Szolnok Megyei Néplap, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-04 / 130. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. június 4. r Ú gy nézett ki a negyvenéves forma férfi, hogy végigfutott a hátamon a hideg. Szeme szikrákat szórt, mint a támadó farkasé, széles mellkasa hangosan zihált, arcát pirosra festette a vér, olykor a fogsora is összekoccant, néha megroggyant a térde, egyik kezével az autóbusz fogantyúját markolta, másik kezét pedig irtózatos erővel ökölbe szorította. Mondom: annyira feldúltnak látszott a férfi, hogy félni kellett tőle. Fogékony vagyok a tragédiák iránt. Át tudom érezni mások gondját, baját, hát töprengeni kezdtem, hogy a rengeteg nyavalya közül ugyan melyik gyötörheti embertársamat. A leggyakoribb keservek jutottak eszembe. Még egyszer végigtekintettem rajta, a kezéről megállapítottam, hogy bizonyára hivatalban dolgozik. Feldúlt- ságának pedig csak az lehet az oka, hogy elmulasztott elintézni valami kimutatást, ezért csúnyán lego- rombitotta a főnöke, ő visz- szabeszélt, esetleg már a munkakönyv is ott lapul a zsebében. De nem! Kérem, az lehetetlen, hogy egy hivatali összezördülés ennyire feldúljon egy embert. Mert e hazában akad bőven munkaalkalom, az ember köny- nyen veszi a kalapját és leköszön. Másban kell hát keresni A feldúlt férfi az indulat okozóját. Talán éppen percekkel előbb tudta meg a szerencsétlen, hogy a Duna-kanyarban levő ví- kendvityillóját teljesen kifosztották a huligánok. Lehet. hogy feltörték az utcán parkírozó kocsiját, s épp most megy a rendőrségre bejelenteni a kárt. Kis töprengés után ezt a feltételezést sem tudtam elfogadni. Nő; van a dologban, mégpedig nem feleség, hanem barátnő. El is képzeltem magamnak, harminc vagy harmincöt éves. ennivaló fekete nőcske lehet az illető, szóval olyan, akiért érdemes kiborulni. Valószínű, hogy percekkel azelőtt ezt mondta a fekete nőcske a férfinak: vége a románcnak édes öregem, fel is út, le is út, élj boldogan, isten veled... Éppen ekörül kalandoztak a gondolataim, mikor a feldúlt férfi vállára csapott egy illető. — Mi történt veled, öregem? Rettenetesen nézel ki! — kiáltotta kétségbeesetten a feldúlt ember barátja. A férfi arcán újabb vérhullám hömpölygőit át. — Képzeld, szabadnapos vagyok, ki akartam ülni a parkba egy kis levegőt szívni. De azok a komisz kölykök... Meg tudnám őket ölni... Ráfirkálták a padra, hogy Károly Jenő, vagyis hogy én, szerelmes Molnár Irmába. — Hát az meg kicsoda? — A házfelügyelő elvált felesége, Vtúljuk egymást, mint a bűn. A mulatságos eseten nevetni kellett volna, de az a tény, hogy egy embert ekkora csekélység kiforgat emberi mivoltából, dühbe gurított. Meg-megroggyant a térdem, s mikor beléptem a szerkesztőség ajtaján, rémülten kérdezték, hogy miért olyan feldúlt az ábráza- tom. Simon Lajos Importhumor Börtönben A börtönben az egyik rab azt meséli társának, hogyan tartóztatták le. — De hát hogyan ismert fel a rendőr téged. Carlo, hiszen azt mondod, hogy női ruhát viseltél? — Tudod, öregem, az keltette fel a figyelmét, hogy ez a nő elhaladt egy kalapüzlet kirakata mellett és egyetlen pillantást sem vetett rá... A lottó őrültje. - Jelentkezzen az az öt, akit kihúznak! Az. utcán egy járókelő megállít egy férfit és így szól hozzá: — Bocsánat, nincs véletlenül gyufája? Az végigtapogatja a kabátja és a nadrágja összes zsebét, aztán hirtelen zavartan így szól: — Istenem, milyen sovány vagyok! * * * A metró bejárata előtt egy igencsak kapatos férfi sorra megállítja a kijövő utasokat : — Mondja, odalent meleg van? — Meleg bizony. — És világos? — Mint fényes nappal... — És a levegő tiszta? — Maga talán idegen? — Dehogy, őslakos vagyok ebben a városban, csakhogy engem sohasem engednek be a metróba! * * * Késő éjjel két kapatos cimbora betámolyog az egyikük házába. — Ez a-az é-én-házam — magyarázza akadozva a házigazda. — Ez a hall, ez meg az ebédlő. Az meg a h-há- lószoba. L-látod azt az ágyat? Az az én ágyam. Az az asszony pedig, aki az á-ágyban f-fekszik — az a f-feleségem. Mellette pedig az a f-férfi ... az én vagyok ... * * * — Igaz. hogy tegnap kirabolták? — Sajnos, igaz. Elvették az órámat és az erszényemet. — Ért pedig úgy emlékszem, ön azt mondta, hogy mindig pisztolyt hord magánál. — Ez igaz, de szerencsére azt nem találták meg! * * * — Hogy tetszik az új ruhám? Részletre vettem, — Úgy fest, mintha a készpénzelőleget húztad volna magadra! , * * * — Mi a panasza, uram? — Hát nem látja, doktor úr? — Ha óhajtja, elhívhatom az állatorvost. Mert csak ő tudja kérdés nélkül megállapítani a diagnózist. A tudás otthonában r E vek óta legfőbb újságírói ambícióm, hogy interjút készítsek dr. Somsály Ákos professzorral, a Nobel-díj magyar