Szolnok Megyei Néplap, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-02 / 154. szám
1978. július 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 OLYAN LEGYEN, MINT A JÓ Meddig élnek a házak? Hégy dimenziós városok „Számottevő eredményeink mellett a lakáskérdés változatlanul legnagyobb társadalompolitkiai problémánk ... Nagy anyagi erőt köt le a lakásállomány karbantartása, a korszerűtlenné vált lakások szánálása és pótlása.” (Az MSZMP 1978. április 19—20-i határozatából.) — Olyan nagyon szépet én nem tudok mondani. Pedig azt szeretnék: szépet. Az is kéne már. És sok írás kellene, mert olyan rövid az élet! Csak egy arasznyit megörökíteni belőle! Hiszen olyan szép még a szél zúgása is, nemhogy az emberi dolgok . . . Hát csak annyit leírni belőle, amennyi a mienk volt! Mert ahogyan a szülő mindent megad a gyermekének, úgy adtunk mi is mindent ennek az új világnak, az életünket is. Pató Sándorné 65 esztendős, Törökszentmiklós egyik távoli mellékutcájában lapozgatja verseit, nehéz életét leíró prózai naplóját, és közben mesél. — Zsákos munkásember volt az édesapám a malomban, de aratott is, szóval zsellérforma volt. Amint írtam is: „Édesapám zsellér ember; / szerszám, / eszköz.” Édesanyám beteges volt. Ez a vers szól pici életem sorsáról : „Amikor én kicsi voltam. Ringó bölcsőben aludtam. Gyermek voltam. Boldog voltam, Gyermekláncfűt összefűztem. Kiscsikó voltam, Az édesanyám bő szoknyáját fogtam.” — Amikor tizenegy éves voltam, meghalt az édesanyám. Az apám újra nősült, egy ötgyerekes asszonyt vett oda: mostoha lettem, menni kellett a háztól. Már édesanyám idejében is libapász- torkodtam, de utána, amikor Péterpálkor abbahagytam az iskolát, tizenegy esztendősen cseléd lettem. Míg csak férjhez nem mentem. A prózai napló vall a cselédévekről, a gazda poloskáival folytatott reménytelen küzdelemről, a cselédre fogott s azt porba alázó őra- lopásról, arról, hogy milyen élete volt a kis pesztrának (hajnalban ugrani, fejni, ellátni az állatokat, elvinni a tejet, foglalkozni a gyerekkel, maszírozni a gazdasszony lábát, éjszaka ha sírt a gyerek, ki ugorjon, ha nem a peszt- ra?). — Sokszor felsóhajtottafto, hogy mért vagyok én az istennek mostohagyermeke? Na, kérem, ezért lettem én ennek az új rendszernek nagy híve — mondja PatóirSándor- né. Romantikus szerelmüket a férje meséli: négy évig fi- gyelgették egymást egy szó nélkül, lesték egymás lépteit, viselkedését az utcán, a bálban. Pató Sándor mikor huszonnyolc éves lett, elhatározta, hogy megnősül. Jött egy ismerőse: „Olyat kom- mendálok én neked, hogy van háza, földje ...” Kész volt a válasz: „Vigyázzon az olyanra az isten, őrizze a temetőcsősz ...” És egy nagy elhatározással megkérte a tizenkilenc éves cselédlányt. — Amiért szolgálólányt vettem el, el kellett jönni otthonról — meséli Pató Sándor. — A feleségem nagyapjához kerültünk lakónak, de úgy, hogy gondoztuk az elmezavarodott gazdasszonyt három évig. Képzelje el: a ház közepére csinált, a sutba haji- gálta, összekent mindent. Hát itt született két családunk. Én meg napszámos ember voltam: este, amikor hazamentem. hozta a feleségem a kaskában a rossz cipőket (mert suszter is voltam), azokat javítottam éjfélig, hogy létezzünk valahogy. Na, egyszer meg tudtuk venni ezt a kicsi házat. Ezekről az évekről szól a feleség verse: „Ifjóságom mámorában / Asszony lett a lányból, A Három gyermek édesanyja. Neveltem a gyermekeket, / Segítettem a férjemnek.” — Mi alapítottuk itt Török- szentmiklóson a suszterájt, a Bőripari Szövetkezetei. 