Szolnok Megyei Néplap, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-04 / 130. szám

1978. június 4.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAF

9

Serfözö Simon: Sólymos Ida:

Rátermettem Kietlen kocsmaasztaloknál

Fejem fölül a vicsorító gerendát elrágom.

Rátámadok gacsos ajtómra, magam

világgá szabadítom.

A lélekben-lassúakkal nem vánszorgok. Magányom letagadom, sose volt, mert láttam.

Megrikatott a múlt, elátkoztam.

Torkomban kemény szavak teremnek,

A bátorságra rátermettem.

Tudom, kiknek bizalmát kell őriznem.

S nem akármiért: dolgozzak fénylőbb, emberibb időért.

Erőmtől szétreped fölöttem a fedél.

Életem van annyi, holnapra is elég.

Ladányi Mihály:

Gyűlnek

halottaim

Gyűlnek halottaim, rám nézett a halál, betegséggel, bajjal

kedveskedik, s én elszorult torokkal vonszolom magamat ágyadig, ágyékodig.

Kis melledhez, szádhoz rimánkodom, tekinteted tűzhelyéhez

búvok didergőn. Magam elől, sorsom elől, halálom elől testeden bujdosom, mint szél az erdőn.

Jóindulatú érdeklődő, mindenkit értő és magázó testvértelen gondolatokkal tisztelgő (nem-gyanús) magánzó, önérzet-szakértő és ülnök: égymásbafúló részeg szentek e nagynapi találkozóján, hol senkit s mindenkit szeretnek — Kietlen kocsmaasztaloknál önfeladás, kifordult szégyen kényszer-gyúrta kompániátok.

És én is, balra, oldalfényben. Láttok: talpig részvétben állok. Asztalra várok észrevétlen.

Pincér pörög. Kidől a lélek a szemek-szájak esthomályán. Asztallábként cövekelnétek.

Nincs a mondat, rotyogó kátrány, bugyuta makogásba horgad s önvetkezetten szótagolltat.

Nem viszolyoghat bennem semmi. Nem is szorongat néma ének. Részvétem akár a tiétek.

Nézek mint óra a falon.

Ha nem adják is meg az évek, a remény bölcsét kitervelni mégis magamból akarom.

Decsi Ilona: Salome

E

gészséges emberek társaságára vágyom, gondolta Kerekes, „ha egyáltalán vannak ilyenek”. — Nincsenek — dünnyögte Széky, a másik betegszállító, azelőtt gróf, most részeges eltartott, hiszen az ezer forintos kórházi fizetés semmire nem volt elegendő, főképp nem a napi tíz pálinkára, amelyet Széky magába döntött.

— Nos? — kérdezte Széky.

— Semmi — mondta Kerekes.

A reumaosztály előterében ültek, fél négy volt, már elvégezték a napi teendőket, várták a „fájrontot”.

És lám, a főnővér dugta ki a fejét a főnővéri ajtón.

— Ferenc, Lacika! — sü- völtötte.

— Jelen — mondta Széky.

— Itt — jelentkezett Kerekes.

— A telepfelügyelő hívat- . ja magukat.

A telepfelügyelő: Vak Béla. Széky nevezte el így, fél szeme miatt. (A másikat a fronton hagyta, katonatiszt korában.)

— Uraim — mondta Kerekeséknek —, holnap negyven mázsa mész érkezik a konyha tatarozásához. A gödröt Önök fogják megásni az udvar szabad sarkában. Végeztem.

Elfordult.

— Nos? — kérdezte Széky.

— Semmi — mondta Kerekes.

Ásót, lapátot fogtak, kivonultak az udvarra.

— Mikior is kezdődik a hivatalos tél? — kérdezte Széky.

(Ősz volt, barna, szagos idő. Kerekes a következő

Bolya Péter:

Ásatás

őszt várta, amikor elpályázik a Fürdőkórházból, egyetemi polgár lesz. — „Én is jártam egyetemre — mondta egyszer Széky —, de abbahagytam a vadászatok miatt.”)

— Idefigyelj, Kerék — mondta a gróf, és ásóját a földbe vágta. — Mekkora gödör kell negyven mázsa mésznek?

— Nagy — mondta Kerekes.

— Ez igaz — mondta Széky elgondolkozva. — Ha nagyobb gödröt ásunk, abból nem lehet baj.

Ástak. Keményen, izzadva. Még szerencse, hogy néha kensztüllibegett egy-egy nővér az udvaron, fityulával vagy anélkül, lobogó, őszi hajjal, földigérő malaclopó- ban... — Elég — nyögte Széky, leült a gödör szélére. — Méltatlan munka ez a kubikolás.

