Szolnok Megyei Néplap, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-13 / 137. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. június 13. Szabadságunk történelmének kezdetei NÉ A magyar népi 1- demokráci | története » \m m2 2 A felszabadulás óta leg­alább egy nemzedék nőtt fel hazánkban, amelynek a sors­döntő időszak — majd két évtized — imár történelem, elsajátítandó tananyag. Az idősebb nemzedékeknek sze­mélyes élményei, kialakult véleménye van negyvenöt utáni fejlődésünkről. A dolog természete folytán azonban vélekedéseik egyik része szubjektív benyomásokból, hallomásokból tevődik össze, esetleg a megszépítő messze­ség, az „akkor voltunk fiata­lok", a hőskor tevékenység- és feladatözöne akadályozza kissé a rálátást. Egy szó, mint száz, régóta tudjuk, érezzük, hogy nagy az igény a 40-es, 50-es évek korszerű marxis­ta történeti feldolgozására. Népszerű formában, közért­hetően, informálva és eliga­zítva. A könyvhétre megjelent, valóban hézagpótló kötet szerzői és szerkesztői termé­szeteseit nem teljesen járat­lan útra kényszerültek. Ko­moly, szolid részfeldolgozá­sok — monográfiák, tanul­mányok, cikkek, visszaemlé­kezés- és dokumentumgyűj­temények, — eddig is megje­lentek. A kutatás intenzíven folyt és folyik a tudományos intézetekben, egyetemi tan­székeken és oktatási igazga­tóságokon. Különösen az 1944—18 és az 1956—62 kö­zötti periódusokra találhat­tak kellő publikált ismeret- anyagot. (Már nehezebb munkát jelentett népi de­mokráciánk ^.közbülső”. 1948—1956-ig terjedő korsza­kának feldolgozása és érté­kelése.) * * * Utaltam rá: jól átgondolt politikai érdekünk is közel­múltunk történeti és tudo­mányos ismerete, a helyes arányok betartása. Ezt a célt szolgálhatta az a látszólag külsődleges és formális tény, hogy a szerzők, a szerkesztők, de még a lektorok között 's fele-fele arányban találunk tudósokat és politikusokat, vagy másként fogalmazva: oktatókat és pártmunkásokat. (A két szerkesztő: Balogh Sándor egyetemi tanár és Ja­kab Sándor, az MSZMP KB osztályvezetője.) összehan­golt munkájuk biztosította ezt az ajándék- és meglepe­tésszámba menő kötetet. Ez eredményezte az őszinte, nem szépítő és nem lakkozó kiad­ványt, amelynek mértéktartó, szellemében és nem szavak­ban pártos történetírói mód­szere a hitelesség bizonysá­gát adja az olvasónak. Üssük is fel a könyvet. Az első figyelemreméltó érdekességre már az indítás­nál rábukkanunk: a szerzők alapos vizsgálatokra támasz­kodó megállapítása szerint nem Battonya, hanem Üj- nagylak volt az első (végle­gesen) felszabadult magyar- országi helység. Ez a beideg­ződést szüntető indítás meg­adja azt az alaphangot, amely a kötetet végig jellemzi. Tör­téneti igazságra törekszik ak­kor is, ha kisebb vagy na­gyobb kérdésekben esetleg illúziókat is rombol. Ebből a szempontból is jelentős, hogy a kiinduló korszakhatár kér­désében is világosan állást foglal: az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideigle­nes Nemzeti Kormány meg­alakulása (1944. december 21—22.) egyben a népi de­mokratikus Magyarország születésének a napja is volt, nemzeti történelmünk való­ságos sorsfordulója, korszak- határa”. Ekkor teremtődtek meg a fasiszta szövetséggel és a háborúval való következe­tes, antifasiszta, demokrtikus és népi szakítás és a további fejlődés feltételei. * * * Az 1948—56-ig terjedő idő­szak eredményeit és a súlyos torzulásokat is őszintén be­mutatva és magyarázva ér­tékeli a tanulmány. Az idő­szak alapvető problémáját a szerzők a szövetségi politika jelentőségének tragikus alá- becsülésében látják: „A Ma­gyar Dolgozók Pártja, mi­közben megnyerte a csatát a nyílt reakció utolsó marad­ványaival szemben, továbbá ..rákényszerítette” az egyhá­zakat az együttműködésre, fokozatosan elvesztette harci