1945-ben beléptem a pártba, a feleségem pedig ötvenben — emlékezik Pató Sándor. — Én 1950-ben általléptem a Dózsa Tsz-be, mert gondolkoztam, hogy élhetek-e két- laki életet? Suszter és paraszt? Ha csak suszter leszek, itt lesz a kamra a zsebemben. A téesz mellett meg jó- szágozhatok is: ezt választottam. Voltam ott még párttitkár is'. 1956-ban őriztük a közöst, nehogy hiba legyen. Megfáztam, beteg lettem, nem voltam ott azon a gyűlésen, ahol fel akarták oszlatni a té- eszt. Később a szememre vetették, hogy elbújtam a dunyha alá. Igaz, a fejünkkel játszottunk akkoriban, de merészség mindig sok volt bennem, nem bújtam én soha. — Én is a téeszben dolgoztam 1950-től — mondja Pató Sándorné. — De voltam tanácstag is sokáig, még a végrehajtó bizottság tagja is, a téeszben pedig csapatvezető SZÓ és vezetőségi tag. Itthon, a kis házunkban sokszor az ajtót is levettük, mert itt tartottuk a tanácstagi beszámolót, annyian voltunk, alig fértünk. Egykori, 1951-ből való újságcikket mutat: legkisebb fiuk fényképe alatt a következő szöveg: „Pató Pityunak hívják. Érte harcol édesapja, Pató Sándor, a törökszentmiklósi Dózsa Tsz tagja, azzal, hogy 120 százalékot teljesít az aratásban, hogy minden munkát becsületesen, idejében elvégez. Érte harcol édesanyja, aki ugyancsak példásan dolgozik, emellett a népnevelő munkából is kiveszi részét, hogy vasárnapra learassunk minden szem gabonát.” Előkerülnek az oklevelek, kitüntetések. — Sok minden fáj nekünk, de azért csináljuk. Nekünk nem úgy sikerült, de más is hasznát veszi a mostani világnak, amiért mi is dolgoztunk. A feleségem mutatta a sok kitüntetést egy ismerősnek. Azt mondja az, hogy akinek ennyi elismerés jutott, annak nem kell félnie a jövőtől. Aztán itt van ni: a feleségem egy fillér nyugdíj nélkül. Amikor próbálta intézni a nyugdíját, először azt vágták a fejéhez, hogy még tagja sem volt a téesz- nek. Utána meg olyan rettenetesen kevés munkaegységet igazoltak, hogy belebetegedett idegileg. Mondtam is neki, hogy haggya a fenébe, többet ér az egészség. Számolgatunk: dokumentumok, elszámolások kerülnek elő, amik igen hamar meggyőzték e sorok íróját, hogy Pató Sándorné nyugdíjügyét nem minden rosszindulat nélkül kezelhették, és utasították el (erről a szövetkezet vezetői is meggyőződhetnének!). — Tessék hagyni! — kérlel Pató Sándorné. — Ami nekünk kell, az megvan. Ezekkel a versekkel is örömet akarok szerezni másoknak. Hogy olyan legyen mindegyik, mint a jó szó, amiből tanulhat más is. Az én arasznyi kis igazamból. És van azért vigaszunk is, az unokák. „Légy nyugodt, te fáradt öreg ember. Élted nem volt hiábavaló, Vannak unokáid, akik talán Majd az elfáradt szülőknek ' letörlik a köny- nyeit.” — Látja, kedves, még írni is megtanulok vén fővel! Négy dimenziós városok — az építészek gyakran illetik ezzel a találó elnevezéssel azokat a településeket, ahol elöregedetett a városmag, a régi és új házak egy épületcsoportban vannak jelen. Itt a térbeli kiterjedés mellett a negyedik meghatározó: az idő. Vagyis a házak életkora, mely nemcsak attól függ, hogy milyen anyagból (téglából, vasbetonból),; milyen technológiával épültek. Abban, hogy meddig él egy épület, lényegesen közrejátszik fenntartása: a rendszeres karbantartás vagy éppen a felújítás. Az építészek általában egy emberöltőre tervezik a házakat, még ha száz év múltán is lakják őket, mivel a fizikai és erkölcsi kopás nem egyszerre következik be — az utóbbi sokkal hamarabb. AZ IDŐ OSTROMÁBAN Az elöregedés jegyeit magukon viselő épületek száma nem csekély az országban. Épp ezért napjainkban gyors intézkedést követel a pusztító idő ostromának visszaverése. A közelmúltban több fórumon (az országgyűlés építési és közlekedési bizottságának ülésén, a III. országos épületfelújítási konferencián) " foglalkoztak a szakemberek az ingatlankezelés megnövekedett feladataival, az épület-rer abilitá- ció és rekonstrukció helyzetével. A népgazdasági tervben is kimelet helyet kapott az ingatlankezelés: az elmúlt tervidőszakhoz képest ebben az ötéves tervben csaknem kétszeresét, 30 milliárd forintot költhetünk a tanácsi kezelésben lévő lakóépületek fenntartására. 