Szolnok Megyei Néplap, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-21 / 118. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. május 21. LESKÓ LÁSZLÓ: mikor Árendás úgy két óra tájban hazalépett, hogy harapjon valamit, az asszony éppen a gyerekkel viaskodott. Az utóbbi időben egyre bogarasabbakká terebélyesedtek a vezetőségi ülések, az elnöknek úgy tűnt, mintha jómaga is rejtvényt játszana: mondandója nem egyenesen, hanem labirintusi zegzugo- kon át jut el a célig — ha eljut. Közben kiszárad teste- lelke, a bőre rászikkad csontjaira, akár a télire hú- sátvesztő szilva a magjára. Fájt a feje, erre még az irodában magába nyomott egy pirulát. Ezt meg rögtön visszáruzni akarta az üres gyomor. A fülébe legyekként bozsorogva betelepedtek, párzottak és szaporodtak a gyűlésen neki címzett hozzászólások. Hörbölte az ételt, itthon nem kellett fegyelmeznie magát a csörömpölés nélküli kanalazásra, mint az elnöki továbbképzések verejtékesen óvatos étkezésein, melyeken a lelepleződéstől félt: másoktól mintázza a kés és villa páros használatát. Kedélyére nagy fekete madár telepedett. Az asszony a gyerekre acsarkodóit, de Árendás- mik hallása volt rá, hogy az ostorcsattanásos hangsúly tulajdonképpen az ő késésének szól. Az „Isten verte kölyke, én nem kínlódok tovább veled!” csomagolása annak a ki nem mondottnak, hogy „Az én munkám ebben a házban csak annyit ér, mint a ló pottyantásaí” Való igaz, hogy Margit már régen túl lehetne a mosogatáson, ha ő nem késik.! De a férfiból még nem párolgott el a délelőtti gyűlés sósavas hangulata, amiatt nem gurított békítgető mondatokból szőtt szőnyeget az asszony elé. Lányakorú fehércseléd volt ez a Margit, dédelgetni kellene, akár a macskát, hiszen amíg meg nem nyerte magának, nem volt se éjjele, se nappala miatta. Attól a perctől, mihelyt a kettőjük dolga kitudódott, senki sem merte többé szépcombú Margónak hívni az adminisztrátorlányt. Árendás azonnal elvált első asszonyától. Szegény Lidi csak tyúkültetésben, paprikapalántázásban, mosásban, takarításban tudott gondolkodni! Az elnök elvette Margitot. Már göm- bölyödött a lány hasa. — Vesződjön veled egyszer a kujtofgó apád is! Az asszony lecsapta a gyerek elé az írószerszámot, és magukra hagyta őket. Menése mostanában kezdett puha macskamozdulatokból súlyt éreztető döcögőssé alakulni. Árendás érezte, hogy a nemtörődöm járás neki beszél. Már nincs miért ingerkedve ringatózni... Odaállt a gyerek mellé. — Elakadtál? A gyerek gyanakodva lesett fel rá. Árendás ez, le sem tagadhatná az apját! Süntüske-kemény hajbokor, sovány arc — mintha belülről viccesen beszippantotta volna a fölösleget a fogsorok közé — pereménél kifelé pördülő fül, á szem keskeny résben kuksol: rozsbarna, akár az anyjáé. Mégis valahogy alamuszi ez a gyerek; nagyapa korú apa és nagyon- is asszonyos menyecske bók- kanó fejű termése. Nem volt ideje összemelegedni a fiával. Otthoni szűkös idejét Margit igényelte. — El... elakadtam — lehelte a gyerek. Miért fél ez tőle? Árendásban mézgásodni kezdett a bosszúság. Szemével csap- dázni akarta a fia pillantását, de a rozsbarna golyók ide-oda szökdöstek előle. Furcsa — döbbent rá — ezt a gyereket még sohasem hallotta nevetni. Mosolyt préselt az arcára, belefájdultak a pofacsontra,feszülő izmok. Bizalmat követelő — s nem kérő — nyájasság ez, érezte. Puhább, lágyra most nem tudta igazítani vonásait. mígnem elemészt téged — Hoci! — nyúlt a könyvért. A' gyerek a válla völgyébe húzta a fejét. Árendás fennhangon olvasta a példát. Mindent hangosan olvasott, így szívósabban kullancskod- tak agyába a szavak. „Lófogattal egy katasztrális hold földet lehet felszántani egy nap alatt. Egy traktorral hét holdat. Hány hold különbséget jelent ez 19 nap alatt?” Szokványfeladat! Az ő fia ne tudná ezt megoldani? A