Szolnok Megyei Néplap, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-18 / 115. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. május 18. r É® W**f*x*'~ it, síi * t-mrJ&ű&í í-ttM A Margit-'híd 1872 és 1876 között Emest Gouin terve alapján épült. A francia mér­nök nyerte a hídépítésre ki­írt pályázatot, az ő munká­ját s elképzeléseit tartották a legjobbnak. A hidat 1876 április 30-án, éppen 102 esz­tendeje avatták fel, s a frák- kos, cilinderes urak, a hosz- szú ruhájú dámák kíváncsi örömmel sétáltak át rajta. (A lóvasút csak később indult el erre első útjára.) A Margit- ihídnak a) szigetre bevezető szárnyát már magyar mér­nök tervei szerint 1899—1900- ban toldották hozzá. Milyen is ez a híd? Gulyás Kálmán, a Hídépítő Vállalat műszaki főosztályvezetője a szakavatott emberek bizton­ságával mondta: — A Margit-híd szép. Fel­sőpályás szerkezete nem rontja a dunai látképet, sőt teljes egységben mutatja a budai dombokat, a szigetet. A híd kitűnő műszaki meg­oldása; a folyó sodra a híd­ra, a híd pedig a partokra merőleges. Petik Ernő főmérnök sze­rint a Margit-híd a célszerű­ség és az esztétika egysége. A hidat a pestiek mindig szerették. Nem csak azért, mert összekötötte Budát és Pestet és az északi városrész közlekedését könnyebbé, ké­nyelmesebbé tette. Szerették, mert meg lehetett közelíteni a sziget létesítményeit, sze­rették mert életük részévé vált, mert emelte a főváros fényét, hangulatát. Berndt József nyugdíjas a Bem téri lakóházban tanúja volt a Margit-híd halálának. Erről így mesél: — A robbanás megremeg­tette a házakat. Láttam az emberekkel teli villamost a levegőbe emelkedni, láttam férfiakat, asszonyokat a hul­lámsírba elmerülni. A né­metek aláaknázták a pesti szakaszt 1944 novemberében robbant fel, a budai hídrészt 1945 januárjában röpítették a levegőbe. Rettenetes élmény volt számunkra. Az emberek még napok múlva is, meg- megálltak a pillérek lábainál és sírtak... A szovjet katonák fából ácsoltak a Margit-híd mellé egy kis ponton hidat, a pes­tiek „Manciját”. Aztán 1946— 48-ban a Ganz gyár tervező gárdájának munkája alapján újiáépült. Hogy miből? Ga­lambos István, a Fémmunkás Vállalat osztályvezetője, Tak- scherer György és Nagy Jó­zsef lakatosok így emlékez­nek: „ ... Bombázott házak vas anyagát is felhasználtuk)., .1. Kézifűrésszel vágtuk, kala­páccsal hajlítottuk ... babon, káposztán, rozskenyéren épült...” Legrosszabb, legveszélye­sebb munka volt a roncsok kiemelése. Fel nem robbant bombák, gránátok lapultak a meder alján. Az újjáépített Margit-hidat 1948. augusztus 1-én avatták fel. Mirk Sándor lakatos is ott menetelt a hídavatók kö­zött: „Elől haladtak a párt­ós állami vezetők, utánuk zászlócskákkal, zenekar hang­jai mellett az építők, majd a fővárosi lakosság, örömün­nep volt”. Most meg bizony a „Mar­git”, sok nehéz évi szolgálat után ismét gondot okoz. Az illetékesek műszeresen meg­vizsgálták s kiderült, a fel nem robbantott két parti nyí­lása elöregedett. Acél szerke­zeteit az idő vasfoga megrág­ta, útburkolata megkopott, feltöredezett. Megszületett a döntés: újjá kell építeni! A Hídépítő Vállalat Buda­pesti Területi Főmérnöksé­gén Petik Ernő és Király László irányítja az építkezést. Nincs elég hely műhelyek, irodák, raktárak, felvonulási épületek számáráé A híd kör­nyéke beépült, s ezért a MAHART-tól béreltek két öreg. kiszuperált hajót és azt rendezték be, irodáknak, munkás-ebédlőnek, építésve­zetőségnek. Az építési anya­gok zömét a folyón szállítják rendeltetési helyére. A mun­kát aránylag rövid idő alatt kell elvégezni, már a közle­kedési nehézségek miatt is. A nagy erőkkel felvonuló hídépítők először a közműve­ket bontották ki. Budapest alatt százszámra hevernek kábelek, vezetékek, és az épí­tők sokszor botlottak, úgy­nevezett vad-közművekre is, amelyek nem szerepeltek a térképeken. A közművek el­távolítása után most kezdtek a pesti és budai aluljárók építéséhez, alapozásához. A jó öreg Deák Ferenc” hajón, — amely 1896-ban épült — Márkosi Erzsébet az építésvezető. Irodája a hajó bárja volt valamikor. A terv­rajzok, grafikonok, jegyzetek között az építésvezető soha­sem maradhat nyugodtan, mert valaki mindig rányit, hol kompresszort kérnek, hol újabb légkalapácsot, a brigá­dok eligazítását, ki hová menjen, milyen anyagot, ho­vá rakjanak le. ' — A szakma java dolgozik itt — mutat Márkosi Erzsé­bet a hídon hegesztő), utat bontó munkásokra. — Kőmű­vesek, ácsok, betonozok, vas­szerelők, komplex brigádok érkeztek és sokan közülük önként jelentkeztek, csak hogy előbb készen legyünk a nagy munkával. Koréh István főgépész, Krancz