáig visszhangzik bennem: — Az erdő engem sose bántott... 1 v” Egy kisméretű szobor, amely a Tengerparton címet viseli N éhány kisplasztika, kisméretű figurális kompozíció, grafikák, rajzok sorakoznak Czinder Antal műtermében. Érmet alig látok. Pedig Czinder Antal elsősorban éremművész. Érmeiért kapott díjakat, kitüntetéseket. Éremművészként nyerte el a Derkovits- ösztöndíjat 1965-ben. Érmeivel szerepel minden rangosabb hazai és sok külföldi kiállításon. Az első mestere Somogyi József volt, aki a Képzőművészeti Gimnáziumban tanította, ott, ahol most Czinder Antal is tanár. Az éremformálás művészetével Feren- czy Béni ismertette meg. Tőle tanulta a gondos megmunkálás, a cizellálás, a lírai hangulat fontosságát. Czinder Antal 1961-ben végzett a Képzőművészeti Főiskolán, 10 évig volt a Fiatal Művészek Stúdiójának a .tagja. Számos hazai kiállításon láthattuk munkáit. — Egyéni kiállítása volt Hódmezővásárhelyen és Szófiában 1974-ben és 1976- ban Budapesten. Szerepeltek érmei a FIDEM — a Nemzetközi Éremszövetség — kiállítások magyar anyagában, Szentendrén az Éremantológia 1945—76 című bemutatón, Sopronban az I. Országos Érembiennálén, az Éremművészet "77 című budapesti kiállításon. A kisplasztikán kívül a monumentális szobrászatot is műveli. Fáy Andrásról készült szobrát Párádon állították fel. s most a szolnoki KISZ-vezetőképző tábor elé kerülő — munkásfiút ábrázoló — művén dolgozik. Szobrain és érmein a ter- mészetelvűség uralkodik. Érmei embereket, életképeket, tájat ábrázolnak. — Nem vagyok elvont típus. Számomra az élet — látvány. Ezért van szobraimnak arca. s nem elvont gömbformák. Nem törődöm a divattal. Ugyanakkor törekszem arra, hogy jellegzetes, egyedi legyen, amit csinálok, ötletben, figurában, felépítésben, mozgásban. Kisplasztikáim egyfigurások, az egyedi, egyszeri ember megjelenítésére. Az érmekben több a kísérletezési lehetőség. Ezért is foglalkozom sokat a műfaj új lehetőségeivel. A térbe állított érmekkel. a tér ábrázolásával, megteremtésével. De lírai alkat vagyok, emiatt az elvontság, emelkedettség a témák megvalósításában. Egyik kritikusa írta; „érmein egyforma bátorsággal Alamizsnát osztó teremt térillúziót és használ önmagát megjelenítő „kubista” elgondolású konstrukciókat”. Másutt azt írják róla; „Fény és árnyékviszonylatokat teremt egy.egy érmén belül, ezekből sokszor színhatásokat is kicsihol. Plakettjeit lírai magatartás jellemzi, érzelmi tartalmukat az érzékenyen formált és gondosan összehangolt változatos tónushatást keltő síkok ritmikus változása fejezi ki”. „Érmei pontos, logikus szefkesztési elv alapján viselnek feszesen drámai kompozíciót, kapnak, fegyelmezetten mozgalmas ritmust a plasztikai alakítás rendjében. A konstruktív törekvés elemeinek transzponálása csak rá jellemző módon teremtett új vonást: a pozitív- negatív formák rendszerének feszültséget teremtő rendjét tudja megvalósítani az éremművészet léptéke és technikai feltételei között” — vélekedik a neves műtörténész. — Az éremművészet a legszabadabb műfaj. S rövid idő alatt megvalósulnak a művek. Dolgozom megbízásra is, de inkább szabadon, a magam gyönyörűségére. Emléket állítok művészeknek, festőknek — készült érmem Radnóti Miklós, Pór Bertalan, Nagy Balogh János, Goldmann György emlékére. (Kádár) Mátyás király Csak várj, amíg odaérek. . . Mit csinálsz? Tedd le azonnal. .. Azt mondtam, hogy tedd le!!! A bolond felkapta Nwibe ruháját, és a derekára tekerte. Végignézett önmagán, és újra nevetésben tört ki. — Megöllek! — üvöltötte Nwibe, és kifelé gázolt a vízből, a méregtől felbőszülve. — Kiverem belőled ezt a bolondságot! Fölfelé futottak mind a ketten a meredek, köves ösvényen, amelyet beárnyékolt a zöld erdő. Nwibe szeme előtt ködbe borult a világ, miközben futott. Botladozott, elesett, feltápászkodott, majd tovább botladozott, kiabálva és káromkodva. A bolond, szokatlan terhe ellenére, egyre növelte előnyét, mivel sovány és izmos volt, teste futásra termett. S nem is vesztegette idejét kiabálással és káromkodással. Csak futott. Két leány, a patakhoz vezető úton, egyszer csak egy férfit pillantott meg, feléjük futott a lejtőn, nyomában egy anyaszült meztelen férfival. Ledobták fazekukat, és sikoltozva elmenekültek. Amikor Nwibe az országúton a nyilvánosság középpontjába került, már sehol sem látta a ruháját, és melle majd szétpattant a hőségtől és a gyötrelemtől. De továbbfutott. Homályosan tudta, hogy minden oldalról embertömegek veszik körül, és könnyekkel hangjában, meg sem állva, kérlelte őket: — Állítsátok meg