szövetségeseit és lojális úti­társait. Elveszítette, mert ön­magán kívül nem is tartott igényt semmilyen más erő közreműködésére a politikai küzdőtéren”. Ez a politika nemcsak a volt koalíciós partnereket zárta karantén­ba, és nemcsak a fő szövetsé­ges, a parasztság érdekeit sértette, amikor a mezőgaz­daság szocialista átszervezé­sét tulajdonképpen „antika­pitalista” küzdelemnek és nem a fejlett nagyüzemi me­zőgazdaság megteremtése ob­jektív szükségletekből faka­dó követelményének tekin­tette. Ez a politika egyben egy sajátos munkáskérdést is teremtett: a termelésben ma­radt (munkásokat Ikívül jre- kesztette a politika-alakítás sáncain és a bürokrácia alá rendelte őket. Ugyanakkor a munkásság életszínvonalában túlzott hadigazdálkodási ori­entációjával — bár ezt a hi­degháború sokban magyaráz­ta — visszaesést, egyes ese­tekben a régi rendszerben el­értnél alacsonyabb színvona­lat eredményezett. Így állha­tott elő az a helyzet, hogy „ténylegesen eme sajátos munkáskérdés vált az ország legfontosabb társadalmi problémájává, anélkül, hogy az agrárkérdés megoldása mint feladat lekerült volna a napirendről”. ,S ez az antidemokratikus és szubjektív politika volt egyik fő okozója az ellenfor­radalomnak is, a tragikus 1956-os zavaroknak kint az utcán és bent a fejekben. * * * Az 1956 után újjáalakuló pártnak, az MSZMP-nek te­hát nem csekély örökséget — dicsőségest és súlyosat egy­aránt — kellett átvennie. Következetes, politikailag egyértelmű és helyes irány­vonalával 1962-re azonban nemcsak konszolidálta az or­szágot, begyógyította a sebe­ket», hanem irányításával a szocializmus alapjait is sike­rült leraknunk. Az MSZMP politikája abban az időben és ma is azt bizonyítja, hogy akkor töretlen fejlődésünk, akkor haladunk előre, ha a párt és a munkásosztály, a párt és az egész dolgozó nép között megvan a bizalom. D. M. A népművészet remekei a Galériában Megnyitó wasörnop A szolnoki Galériában jú­nius 18-án a megye nép­művészetét bemutató kiállí­tás nyílik. A kiállításról Gulyás Cva muzeológus, a bemutató rendezője a következőket mondta el. — A kiállítás Szolnok me­gye népművészeteiét, törté­neti fejlődésében mutatja be. A hagyományos XVIII. —XIX. századi népművésze­ti alkotások mellett napjaink virágzó iparművészetének termésével is megismerked­hetnek a látogatók. Bemu­tatjuk pásztorművészetünk, a szűcs- és szűrmesterség hímzéshagyományait és a XVIII. századig visszanyúló Karcagon honos kunhímzés motívumvilágáról is képet kapnak az érdeklődők. A nagy múltra visszatekintő fazekasság alkotásai szintén helyet kapnak a kiállításon, többek között mezőtúri kor­sók. kanták és tiszafüredi fazekastermékek. Tematikus tagolásban vonulnak fel me­gyénk más népművészeti műfajai is: a Tisza mentén népszerű vessző- és gyékény­fonás termékei, vászon szőt­tesek, faragott díszű fatár­gyak, a népi építészet és más népi mesterségek mű­vészi értékű alkotásai. A lá­togatók megtekinthetnek egy karcagi parasztszobát, ha­gyományos múltszázadi be­rendezéssel. Napjaink népi iparművé­szeiét többek között Kán­tor Sándor Kossuth-díjas fa­zekas népművész és id. Sza­bó Mihály kerámiái. Örsi Imre és Kupái Sándor fafa­ragásai és Csíkos Sándorné szűrhímzései reprezentálják. Boltívek alatt Fotó: Kőhidi Imre Természetvédelem V édetté nyilvánítom a természe­temet. Az intézkedésre azért került sor, mert a számomra oly felbecsülhetetlen értékű kincset — egyetlen példány van belőle az egész világon! — az utóbbi negy­venöt évben rengeteg káros hatás érte, s további állagmegóvását csak szigorúbb szabályok betartásával biztosíthatom. Takarékossági okok miatt (nincs pénzem szendvicsre, konyakra, hűsítőre!) a határozat életbelépését nem óhajtom különő e célra rendezett sajtóértekezleten bejelenteni, csupán arra szorítko­zom, hogy