várományosával, aki — többek között — szintétikusan előállította a pszihés motivációt, hogy csak ezt az egyet említsem munkásságából. Ott van a világ minden jelentősebb pszichológiai kongresszusán Yokohamától Montevideóig, és mindenütt hozzászól — mégpedig mindenkor a rendező ország anyanyelvén, amelyet tökéletesen beszél. Gyakorta föllép jótékony rendezvényeken mint hegedűvirtuóz (külföldi tanulmányait csak úgy tudta elvégezni, hogy közben ujjtechnikára oktatta Yehudi Menuhint). Saját kísérletei alapján tenyészti a páratlan képességű tacsli kutyát (a tacskó és puli keresztezése) — csak úgy hobbyból. Mindemellett felbe- csülheteíen értékű képgyűjteménye van, és eddig még nem volt hajlandó nyilatkozni soha, sehol, senkinek. Törekvésemnek komoly alapja az az intim kapcsolat, amely engem immár két évtized óta fűz a kiváló férfiúhoz. Az uszodában találkozunk szinte naponta, s én számtalan esetben átadtam neki a zuhanyt, bár a szappan rámszáradt — de hiába, egy Somsály-interjúért áldozatokat kell hozni. A háromszázadik zuhanyátadás után bátorkodtam először a nagy kéréssel és a jubileumi ötszázadik átadásnál utoljára. Akkor más irányból kezdtem környékezni. Udvaroltam az unokájának, a feleségének, a keresztanyjának és a kedvenc tacsli kutyájának, amelynél kellemetlenebb jószágot még nem tenyésztettek a földön. Aztán lemondtam róla, és szerencsére hosszú hónapokig nem is ingerelte vadászszenvedélyemet, ugyanis elmaradt az uszodából. Azt hittem, valami hosszabb előadóútra indult, de a kabinos később úgy informált, hogy kórházban van, operálják az epéjét. A múlt héten azonban újra megjelent a zuhanyozóban. Nem adtam át neki a helyemet. Ö türelmesen várt, majd amikor végeztem, megszólított: — Szerkesztő úr, ha tud szakítani számomra egy félórát, szívesen látom. — Ö! — mondtam spontán meglepetéssel, majd magamhoz térve megkérdeztem: — Vihetek magammal magnót, fényképészt? — Ahogy óhajtja — mosolygott készségesen. Személyesen fogadott kastélyszerű villájának a kapujában. Fényképész kollégám rögtön emelte masináját, hogy a lába körül nyüzsgő tacsli kutyáját lefényképezze. — Ugyan, ne pazarolja a filmet! —szólt rá a professzor. — Lát maga ennél sokkal érdekesebbet is! A házi laboratóriumán keresztül mentünk, mert néhány utasítást kellett adnia barna bőrű munkatársának. A takarítónő megsúgta, hogy szingalézül beszélnek. Azonnal üzembe helyeztem a magnót. — Csak nem pazarolja erre a tekercset? — szólt rám a professzor. — Spóroljon, fog maga hallani ennél érdekesebbet is! Mentünk tovább, a fogadószobába értünk. Tekintetem megakadt a festményeken, s cinkosan intettem fotós barátomnak, aki emelte a gépét. — Ej, kérem! — ütött kezére ingerülten a professzor. — Mi érdekeset talál ezen a Munkácsyn, meg Csontváryn, vagy azon a Rembrandt-rajzon? — Csupán azt — humorizáltam —, hogy — ha jó.l nézem — eredetiek. — Fognak maguk ennél sokkal eredetibb valamit is látni. Hehehe! — kacagott sokat ígérőén a professzor, és türelmetlenül vonszolt tovább. Végül megérkeztünk a dolgozószobájába. Ott meggyújtotta a százkarú csillárt, a hatvanhat falikart, a rejtett mennyezetvilágítást. és a sarokban levő reflektorokat, majd hatalmas páncélszekrényéhez lépett, kulcsokkal, a számtárcsák forgatásával megnyitotta azt, és kiemelt belőle egy aranyszelencét. — Most vegyék elő a fényképezőgépet, a magnót, a jegyzetfüzetet! — vezényelt, miközben fölnvitotta -a ládácskát. — Tessék, nézzék és lássák, fotózzák és vegyék) magnói'a a csörgésüket ezeknek a köveknek, amelyeket az én epém termelt. íme, itt van ez az ökölnyi, ez a három dió, ez a hét mogyoró és nem kevesebb, mint harmincnyolc bab nagyságú kő. Jó a megvilágítás a felvételhez, vagy kapcsoljak be még néhány reflektort? Ügy, úgy, fényképezze csak őket, mert ilyen gyűjtemény ritkán található. Jegyezze csak föl, szerkesztő úr, amit az operációt végző sebésztanár mondott — persze miután éleiben maradtam a legnagyobb meglepetésére. Hehehe... Tehát: „Volt dolgom már epekövekkel, de epekőbányában most jártam először.” Jó, mi? E zután dr. Somsály Ákos professzor részletesen öt magnótekercsre mondta operációjának történetét. Én közben illemtudóan bámultam a köveket, amelyek között egy valóban közel akkora volt. mint egy koraszülött csecsemő ökle, három mint az aszott minimogyoró, hét mint a seílejt babszem és harmincnyolc... Lehet, hogy csakugyan harmincnyolc volt, majd a fényképen felnagyítjuk, akkor talán meg tudom olvasni. Két óra múlva, amikor a professzor befejezte a mesélést, arra kértem, játszana rá v'alamit Stradivari hegedűjével a szalagra. — Ne haragudjon, szerkesztő uram — mondta elnézően mosolyogva —, de számomra csak egy zene létezik: a köveim csörgése. Sólyom László