85 ezer lakás vár felújításra, ebből csaknem 50 ezer a fővárosban. 35 ezer lakást kell korszerűsíteni. ennek majdnem fele vidéken van, és 18 ezer műemléklakás zárja le a sort. Az előirányzott ösz- szegből 16 milliárd Budapesté, a fennmaradó 14 milliárd forint a megyék között osztódik el, (melyet a tanácsok beépítettek költségvetésükbe, tehát öt évre előre tudhatják, hogy az épülő új> lakóházak mellett mennyit és milyen ütemezésben költhetnek a régi épületek karbantartására, korszerűsítésére. — Szolnok megye 275 millió forintból gazdálkodhat az idei tervidőszakban; mintegy 8 ezer állami lakás fenntartására, korszerűsítésére, karbantartására költik ezt az összeget. A pénz azonban nem minden, bizonyítja az is, hogy míg a fővárosban időarányosan használják fel a felújításra fordítható összeget, addig vidéken — az építőipar kapacitáshiánya miatt — egyes nagyvárosokban, mint Pécsett, Debrecenben, Győrött, nem tudták elkölteni a pénzt, illetve átcsoportosították. Például Baranyában Siklós, Szigetvár részesült belőle. Ugyanakkor Pest, Békés, Bács, Veszprém és Zala megye fenntartási-építési erői a pénzügyi fedezethez - mértek, sőt terven felül is vállalnának, amennyiben megkapnák rá az állami támogatást. A vidék helyzete korántsem annyira aggasztó, mint a fővárosé. A megyei tanácsok tervei alapján előre láthatólag 5—10 évvel hamarabb befejeződik a karbantartás-lemaradások pótlása, mint Budapesten, ahol az ezredfordulóra tervezik a félévszázados elmaradások felszámolását. Hogy milyen horderejű feladat a meglévő lakásállomány fenntartása, érzékeltetésére elég néhány adat: A lakosság 3.5 millió otthonban él, az állami tulajdonban lévő lakások száma 690 ezer, ebből 281 ezer vidéki lakás. Ennek a 281 ezernek a 76 százaléka összkomfortos és komfortos, a fennmaradó részt a fél-, illetve komfort nélküli, továbbá a szükséglakások teszik ki, ez utóbbiak száma még mindig 15 ezer. Ne feledkezzünk meg a 25 ezer társbérletről sem. Tehát a hajlékoknak majdnem egynegyede mielőbbi rehabilitációra, teljes újjáépítésre szorul. Ez nemcsak konzerválást, hanem korszerűsítést is jelent, vagyis a ma és holnap emberének igényeit kell. hogy kielégítsék az átalakított, jobb belső elosztású, központi vagy gáztüzelésű, fürdőszobás otthonok. Köztudomású, jelenleg az országos átlag szerint egy 54 négyzetméter alapterületű lakás építési költsége 420 ezer forint. A felújítás, korszerűsítés költsége ennek az összegnek a 65—70 százalékát nem haladhatja meg, mert azon túl már nem lenne gazdaságos, s inkább az újjáépítését kell választani. Az is mérlegelendő, hogy a rehabilitált épület használható lesz-e még legalább 30— 40 évig? Természetesen egy ház lebontásába beleszól a városképi jelleg is, mivel a történeti városrészekben egy új épület zavarhatja az összhangot. EGYSÉGES CSELEKVÉSSEL Az ország lakásállományának karbantartása komplex feladat: csak összehangolt munkával valósítható meg. Szervezett egy üti működés, a tanácsok (mint beruházók), az építőipari és ingatlankezelő vállalat egységes cselekvése szükséges hozzá. A régi házak megőrzése, megóvása legalább annyira fontos, mint az új lakások építése. Társadalmunkban épp olyan szociális problémát vet fel, s lényegesen befolyásolja a lakosság életkörülményeit. Nem elég egy házat felépíteni, azt fenn is kell tartani, s amennyiben karbantartását elhanyagolják, úgy az épület idő előtt tönkremegy. Nehéz évek elé néz a 22 vidéki ingatlankezelő vállalat, a 43 városgazdálkodási vállalat és a 20 költségvetési üzem, mert a múlthoz képest jóval nagyobb felelősség hárul rájuk a régi és új házak állapotáért. Nem kevésbé a tanácsi építőipari vállalatok, melyeknél szinte feledésbe merült a hajdani „tatarozó profil”, pedig létük meghatározója volt a múltban. Jelenleg a karbantartási és felújítási feladatoknak 38 százalékát az ingatlankezelők. 