az érdekelt feleket a megtett intézkedésekről tájékozta­tom. Elsősorban hozzátartozóim, barátaim, ismerőseim és főleg főnö­keim figyelmébe ajánlom a most hozott állásfoglalás alapos tanulmá­nyozását, hiszen magatartásukkal, jó szándékú megértésükkel további sú­lyos konfliktusoktól óvhatják meg természetemet. Ugyanis a döntés előtti sokoldalú vizsgálódások bebi­zonyították: a természetes kopás, el­használódás mellett mindenekelőtt az embertársaimtól elszenvedett megaláztatások, testi, lelki megpró­báltatások idézték elő legtöbb eset­ben a romlást, károsodást. Kérem, engem soha nem az Élet, a Keserű Sors leckéztetett, bünte­tett; a pofonokat, övön aluli ütése­ket mindig embertársaimtól kap­tam, miközben a dörzsöltebbje a pofonokhoz fűzött magyarázatokban megpróbálta az Életre, a Keserű Sorsra kenni az egészet. Szerencsé­re ennek a trükknek én nem dőltem be, továbbra is végtelenül tiszte­lem és szeretem az Életet. Az ököl­vívóktól kölcsönzött kifejezéssel él­ve: bár sokszor voltam padlón, többször rám számoltak, az öltö­zőben mindig magamhoz tértem, de a szorítóban küzdő legényektől én abban különböztem, hogy soha nem akartam kiütni a küzdőtársakat. Békés és gyorsan regenerálódó ter­mészetemre jellemző, ma már arra sem emlékszem, kitől kaiptam az első nagy pofont. Az elmúlt négy és fél évtized so­rán kapott pofonokról nem vezet­tem nyilvántartást, de többségük ennek ellenére maradandó nyomot hagyott bennem. Tulajdonképpen mindegyik képletes pofon volt, mi­vel egy-két gyermekkori bunyót leszámítva, ököllel soha nem kel­lett megvédenem magam, de nem is támadtam senkire. Utcai, kocsmai tömegverekedéstől, késtől, garázda­ságtól, szirénától, az erőszak minden formájától irtózom. Pofozkodó le­gények parázs jeleneteit vagy wes­tern- vagy burleszkfilmeken nézem végig, de azt is csak azért, mert élőre tudom, hogy mindig az igaz­ság győz. Az Életben egy-egy ilyen pofozkodó jelenet jóval komplikál­tabb: előfordul, hogy az Igazság he­ver a padlón, és durván rátaposnak. Megtanultam azt is> hogy az erőszak képviselője ma már nem talpig páncélba öltözött, fegyveres kényúr, akinek egyetlen intésére fejek hullanak a porba, annál in­kább hivatali, munkahelyi kiskirály, akinek — úgy, mint nekem — vil­lamosbérlet van a zsebében, eset­leg alkalmanként nem maszek rendszámú gépkocsin közlekedik. Fegyvertárában már nincs méreg­pohár, gyilkos tőr, szégyenpad, ka­loda, megelégszik azzal, hogy be­lém fojtja a szót, vagy meg se hall­gat, visszadobja jogos kérvényemet, fizetésemelés, prémium, mozgóbér helyett írásbeli figyelmeztetést ad, áthelyez, kirúg, egyszóval pofoz. Az évek során azt is tudomásul vettem — ismét ökölvívó kifejezéssel élve —, pofozóim fordított alap­állású fenegyerekek. Én ugyanis a költőtől azt tanultam, értük hara­gudjam, nem ellenük, s ne fogjam be pörös számat, ők viszont nem szeretik, ha visszaszól vagy esetleg önálló véleményt mond az ember. Ütésváltás közben rájöttem: ezek az emberek egyáltalán nem isme­rik nagy költőnk verseit. És ez mit bizonyít? Azt, hogy az irodalomta­nításban is sok még a tennivaló, ismét átírhatjuk a tankönyveket, mert a költészet rossz tippeket ad az Élethez. Persze könnyebb lenne befogni a pörös szájakat, azonban ez az intézkedés hosszú távon nem célszerű. Többször megpróbálták már, de nem ment. A kiskirályok, fenegyerekek fékentartása viszont még nem elég eredményes, létszá­muk állandóan újratermelődik, en­nek eredményeként az idegössze­roppanások, gyomorvérzések, szín- infarktusok száma sem csökken. Éppen ezért további gyomorvér­zések, idegösszeroppanások és főleg a szívinfarktus elkerüléséért nyil­vánítottam védetté a természete­met. A tapasztalatok alapján ter­mészetem védettségét szolgálná, ha a fejem mozgatását csak az egyet­értő