A platánok halk susogás- ba kezdtek, s hamarosan a szél is megérkezett a kórházudvarra.

— Nos? — mondta Széky.

— Semmi.

Kerekes belerúgott a földkupacba.

— Odanézz — lökte meg Székyt.

Egy barnásszínű bordacsont fordult ki a földből.

— Lócsont — mondta Széky. — Itt állomásozott valamelyik tüzérosztag, talán éppen Vaki Béla századosé.

— Embercsont — vélte Kerekes.

Lemász»tt a gödörbe, ásni kezdett. Csont, csont, csont, végül előkerült a koponya is.

— Ember — mondta Széky.

— Volt — mondta Kerekes. — összerakjuk?

— Nincs meg mind.

Ültek a gödör szélén.

— Ki lehetett? — mondta Kerekes.

— Kaitona.

— Á. Meztelen volt. semmi ruha körülötte.

— Régi katona. Végvári vitéz, a ruháját ellopták a törökök.

— Szerintem áldozat.

— Hm — dünnyögte Széky. — Minden halott áldozat, végül is.

— Megölték, elásták.

— Rémeket látsz. Illetve csontolkat látsz, és mivel fiatal vagy, be vagy csinálva.

— Most mit csinálunk?

— Semmit. Elássuk a gödör alján.

— Azt nem lehet. Szólni kell valakinek.

— Minek?

— Hátha ...

— Idefigyelj, Kerék, bárhol ásni klezdesz, előbb- utóbb találsz néhány csontot. Nem olyan nagy ez a földgolyó, és mindig sok ember élt rajta. Visszaássuk.

V

isszaásták, másnap föléje került a negyven mázsa mész. Kerekes nemsokára eltűnt a Fürdőkórházból, de még sokáig érezte, hogy csontokon jár. Székyvel nem találkozott többé, mert a gróf meghalt, mielőtt a tél beállt volna.

< enki nem tud úgy

S repülni a boldogság szárnyán, mint az én feleségem. Ha szálltában betévedt hozzánk az aranymadárka, az ő lelke is legkisebb hívásra meglebbent és suhant. Ügy csapongott olyankor, hogy a szívem beléfáj- dult. Egyszer hosszú és nehéz idő után eljött hozzánk a boldogság. Képet változtatott megint. Ügy jött, hogy ne ismerjünk rá, csak az utolsó pillanatban. Szárnya suhintásáról sejtettük csupán, hogy közeledik immár.

Hetek óta kerülte szemünket az álom. Nem tudtunk aludni jóformán egész éjszaka. Első időben, ha megébredtünk éjjel, egymásra kacagtunk. Leginkább én leb- bentettem szét hangomat a sötétben.

— Ébren vagy ?

Már kacagott. Felült az ágyon, két kezét a térdére kulcsolta, úgy kacagott. Amikor felgyújtottam a villanyt, úgy nézett rám, mintha bújócskában egymásra találtunk vdlna.

— Jó reggelt — szokta mondani, s nevetett a szemembe. Én elnéztem a szoba sarkai felé, s bólogattam. Addig bólogattam, míg én is elkacagtam magam.

Végig sorra gondoltuk, hogy mivel tömhetnénk meg a szalmazsákunkat. Egyszer fűnél maradtunk, máskor szakadt ruhánál, mindenféle rongynál. Szalmáról nem beszéltünk. Egyszer akartunk venni, de egynapi keresetem kérték cserébe, s nem vitt rá a lelkünk, hogy ennyi pénzt kiadjunk, mert annak a pénznek a helyét semmivel sem tudtam pótolni, a gyerek szájából nem lehet elvenni egy falatot sem. Hordtam már kukoricaháncsot, szereztem, ahol tudtam, téptem erős 'levelű füvet, nyalábjával hordtam két hatalmas zsákkal a hátamon haza. De nem volt semmi haszna. Nagyon későn szedtem, törött a levele, szétporzott a szára. Megint csak a deszkákon feküdtünk. Ahogy telt az idő, úgy múlott a mi éjszakai nevetésünk is. Megrontotta egész napunkat a tö- metlen szalmazsák. Ki hitte volna, hogy ilyen apróságon mennyi minden múlik, s hogy az ölet mennyi változatban követeli a jogait. Nem tudtuk betömni a száját, s nap mint nap éreztük, hogv bosszút áll érte. Feltörődöit testtel, fáradtan ébredtünk, s szemeink alá sötét karikát vont az álmatlan éjszaka.