hirtelen sarjadt fölényérzet — magunk alá tapodjuk a példát! — békülékennyé tette. — Hogyan gondolkodtál, Sunyukám? A gyerek pillantása a füzetlapra fagyott. Sipítós hangja útközben meg-meg- karcosodott: — A tizenkilencből el köll venni hetet... — Krrrossz! Kiröffent belőle, mielőtt fegyelmezte volna magát. Már leleplezte magában: mostanában elégedetlensége sebesebb a meggondolásnál. Csak óvatosan, mint a hí- Hnes tojással! Puhított a hangján: — Mondd el a példát, Sunyukám ! A „Sunyukámba” azonban belefőtt egy kis keményítő is. A gyerek szemhéja mint a fészkéről rebbentett madár szárnya. Kiugró pofacsontján sűrű pontokban kezdett pirulni a bőr. Árendás elfordította a fejét: istenverte kölyke! — A traktor hét holdat szánt föl. Akkor tizenkilenc nap alatt mennyit? A gyerek nem képes emeleteiben látni az épületet! Árendásban egyre taraj osab- bakká híztak a rosszkedv hullámai. Kezdjük elölről. — A lófogat egy nap alatt hány holdat szánt? Sunyu izzadt kis mancsával a füzetet gyűrögette. Az arca nyálkásan csillogott, mintha olvadásnak indult volna. Torkából csak többszöri nekikészülődésre ugrottak a szavak: — ... A lófogat... hetet. Ugye? A reménykedő „Ugye?” kegyelmet kunyerált. Árendás előtt megbillent a világ. A fia — egy Árendás gyerek! — nehéz gondolkodású. — Te isten barma, te! Egyet szánt föl egy lófogat egy nap alatt! Egyet szántottam föl, pedig majd’ a belem lógott ki, úgy törtem magam abban a rohadt ge- vernyásban, hogy gazdább legyek a gazdánál! Érted, te isten barma kölke?! ... Hány holdat szántott föl a paraszt? — E... gyet — vacogta a gyerek. — Egyet! A gép meg hetet! Akkor tizenkilenc nap alatt hány holdat hasogat föl? Ide nézz a szemembe! Áliánál fogva megemelte a fia fejét. A kocsonyás nedvességtől undorodott: kire faj zott ez a kölyök? Lidi, az első felesége volt. ilyen rívós, de az meg ez a rakás kis szerencsétlenség, hogy jön össze?! Homlokfalát belülről égette valami. Nem hallotta, mit mond Sunyu, csak a hangsúlyából érezte ki, hogy újra mellébeszél. A szégyene ez a kölyök, az emberek a markukba röhögnek: az elnök fia megbukott! — Amikor a traktorra ültem, öt-hat holdat megszántottam. Nem hetet! De ötöt; azt meg! Kemény gyerek voltam!... Tizenkilenc nap alatt tizenkilencszer ötöt... Azt mondták az emberek: „Árendás Jani, te zsellérszármazék létedre rápirítottál a gazdákra, légy az elnökünk!” ... Tizenkilencszer öt, érted ?! A gyerek orrából szivárgó zöldessárga páros patak elérte Árendás kezét. Nem tudta megmagyarázni, hogyan : egyszerre valahogy a délelőtti gyűlésen volt megint. De mintha nem is ő lett volna, hanem a gyerek ... Vagy ő, csak a ben- sejében gyerekként. Űjra hallotta a főagronómus szavait: „Jani bátyám, lépnünk köll. mert minket lép le az idő. Már nem lehet szakértelem nélkül...” Mondd ki: hülye vagyok! „Nem erről van szó, te is tudod. De a bővített újratermelés azt kívánja ...” A friss okleveles állattenyésztő bólogatott; kizárták őt maguk közül az idegennyelvű szakkifejezéseikkel. Ütött. — Gatyába rázni a szövetkezetei — jó voltam!? melte a kezét újra. Éjszakákat a terv fölött gunnyasztani — jó voltam? ... Elnökként is traktorra ülni — jó voltam! ? ... Hitelt kikuncsorogni — jó voltam?!... Kitaníttatni az agronómussá vakaródzott urakat — jó voltam!? A gyerek némán állta az ütéseket: se holt nem volt, se eleven. Margit vijjogva röppent ki a belső szobából. — Megölöd, te állat!... Segítség, emberek! A boltból átszaladtak né- hányan, és lefogták Árendás Jánost. A boltos telefonált orvosért. » Á llok a férjem előtt, anyaszült meztelenül. Nemrég keltünk fel, férjem az ágy szélén ül ingujjban, és a nyakkendőjét köti. — Mi az a folt ott? — kérdezi. Ösztönösen végignézek magamon, mert a férjem tekintete rám irányul, egyenesen a hasamra. De semmit sem látok. — Milyen