bólogatásokra korlátoznám, vagy a gerincemet gyakrabban meg­hajlítanám, ennek azonban elvi és fizkai nehézsége van: az életfelfogá­somat már nem tudom átprogra- mozni, az egyre gyakrabban kiújuló reumás fájdalmak pedig akadályoz­nak a fejbólintásban, gerincem haj- lítgatásában. Ezért nem veszek részt a munkahelyi testnevelésben sem, mert ott valaki mindig előre bemondja a kötelező figurákat, s nehezményezik, ha az ember törzs- hajlítás helyett a szabadon válasz­tott gyakorlataival kilóg a sorból. Az objektív és szubjektív körül­mények számbavétele alapján csak egy megoldás kínálkozik: termé­szetem védetté nyilvánítása. B ízom abban, hogy a természe­tem védelmében hozott dön­tés az érdekelteknél meghall­gatásra talál, és akkor e határozat kimondásának tíz, tizenöt, húsz, il­letve huszonöt éves jubileumán szép eredményekről számolhatunk be. Köszönöm a türelmüket, csak ennyit akartam mondani! Kiss György Mihály (liulÉcunbóósmvi Kabarészinház Az elmúlt hétfőn évadzáró adásával jelentkezett a Rá­dió Kabarészínháza. A szer­kesztők — Marton Frigyes Farkasházy Tivadar és Sin- kó Péter — ismét stúdión kívüli helyszínt választottak. Hegyeshalomra látogatott a stáb, ahol Mindennek van határa című műsorukkal ép­pen azt bizonyították, hogy a humornak nincs határa. Legalább is akkor, ha a tré­fa nem üres, felszínes vic­celődés, hanem felelős gon­dolkodáson alapuló szatíra és önirónia. Az évadzáró adást kitű­nően sikerült vizsgának is tekinthetjük, mert a havon­ta jelentkező műsor egész éves munkája betetőzésének bizonyult. A Marton Frigyes vezérelte írói gárda — amelyben egyaránt dolgoz­nak régi, kipróbált és új, nemrég feltűnt szerzők — olyan műsorokat készítettek, amelyek fontos dolgainkat vették célba, s legtöbbször telitalálatok sorozatával ne­vettették meg a hallgatót. A Mindennek van határa re­mek hangulatú számai, beszél­getései, monológjai az alcím szerint határőrök és vám­őrök vizsgálatának indult. A sorozat hagyományai sze­rint persze legalább olyan mélyen szondázott mindany- nyiunk viselkedése, cseleke­detei között. Hétköznapi, emberközeli hangon szólt a műsor azokról a fonákságok­ról, valóban „kabaréba illő” módszerekről, amelyekkel a vámőrök találkoznak. Derűs eseményekkel illusztrálta a határon szolgálatot teljesítők életét, nem egyszer úgy, hogy éppen az érintetteket szólaltatta meg. S ha volt is egy-két szürkébbre sikerült rész, nem unatkoztunk egy percig sem, hiszen már az első pillanatoktól beavatott­ként hallgattuk a műsort. Nem utolsó sorban a szó­vivő, Bodrogi Gyula jó ösz- szekötő szövegét hallva. Röviden A Pop-műhely az ifjúsági műsorok közül azt a felada­tot vállalta magára, hogy be­számoljon azokról a köny- nyűzenei eseményekről, ame­lyek a Rádió 8-as stúdiójá­ban zajlanak. Nemcsak a legjobb pop^'elvétet! ékről szól, hanem figyel a dzsessz- re és a sanzonokra is. Csak azon bosszankodhatunk, hogy a műsorvezető B. Tóth László — talán elfeledve a nagy nyilvánossággal járó rádiós követelményeket — összetéveszti a közvetlenség­gel a fecsegést, amit pedig már kezdő- discósoktól sem fogad el a közönség. Színtelen Szivárvány A Szivárvány vasárnapi adása — Boros János szer­kesztette — a kulcsról szólt. Pontosabban mindenféle olyan dolgokról, amit a köz­nyelvben e szóval illetünk. Valóságos zárakat nyitó­csukó, vagy jelképes, fantá­ziánkban lévőkről. Kellemes vasárnapi délelőttnek ígérke-' zett a műsor, végül külön­álló beszélgetések, riportok halmazává lett, egyetlen ösz- szekötő kapocs közöttük az így elszürkült, korábban va­rázsszónak hitt kulcs szó. Idegenül követték egymást az egyediségükkel magukat elkülönítő fejezetek. A két órányira szabott adás talán még egy órányira rövidítve is terhesen hosszadalmas lett volna. (zsák)

Next

/
Oldalképek
Tartalom