Szolnok Megyei Néplap, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-07 / 106. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. május 7. Modern madonna Az anyagot Volán-gépkocsik szállítják az építkezéshez. Terhű két a aszfaltozógépbe ürítik, amely a beállított vastagságban egyenletesen szétteríti a forró anyagot Munkahelyük az országút Az Aszfaltútépitő Vállalat szolnoki keverőtelepén kisebbfajta sóder- és zúzottkőhegy emelkedik. A markoló nagyokat harap belője, eteti a gépmonstrumot, amely a forró bitumenes masszát keveri. Az aszfalt körülbelül 15C Celsius-fokos, amikor a kocsik az útépítő géplánchoz szállítják. Automata vezérlésű gép teríti szét a forró anyagot, majd úthengerek tömörítik, egyengetik simára. A vállalat három géplánca dolgozik a megyében az idén - 70 kilométer utat ' újítanak fel. Felvételeink a 442-es számú út Cibakháza- Cserkeszőlő közötti szakaszán készültek. Az útépítés egyre kevesebb fizikai munkát igényel. Ketten az úthengervezetők közül A munka utolsó szakasza az aszfaltszőnyeg tömörítése Foto: T. Katona László Anyasorsok A kicsi emberke szőke, nagy kerek szemekkel bámul a világba. Anyja is szőke, nevetős. Leültem mellé a pádon beszélgetni. — A férjem vidéken dolgozik, csak hétvégeken jár haza a Nyírségből — mondta az asszony. Ha csak tehetem, munka után lejövök a kicsivel egy kis időre játszani. A nagyobbak délután érkeznek haza a napköziből. Aztán vacsorafőzés, fürdetés... elmegy a nap. — A férje nem kapna Szolnokon munkát? — Azt mondja, megszokta. Meg jól is keres, bár a kétfelé éléshez több pénz is kell. Volt idő, amikor azt hittem, valami más tartja ott. Aztán... aztán újra fellángolt valami bennünk. Megszületett a kicsi, és hiszem, hogy szeret bennünket. Egyébként is bizalom nélkül nem lehet élni, és igen... boldog vagyok. Mindent elkövetek azért, hogy a gyerekeim harmonikus családi életben neveledjenek, hogy majd ők is hasonlót akarjanak maguknak teremteni. A férfi fogott egy ásót és vad dühvei vájta a földet. Talán a két kezével is marta, kaparta volna, hogy minél mélyebb legyen az a gödör, amibe szereLmetes boldogságukat, örömüket temetik. Mert nem lesz már többé vidám az új ház. Az asszony csak ült a szobában. Ügy érezte, arra sincs már ereje, hogy fölemelje a kezét, hogy végigsimítsa az összegyűrt térítőt az asztalon. Aztán mégis, ketten szedték üssze a játékautókat, az építőkockákat!, a tarka tollas indián fejdíszt, a mackókat, a felfújható gumifigurákat. Belekötötték egy nagykockás kendőbe és elföldelték. Béluska, a család kedvence négy nappal ezelőtt még gyomlálni segített anyjának a kiskertben. És lelkendezett: „Nézd anya, kibújt az első gyöngyvirág!” De estére belázasodott. Hiába szaladtak orvosért. Hiába rohant oly eszeveszett tempóban a mentőautó a kórházba. Agyhártyagyulladás! Nem volt segítség. És most elföldelték a játékokat is. A férfi vigasztalóén simogatta az asszony haját: „Várj, hisz még fiatalok vagyunk... még lehet egy másik Bélus- kánk.” De ő csak nézett semmibe, szárazon égő szemekkel. Hívták. Nagyon hívták a gyerekei. „Ugyan anya, miért élsz ott Sátoraljaújhelyen egyedül. Add el a házat és gyere el hozzánk, meglásd, jól megleszünk együtt.” A' házért száznyolcvanezer forintot kapott. Takarékba csak tízezer forintot tett: „A temetésemre,1 — mondta — ne kerüljön nektek pénzetekbe.” A többit elosztotta a két Szolnokon élő lánya között. Aztán fél évig Erzsiék- nél lakott, fél évig Mariék- nál. Néha esténként ugyan visszasóhajtotta a régi, nagy családi ágyat, a puha derékaljat, más volt abban pihenni, mint a heverőn. És más volt a régi szomszédokkal elbeszélgetni, mint sokszor hétszámra napközben egyedül ülni ebben a bérházi lakásban. De éltette, boldoggá tette a tudat, hogy gyerekei szeretik, s hogy szükségük van rá. „Hülye vagy!” — mondta neki egyszer a nyolcéves unokája és a lánya nem szólt rá a gyerekre. Ügy érezte arcul csapták... Máskor a veje szólt rá: „Ugyan már mama, maga ezt nem érti...” És egyre gyakrabban ült a sarokban, egyedül, mint akit kiközösítettek. Elment a másik lányához. Ott is hamar „ki tel lett”. „Kicsi ez a lakás ennyiünknek mama. Annyi pénzünk meg nincs, hogy nagyobbra cseréljük, meg nem is kapnánk.” A szomszédok segítettek rajta: beajánlották egy beteg, idős asszony mellé ápolónak, kosztért, lakásért. Azóta ott él. Amikor megkapja