December közepe táján járt az idő, amikor beállítottam egy maszek termény- kereskedőhöz. Szalmát, szénát s egyéb hasonlókat árult. Csúnya, hajlott hátú, alacsony ember volt. Ritka rút ember, csupa görbeség min- denik darabja. Mindene hajlott volt, akárcsak a háta. Hamar megegyeztünk. Két hosszú délután dolgozom majd nála, s annak fejében megkapom a három kötés szalmát.

Sokat dolgoztam már mindenféle munkát, de ilyen derűsen még egy napom sem telt. Kocsikat raktam, udvart takarítottam, hó még nem esett, hát csak sepergettem. Délután, amikor kicsi nyugodtság volt, s nem látta senki, megállottám a legnagyobb szalmakazal előtt. Ügy tomyosodott fölöttem, hogy ha egész melléléptem, úgy tetszett, hogy a felhőket súrolja. A következő percben befészkeltem magam a kazal oldalába. Szelíden suppant alattam, s olyan jó helyet engedett magába, hogy időbe került, míg talpra tudtam állni. Szép lassan körüljártam, s jó mérlegelés után kiválasztottam a három legszebb bálát. Nem szégyelltem, hogy éppúgy viselkedem, akárcsak egy gyermek.

Beszélgetni kezdtem az én három csomómmal. Sorra odamentem hozzájuk. Elmeséltem rendbe, hol s milyen sors vár rájuk. Azt is elmondtam, hogv legyenek büszkék, s becsüljék magukat, mert akkorára nőtt a tisztességük, hogy emberpár álma fogant testté bennük. Olyan álom. ami az esti csillagokról csordul a szemünkre, s hajnalhasadásra illan.

■y í t

Az aranymadaracska, ki feleségem lelkét olyan könnyűszerrel kapta fel magára, ott suhantotta szárnyait fejem fölött a hűvös levegőben. Aranyport szórhatott a szárnyáról, mert ahogy néztem, ragyogott minden körülöttem, Engem is meghintett

Sánta Ferenc:

Szalmaboldogság

bizonyára, mert aki csak az udvarra bejött, mind csak nekem köszönt. Így aztán ismeretségre is bőven tehettem szert. -Első s utolsó alkalommal történt, egyszer életemben, hogy szándékolt akarattal hasznot is merítettem az ilyesmiből. Mert az utolsó napomra az egyik kocsis ember megígérte, hogy eljön, s hazaviszi a szalmát.

Ahogy az utcámba értünk, előreszaladtam, és kitártam a kaput. Az udvarra dobáltuk a szalmát. Mintha ünnepelni akarna a világ, csendes kis pelyhekben elkezdett havazni. Elbúcsúztam a szekeres embertől, s bementem a szobába. Nem szóltam egy szót sem a feleségemnek, még csak nem is köszöntem. Az egyiki székhez léptem, s a karjára akasztottam a kabátomat. Éppen varrt valamit, s az én szótlan jöttömre ölébe engedte a ruhát és a tűjét. Nézett egy darabig, aztán rám köszöntött.

— Jó estét kívánok, ha nem haragszik érte.

Rá sem néztem. Odamentem a bevetett ágyunkhoz, s elkezdtem kitakarni. Még mindég nem szóltam. Hánytam a párnákat, egyiket a székre, másikat az asztal tetejére. Alig tért magához ámuldozásából. Odafordult a legkisebb fiához, s rányitotta a szemét.

— Hát ezzel az emberrel mi történt?

Aztán odalépett hozzám. Hátratette a két kezét, s nézte, hogy dolgozom. Amikor a csupasz szalmazsákot a vállamra vettem, csak akkor kiáltott fel. Ügy röppent a hangja, mintha galamb szállna.

— Szalma! — kiáltotta, s összecsapta a két tenyerét. Annyi idő se telt, míg egyet pillantottam, már az ajtónál volt. A gyermek a nyomába szaladt, s hallottam, hogy meg sem állnak az udvar közepéig, ahova a szalmát borítottam. Amikor kimentem, már oldotta az egyikről a kötést. Nem hagyta, hogy egyedül tömjem meg a zsákot. Beszaladt, felvette a kabátját, s odatérdelt mellém. Csóvázta a szalmát, adta a kezembe, s mikor megmondtam, hogy az ára is rendezve van már, akkor még jobban megáradt, mint a tavaszi csermely. Intett, hogy a sarkaira vigyázzak, üres ne maradjon véletlenül egy sem, fektessem a szalmát hosszában szálára, a két szélét pedig egyenes csóvákkal igazítsam feszesre, tartósra. Aztán felkapta a fiát, ráült egymás után a két bontatlan kötegre. Ringatózott rajta, aztán térdére állította a gyermeket, s énekbe csordult. Valami aprócska gyermekdalocskára énekelte végig,

hoztunk haza, s most a zsákot tömjük, majd bevisszük a szobába, s hogyha bevetettük, úgy fogunk aludni rajta, hogy megirigyelnek érte az angyalok.