a bolondot, ellopta a ruhámat! Akkorra azonban már a bolond végleg eltűnt a messzeségben, a még sűrűbb tömegben, és a kapocs közte és a meztelen ember között már nem volt nyilvánvaló. Nwibe most már mindegyre beleütközött az emberek hátába, és azután fellökött egy rozoga vénembert, aki csökönyös kecskéjét vezette. — Állítsátok meg a bolondot — kiabálta Nwibe —, ellopta a ruhámat! Eleinte meglepetten néztek rá, majd ellanyhult érdeklődésük, hiszen a nagy vásárokon megszokták a furcsa látványokat. Volt, aki még nevetett is. — Azt mondja, hogy ellopták a ruháját! — Ez valami új figura, annyi szent! Nem is látszik nagyon bolondnak. Vajon nincsenek hozzátartozói? — Az emberek olyan könnyelműek manapság. Miért nem ügyelnek beteg rokonukra, különösen vásár napján? Arrébb, már a vásártér szélén, két földije felismerte Nwibét, és az egyik ledobta japigyökérrel teli, hosszú kosarát, a másik meg pálmaborral töltött tökedényét, és kétségbeesetten a nyomába eredtek, hogy megállítsák, mielőtt a lábát visszavonhatatlanul a vásártér megszentelt helyére beteszi. Erőfeszítésük hasztalan volt. Amikor végre elcsípték, már a megszentelt hely kellős közepén állt. Egy falubeli asszony zokogva adta oda fejkendőjét, azt rátekerték, és kézen fogva hazavezették. Csak egyszer szólalt még meg, és a bolondot emlegette, aki a pataknál ellopta a ruháját. — Nincs semmi baj — mondta neki az egyik férfi olyan hangon, mintha síró gyermeket nyugtatna meg. Továbbvezették, és vakon követte őket, szeles mellét néma zokogás rázta. Számos földije és rokona csatlakozott a gyászos menethez, még anyja falujából is velük mentek néhányan. Az egyik férfi odasúgta a másiknak, hogy ez a legrosszabb fajta őrület, mélyen gyöke- í'ezik, és megnémítja áldozatát. — Bűnhődjön meg, aki az okozója! —- felelte a másik. Az első javasember, akit rokonai megkerestek, nem vállalta gyógyítását, és tisztességesen meg is indokolta elhatározását: — Igent mondhatnék, és elvehetném a pénzeteket — mondta. — Én azonban soha nem teszek így. Gyógyító erőmet egész Olu és Igbo ismeri, de sohasem állítottam, hogy életre tudok kelteni egy embert, aki már a túlvilág-szellem-vizeit megízlelte. Ugyanez a helyzet egy bolonddal, aki saját jószántából rohan be a vásártér megszentelt helyére. Jobban kellett volna rá vigyáznotok! — Ne hibáztass bennünket... — felelték Nwibe rokonai. — Amikor aznap reggel elindult hazulról, olyan épeszű .volt, mint te vagy mi... — Igen, tudom. Néha így is történhet. És ezek általában a legnehezebb esetek. Tudom. — Szóval semmit sem tehetsz, még szóra sem tudod bírni? — Semmit sem tehetünk. Már hatalmukba kerítették. Olyan, mint az a férfi, aki társai üldözése elől egy szentélybe menekül, és így szól: „Végy magadhoz, ó, szellem, a te védenced vagyok.” Ember többé nem érintheti, és nincs hatalom, ami széttörhetné ezt a kapcsolatot. Megszabadult ugyan az emberektől, de istenhez tartozik. A második orvos nem volt annyira híres, mint az első, de olyan szigorú sem. Megállapította, hogy súlyos, igazán komoly esetről van szó, de senki sem ülhet ölbe tett kézzel, ha a gyermeke veszélybe kerül. Nem szabad belenyugodnia abba, hogy nincs számára remény, hanem mindent meg kell próbálnia. Az aggódó rokonok buzgón helyeselve bólingattak. S az orvos akkor így szólt magában: „Ha egy orvos minden betegét elküldené, akinek gyógyulásában kételkedik, vajon hányszor lakhatna jól egy héten a keresetéből?” Nwibe kigyógyult őrültségéből. Az egyszerű gyakorló orvos, aki meggyógyította, egyik napról a másikra a leghíresebb elmegyógyász lett. A Szellemek Országának Vendégeként emlegették. Ennek ellenére az az igazság, hogy az őrültség néha eltűnik, de sohasem nyomtalanul. Néhány nyom mindig megmarad — az őrültség lábnyomainak is nevezhetnénk —, amelyek egyre kísértenek. Hiszen hogyan is lehetne az ember olyan, mint azelőtt volt, akiről Olu és Igbo vidékén széltében-hosszábart azt mesélik a szemtanúk, hogy látták, amint tagbaszakadt, életerős férfi létére anyaszült meztelenül tört át a tömegen, hogy a vásártéri szent hely hívására megjelenjen. Nwibe csöndes, zárkózott ember lett, aki egyre jobban elkerülte népének vidám gyülekezeteit. Két évvel később, az elkövetkező avatási szertartások időszakában újra megérdeklődte, nem kerülhetne-e be a város öregeinek sorába. Ha akkor befogadják, talán kissé magához tér, az ozók azonban szokásuk szerint méltóságteljesen és udvariasan, de nagyon ügyesen, másra terelték a beszédet. (Nigériai író) Karig Sára fordítása összeállította: őri Zoltánné