az ezer forint nyugdíját, csokoládét visz az unokájának. Fizet egy kis szeretet- ért. Amikor az ápolónő először tette mellére a gyereket, „tessék kismama, próbálja csak szépen szoptatni a kicsit” érezte, hogy a többi asszony sajnálkozón őt nézi. És ő szinte dacosan, a tizennégy évesek csakazértisével kigombolta a hálóingét... — Miért vállaltad, hisz még magad is szinte gyermek vagy? Vállát vonogatta: — Először nem is gondoltam, hogy terhes lettem, később meg nem mertem szólni. Amikor a nevelők észrevették az intézetben, hogy babát várok, már késő volt... — És most hogyan tovább? Hallgatott. — öt is állami gondozásba veszik? — Azt mondták, intézetbe kell adnom mindaddig, amíg szakmát szerzek magamnak, amíg dolgozni fogok, hogy eltarthassam a fiam. Ha az anyámnál élhetnénk, ez biztos nem történt volna meg velem. Gsakhát neki inkább a palija kellett, nem én. — Ki a fiad apja? — Én erre nem felelek. — Csak annyit mondj: szeretted? Elvékonyodott a hangja, amikor mondta: — Szerelem!? Ugyan, hát van szerelem? Egy lány csak úgy kell, egy-két alkalomra, aztán ... aztán maga álljon helyt magáért. Ez van! — És magadhoz veszed majd a fiad? Később ha már felnőtt ember leszel. Olyan halvány mosoly jelent meg a szája szögletében, hogy csak aki nagyon figyelte, vette észre: — Még nem tudom. Egyelőre félek tőle. Nem tudom, mi lesz vele ... velem. Olyan picike. — Nagyi! Nagyi! — a két kamasz csak úgy a bicikli nyergéből kiáltott föl az utcáról a Várkonyi téri bérház második emeleti lakásába. — Nagyi! Gyere már ki! — Mi van, mi történt veletek, hogy így kiabáltok? — lépett az erkélyre egy idősebb asszony. — Nagyi! Szia! Estére feltétlenül gyertek el a papával... — Miért? — Titok! — süvöltötte a kisebbik fiú. — Meglepetés, de feltétlen gyertek. — Rendben van — bólintott a Nagyi nevetve és a két srác már száguldott is tovább. Mindig mosolygott, amikor hallotta, hogy az unokáját jobban szereti az ember, mint a saját gyerekét. Ugyan, ez nem lehet, a saját gyerek, az az igazi. S lám, most él-hal ezért a két sörtefejű kamaszért. Igen. Ez a boldogság! Jó tudni, hogy nem hiába nevelte fel a gyerekeit, annyi nélkülözés között. Mert mi volt a háború után? Ki sem tudta mondani, mennyi mill- pengő, meg bilipengő... és mit kapott érte a piacon? Semmit. Kukoricakását ettek, a papa azzal járt dolgozni, görhét vitt a gyárba. De amikor megjelent * a forint? Kiment a piacra, és vett egy pár tyúkot. Olyan paprikást, meg levest főzött a családnak, hogy az ízét még ma is a szájában érzi... Lám, a gyerekeitől, az unokáitól most visszakapja a szeretetet. Visszakapja” Talán még többet is! Most is ugyan mit akarhatnak? Miféle meglepetést készítenek elő? Legyen akármi, ő nagyon fog örülni, s ráveszi a papát, hogy ne legyen olyan hallgatag, hisz mindig úgy várják őket a gyerekek ... Az öregasszony kényelmesen elhelyezkedett a heverő sarkiában: megnézi ezt a krimit a tévében, aztán lefekszik. De kivágódott a szoba ajtaja, s a veje, ez a nagydarab szőke ember, mérgesen kikapcsolta a készüléket. „Fe küdjön le, mama, fáradtak vagyunk, nem nézünk tévét.” Megszégyenülten ment ki a szobából, s amíg ágyazott, aztán csendben imád- kozgatott egy verset, hangokat hallott a nagyszobából. Megismerte: a Kojak hangja! Szóval a fiatalok nézik a műsort, csak ő zavarja őket. Dehát olyan nagy baj, hogy ő is meg akarta nézni azt a filmet? Ezen elsír- dogált, amíg el nem nyomta az álom. Félálomban motyogott: újra végigélte azt, amit átélni nem érdemes. Hogyan költözött be ebbe a nagy bérházba. Hogyan fogadko- zott a lánya: anyuka, meglátja, itt kettesben milyen jól megleszünk. Aztán hallja saját szavait: menj férjhez, fiam, egy nőnek az a sorsa, hogy gyereket szüljön. És boldog volt a lánya esküvőjén. Még boldogabb, amikor megszületett a kis- unoka! Ma is ő főz, mos, takarít a családra, hisz a fiatalok eleget dolgoznak a hivatalban. Arra riadt fel, hogy csend van, halálos csend. Alszanak — gondolta, s most, hogy tudta, senki nem veheti már észre, hangosan sírni kezdett. „Uram istenem, mi lesz velem?” Anyák! Névtelenül! Anyák, fiatalok és idősek, nagy és kis boldogságokkal, boldogtalanságokkal terhesen. Itt élnek közöttünk. Naponta találkozunk velük. Varga Viktória A Teltomat V-típusú keverőgép 100 tonna aszfaltot állít elő óránként A gépóriást egyetlen ember irányítja a vezérlőpultról