folt? kérdezem vissza. A férjem nehézkes, megfontolt ember, és a kérdésekre sohasem válaszol azonnal. Előbb rágódik egy sort, mintha nem találná a szavakat. Most is hagyja, hogy ott álljak a szoba közepén, egyenesen és mozdulatlanul mint valami festőmodell, mikor a növendékek rajzolják. Végre megszólal: — Az ott lent, a falon. Hirtelen az jut eszembe, hogy ha valamikor így álldogáltam volna előtte, egy szál minden nélkül, és ő olyan hosszasan és figyelmesen szemlél, mint most, már rég begerjedt volna, és elfelejtené, hogy tulajdonképpen miért is bámul. De most semmi jele az izgalomnak. Tekintete fürkésző, de egészen higgadt: sötéten fénylő szemében nyilvánvaló a közöny. — Áz ott, a fűtőtestnél — makacskodik. Megfordulok- Valóban ott a folt, a fűtőtest mellett, a falon. De hogy láthatja, amikor a folt meg ő között ott állok én, teljes életnagyságban? Érdekes formájú, szabálytalan folt, hasonlít Észak-Amerika térképéhez. — Csakugyan. Mi a csuda lehet? — mondom. Közben odalépek a fűtőtesthez, és úgy teszek, mintha nagyon érdekelne. Aztán megfordulok, de annyira odatapadok a falhoz, hogy majdnem az egész foltot eltakarom. — Nedvességfolt — jegyzi meg. Még mindig szorosan a falhoz simulva, egy kicsit hec- celődve megszólalok: — És ráadásul milyen furcsa formája van. Lássuk, milyen megfigyelő vagy! Mire emlékeztet téged? Megköti a nyakkendőjét, aztán újra a foltra mered, azaz keresztülnéz rajtam, és azt mondja: — Igazad van, tényleg furcsa. Olyan, mint Észak-Amerika. — Már nem szeretsz — vonom le a következtetést. — Miből gondolod ? Azt kellene válaszolnom -erre, hogy: „Abból, hogy átlátszóvá, láthatatlanná váltam számodra. Ügy nézel át rajtam, mintha üvegből volnék, mintjhai nemi is léteznék’ ’ — de nincs hozzá bátorságom. Hallgatok, ott állok csípőre tett kézzel, és úgy érzem magam, mint egy görög váza. ö közben felkapja a zakóját, belebújik és már megy is: — Rohanok, már el is késtem. Szervusz. iMagamra maradok, lassan felöltözöm, és gondolkodom. Teljesen világos: láthatatlanná váltam számára. Csak ő nem lát, vagy talán mások sem? Behívom a szobalányt, megint csak odaállok a folt elé és megkérdezem tőle: — Giovanna, ez a folt... mi ez a folt itt? — Melyik, asszonyom? — Ez itt, a fűtőtest mellett. — De asszonyom, hogy láthatnám, ha eltakarja? Egy kicsit félrehúzódom. — Jé, tényleg, mekkora folt! Vajon mi lehet? Még ugyanaznap ülünk az asztalnál, szemben egymással. Alberto Moravia: A láthatatlan asszony A férjem háta mögött, a falon egy csupa-girland fakeretben szecessziós tükör lóg. Ha egy icipicit jobbra dőlök, nagyon jól látom magam benne: szép vagyok, nagyon szép, és ma úgy öltöztem, ahogy a férjem szereti. Semmi melltartó, csak egy vékony, puha pulóver, jó mély V-alakú kivágással. Tudom, hogy régebben majd megveszett ha meglátott így. Most belép Gilberta, a férjem unokahúga. Tizenhét éves, melle alig, combja annál inkább. Két hete a vendégünk. Nem ül le azonnal, elkezd matatni a hátam mögött, a tálalószekrényen. Valami orvosságot csepegtet egy pohárba. A férjem mereven bámul rám, és én teljes bizonyossággal érzem, hogy tekintete mint két kardhegy, áthatol a mellemen, és belefúródik valamibe, ami mögöttem van. Egy idő múlva vontatottan megszólal: — Gilberta, nem gondolod, hogy túl mini a szoknyád? Gilberta nem felel rögtön. Az orvosságcseppeket számolja: — Nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő. — De aztán tiltakozik: — Ugyan már! A férjem változatlanul keresztülnéz rajtam. Gilberta nem mozdul; talán az orvosságot kortyolgatja. Beszélgetnek, és a férjem még valami megjegyzést tesz a miniszoknyák hosszúságáról, (meg a miniszoknyákhoz viselt csizmákról. Egyre láthatatlanabbnak és átlásztóbbnak érzem magam. Másnap vasárnap, és elhatározzuk, hogy vadászni megyünk: ő, Gilberta