34 százalékát a tanácsi építőipar, a többit a szövetkezeti és kisipar látja el. Megyénként változik az arány: míg a fővárosban a tanácsi építőipar végzi a felújítások 50 százalékát, addig vidéken ennél jóval kevesebbet vállal. Somogybán például alig éri el a 10 százalékot. — A szolnoki IKV- nak 190,4 millió forintot kell úgy beosztania ebben az ötéves tervben, hogy a kezelésében lévő több mint 0 és félezer állami tulajdonú lakás fenntartását fedezze, a lehetőséghez kép- pen korszerűsítsen, és elvégezze a „legégetőbb” karbantartási munkákat. Általában a vállalatok építési kapacitásuknak 18—20 százalékát kötik le erre a célra. Roppant kevés, holott elsősorban a tanácsi építőiparra tartoznának a nagyobb felújítási, korszerűsítési munkák. s az IKV-nak több ideje jutna a fenntartásra, karbantartásra. Rendszeresebb .lehetne így a házak tmk-ja, jobban kielégíthetnék a lakossági igényeket, s nem következnének be olyan nagymérvű leromlások, mint amelyek ma tapasztalhatók azokon az épületeken, amikre 40—50 évig feléjük se néztek. Az utóbbi években gyorsan fejlődtek az Ingatlankezelő Vállalatok: korszerű műhelyekkel, raktárral, szociális létesítménnyel központi telep épült Szombathelyen, hamarosan átadásra kerül Miskolcon. Tatabányán. Békéscsabán és Nagykanizsán is a jól felszerelt műszaki télén. — Az IKV szolnoki egysége 28 millió forintot költhet 1980-ig olyan — lakáskorszerűsítési. tatarozási munkákat elősegítő — épületekre. gépi beruházásokra, amelyek hiányt pótolnak, egyben gvorsítják a műszaki-technológiai feilődésüket. Rendszeres éijel-nappali ügveletet vezettek be az IKV-k. A 2.2 milliárd központi fejlesztési alánból csaknem 1 milliárd forintot kaptak a vidéki vállalatok telepeik korszerűsítésére, új létesítményekre, gépesítésre. állványozásra, új technológiák bevezetésére. Az ösz- szegből átmenéti lakások épi lésére is felhasználhatnak, ezzel az épületfelújításokat megkönnyítik, hisz a lakók ideiglenes átköltöztetésével sokkal zavartalanabbá. gyorsabban bonyolíthatók le az átalakítások. Még 1972-ben az IKV-k létrehozták társulásukat. Célja: a műszaki fejlesztésben elért eredmények közös hasznosítása, a rendszeres szakmai továbbképzés. A testvérvállalatok részvételével egy-egy megyében bemutatókat tartanak például vakolt homlokzatok műanyag felületképzéséről Oroszlányban, a gépesített karbantartásról Pécsett. s gondolnak a közeljövőre is: előadásokat hallgatnak a nagypaneles (házgyári) lakótelepek felújításáról, karbantartásáról, mely lényegesen eltér a hagyományostól. NIGY ARIT FIZETNEK Az elmúlt évtizedek „ráérünk arra még” felfogásának kárát mos érezzük, s ebből okulva már jó előre gondolni kell arra, hogy a 10—20 éves házak karbantartásának elhanyagolásáért nagy árat fizetnénk, hisz a víz és hőszigetelések, a különböző vezetékek, szerelékek tmk-jának elmulasztása komoly következményekkel járna. Igaz, hogy 100 évig is élhet egy ház, de az már rajtunk múlik, hogy: UNOKÁINK IS LÁTNI FOGJÁK? H. A. Körmendi Lajos Helyreállítják Szabolcs-Szatmár megye egyetlen ipari műemlékét, az 1800 körül épült túr- istvándi vízimalmot. Az Országos Műemléki Felügyelőség és a Gabonafelvásárló Vállalat egymillió forint költséggel ismét működőképessé teszik a festői környezetben elhelyezkedő vízimalmot