Fekvés idejére rendben volt az ágyunk. Amíg a' vacsorát ettük, az aranymadárka ott hordozta egyre feleségem kedvét két ragyogó szárnyán. S amikor lefeküdtünk, utánunk lebegett. Ott hintáztatta magát a fejünk felett. Ügy lebegtette magát, hogy aki látni tudta, elhitte azt is, hogy fent kereng a magasságos égben. Feleségem pedig épp olyannak látta. S lassan én is elkezdtem repülni. Végignyújtózkodtam a puha, erős ágyon. Éreztem, hogy melegít, nem fázik a hátam.

Késő este volt már, amikor eloltottam a villanyt. Feleségem fejét a vállamra vontam, ö pedig odasimította a homlokát az arcomhoz. Egy-egy kis kacagás kibugy- gyant a száján. Aztán szép csendesen az utolsó is elhalt. A kályhában még izott valami kis parázs. Néha fel is lobbant, s gyönge, kedves hangon duruzsolt is hozzá, mintha erős tűz lenne, örült a játéknak, s a sok kis nevetését felküldte a falra. A mennyezeten táncolt, ott töltötte kedvét. Egyedül voltam már, és hagytam, szólaljon, keljen a gondolatom. Alattam megzizzent a szalma a mozdulatomra. Nem akartam hallani a hangját, s hogy űzzem a fülemből, előhívogattam a feleségem kacagását. Hogy jártam én is a hajlott emberke udvarán. Mintha az egész világot hoznám haza onnan. Hej, aranymadárka, de furcsa jószág vagy! Egy röpke pillanatra még vélem is megláttattad magad. Mintha tényleg suhannál. De furcsa jószág vagy! Mindenüvé így szállsz?

Hogyha újra eljössz, lebegtesd magadat, s én is hozzád szállók. Berzenkedj, s azt fogom mondani, ó, de messze szárnyalsz.

A feleségem kacagni kezdett. Azt hittem, már alszik, de kacagott, úgy kacagott, hogy megrebbent mellettem a válla. Csendesen íeászóltam.

— Sok lesz a boldogság, hagyjál holnapra is.

De akkor megéreztem. hogy arcomon, a homloka alatt forróság fut végig, s kicsi erecskékben a nyakamra szalad. S amikor az ujjaim elől eldugta az arcát, már biztosan tudtam, hogy sír. Alig tudtam mozdulni először. Aztán mintha parázzsal érintenének, úgy fordultam, s meggyújtottam a villanyt. Megfogtam a vállát.

— Miért sírsz?

Fejét befúrta a két párna közé, és nem válaszolt. Csak zokogása szakadt fel a hangomra. Nem szóltam többet, amikor intett a karjával, felnyúltam a falhoz, eloltottam7 a meggyújtott világot. Két karom elnyújtottam magam mellett, s feküdtem csendesen. Zokogott, olyan fájdalmasan, ahogy már régen nem hallottam. Az árnyékokat néztem, hogy halnak, születnek, és kergetik egymást fent a vakolaton. Miért sírsz? Minek kérdeztem? Lám, ő sem válaszolt. Hat mondja el szavakkal? Üljön föl, beszéljen? Rátettem kezemet az arcara, forró volt, mintha égne.

— Ne sírj! Hagyd el... ne sírj!

Mintha bocsánatot kérne, úgy válaszolt vissza:

— Nem sírok már ...

egcsuklott a hangja.

M Aztán karját a mellemre fektette, s lassan megcsende- sült. Csak a lélegzését hallottam, hogy nem szállt el belőle, csak megbújt a sírása. Csendesen szólalt meg, szinte csak suttogta:

— Nézd meg a kicsiket, hátha kitakaróztak ...

Felkeltem, s a kályha homályánál sorra néztem őket. Hogy nőnek! A legnagyob- bik lába már kibúvik a takarója alól.

hogy szalmát Os«z>-állftotta: örl Zoltánná

* Í > «C

f

ff*.«