és én, valamelyik barátunkhoz, ahol főleg fácánt és fürjet lehet lőni. Mindhárman útrakészen állunk a villa kertjében, Gilberta és a férjem beszáll a kocsiba, én pedig megyek, és kinyitom a kaput. Mindig így van, ha kocsival megyünk valahová: a férjem beül a kocsiba, én meg kinyitom a kaput. De ma Gilberta ül mellette, és nekem furcsa, rossz érzésem támad: ezek ketten ott ülnek, és a szélvédő mögül engem néznek. Én pedig szorongva és ügyetlenül nekiveselkedem, hogy kiakasz- szam a két nehéz vasreteszt. Végre sikerül. Rájuk sem hederítek, pontosabban úgy teszek, mintha rájuk se néznék, de valójában nagyon figyelek. Talán azt képzelik, hogy az üveg mögött nem lehet látni; összehajolnak, és sietősen megcsókolják egymást. Aztán hirtelen meglódul a kocsi, és alig tudok fél- reugrani. A férjem szokásához híven, a legnagyobb nyugalommal azt mondja: — Valami van ezzel a kocsival. Magától elindul. Elindulunk, ők ketten elől, én a hátsó ülésen. Odaérünk, behajtunk az erdőbe, aztán egy tisztáson megállunk, és kiszállunk a kocsiból. A férjem és Gilberta szorosan egymás mögött halad, én úgy húsz méterrel arrébb tőlük. Mindhármunkon vadász-szerelés; bőrkabát, csizma, puska. Az erdő ritkás, ősz van, a földön száraz levelek; koronájukig borostyánnal befont, magányos ággal. Fekete madarak ugrándoznak, kutatnak az avarban, majd derékba csípett, vonagló kövér férgekkel a csőrükben felröppennek. A nap vörösen izzik, a levegő, mint mikor avart égetnek, füstös*bágyadtkék. A férjem lassan lépked, néha hirtelen megáll, felnéz: azért csinálja, hogy egész testével Gilbertához simulhasson, aki már nem is mellette, hanem szorosan mögötte halad. Gilberta minden alkalommal, mikor a férjem megtorpan, úgy tesz, mintha meglepődnék, de egyetlen eevszer sem húzódik hátra, vagv tér ki az ütközés elől. Egy-egy pillanatra a mellével és a hasával a férjem hátára tapad. Mindezt teljesen világosan látom. Dolgozni kezd az agyam, és már ott tartok, hogy nem tudok parancsolni a gondolataimnak. Jó, én a férjem számára láthatatlan vagyok; úgy is viselkedik, mintha nem látna, mintha ott se volnék. Az is igaz viszont, hogy a láthatatlan ember olyasmit is megtehet, amit a láthatónak nem szabad. Például, élve ezzel az adottságával, felemelheti a puskáját, célba vehet valakit, és lelőheti. Senki sem fogja észrevenni, hiszen láthatatlan. Arra gondolok, hogy láthatatlannak lenni mégsem egyértelműen rossz dolog. Jelent ugyan némi hátrányt, de vannak előnyei is. Furcsán tompa visszhanggal puskalövés dördült. Látom, amint a páfrányok között a kutya nekiiramodik, aztán Gilberta karját szorongatva előbukkan a férjem. A kutya visszajön, szájában vérző fácánkakas. A férjem és Gilberta lehajol. A kutya feje fölött azok ott ketten összecsókolóznak. A férjem felrikolt: — Az első fácán! Nem szólok semmit, haladunk tovább, befelé az erdőbe. Egyszer csak kiérünk egy buján zöldellő, szabályos négyszög alakú tisztásra, amelyet mind a négy oldalról sűrű, vöröslő bozót szegélyez. Elhatározom magam: láthatatlan vagyok, ez az a hely és ez az a perc! Odakiáltok a férjemnek, hogy nézzen csak jobbra, ott egy csodálatos fácán. Mindketten engedelmesen odafordulnak, én pedig bal felől rájuk emelem a puskát, és célzok: az első golyót ő kapja, a másodikat Gilberta. Jó lövő vagyok, nem fogom elvéteni. És akkor hirtelen elrepül előttem a fácán. Jobbról balra. A férjem, mint a villám, megfordul, nem is céloz, csak lő. A földre rogyok, arccal a hűvös, kövér fűbe. Még látom, hogy a férjem ellépked mellettem, megy a fácánért, amit az énraj tam keresztül lőtt golyóval talált el. És látom világos nyersbőr csizmáját, még a fűzőjébe szorult fűszálakat is. ö nem lát engem, láthatatlanabb vagyok, mint valaha. Itt fogok elvérezni a fűben, ők pedig nélkülem térnek vissza a városba.