Ferenc művezető és Sashalmi István, vájár, ku­bikos brigádvezető egyönte­tű véleménye, hogy a várat­lanság, az előre nem látható dolgok okozzák a legnagyobb gondot. Például elkezdték az első pillért bontani, s azt hit­ték, gyenge kis kőből van. Kiderült, hogy gránit. Még­hozzá olyan kemény gránit, hogy a légkalapács acél he­gye is elgörbül benne. Nos, gyorsan vidiabetétes szerszá- mókát kellett keríteni. Azzal aztán „meggyőzték” a pillért. — Egész géphadsereg vo­nult ide — magyarázza Sas­halmi István. — Valamikor régen a dunai hidakon kézi emelőkkel, ma földgyalukkal, exkavátorokkal, mozgó da­rukkal, ciklon-kompresszo­rokkal dolgozunk, de még így sem leányálom ez a munka. — Sokan elátkoznak ben­nünket — folytatja Krancz Ferenc —, mivel kényelmet­lenséget okozunk. Az embe­rek kíváncsian meg-megáll- nak, szidják azt is aki kita­lálta az újjáépítést, pedig va­lamennyiünk hasznára - csi­náljuk. A híd is megörege­dett, akár csak mi magunk. Igyekszünk gyorsan dolgoz­ni, s a legkevesebb rendet­lenséget okozni. Nincs vasár­nap, ünnep, se szabad szom­bat. A „Margit” tehát harmad­szor is újjászületik. Szebb lesz, mint valaha, s ha majd a díszkivilágítás alatt új asz­faltszőnyegen átsétálunk, gondoljunk egy percre az új- jáépítőkre. Családi kiadások Kazinczy-mádra Csak szemlélet kérdése? Kazinczy Klára, Krajnik Jánosné hagyatékából, vá­sárlás útján jutott a mis­kolci Herman Ottó Múzeum a Kazinczy család értékes irataihoz. Ezek között talál­ható többek között az a pénztárkönyv, amelyben 1783-tól 1830-ig jegyezték fel a nevezetesebb kiadásokat. A bejegyzések képet nyúj­tanak arról, hogy mire köl­tötte birtokaiból eredő jöve­delmét egy Zemplén megyei kisnemesi család. A pénz­tárkönyv ' „megnyitásakor” 1783-ban, a feljegyzések sze­rint vettek, .lapos cdntányért tizenkettőt”, „porcelán find- zsát tizenhármat”, „ezüst kisebb kanalat tízet”. Az 1787-ből származó be­jegyzések már a vásárlások összegét is közük. Egy ezüst pártaöv, mely nyomott hu­szonnégy latot, tizenkét ré- nes forintba, egy pár tokos ezüst kés tíz, míg egy ezüst kard tizenhét rénes forintba került Ekkor került ■ a csa­lád birtokába egy meg nem nevezett helyen vásárolt ud­varház 1666 rénes forintért. A pénztárkönyv 1830. évi, utolsó bejegyzései már na­gyobbrészt személyi kiadá­sokról .tájékoztatnak. Így például arról, hogy adták „Laczinak a bécsi útra öt­vennégy rénes forintot”, a közelebbről meg nem jelölt Kristóf Jancsinak viszont csak egyet. A gönci „bo­tosnak” ötvenkét rénes fo­rintot fizettek ki, míg do­hányra négy forintot költöt­tek. A „vidám élet”-nek is nyo­ma maradt a kiadások kö­zött, mert ugyanott, 1830-ban harmincöt rénes forintba ke­rült a „farsangolás”. A kéz­zel írott, bőrbe kötött pénz­tárkönyv feldolgozását a múzeum munkatársai meg­kezdték. A jó idő beálltával fur­csa kettősséget figyelhet meg a Tiszafüred környéki uta­zó. A műút mellől lassan eltűnnek a belvizek, lami nagyszerű, a műútról viszont jóval gyorsabban a panorá­más távolsági buszok egy része, ami kevésbé örvende­tes. Helyettük már sok-sok kilométert megtett, régi fax- motoros Ikarusok (kevesebb ülőhellyel) igyekeznek Szol­nokról Tiszafüredre, Egerbe és vissza. Van, amikor ez az igyekezet a kelleténél jó­val hosszabbra sikerül, de hát istenem. Az utas utaz­zon, és ne morfondírozzon holmi ügyeken, helyette örül­jön, ha felfér. (Mert nem örültek Tiszaőrsön május 8- án, hétfő reggel az. egri já­ratnák, hiszen a Füredre igyekvők közül csak a bér­leteseknek jutott hely.) No de ez csekély ügy, az viszont sokkal komolyabb, hová lettek a kényelmes, tá­volsági panorámás buszok. Hagyák László, a Volán vállalat személyforgalmi és kereskedelmi osztályvezetője Szolnokon készségesen tájé­koztat. — Kérem, különjáratként üzemeltetjük őket. Bár az állomány 55 százaléka pano­rámás, de nagy az igény is. Sokan kérik vállalati, is­kolai kirándulásokra. — Ezek után nem értem a vállalat elsődleges kötelessé­gét. — Ez is, az is. Ki kell elégítenünk a különjárat igényt, de a menetrendszerű távolsági vonalak se szen­vedhetnek csorbát. Külön­ben is ezek a farmotoros Ikaruszok strapabírók. Higy- gye el, a fontosság sorrend­je sokszor csak szemlélet kérdése, hiszen az utazókö­zönség nem szenved csorbát. Hogy ki szenved csorbát és ki nem, erre meg a strapa- bírásra néhány példa. Május 8—14 között kétszer utaz­tam, mindkétszer kínos kö­rülmények között. Május 11-én 6 óna 30-kor Tiszafü­redről egy kopott 32(!) ülő­helyes Ikarusz indult Szol­nokra. (A panorámás bu­szokon 48 ülőhely van.) Tö- rökszentmiklós alatt lerob­bant, és huszonötperces vá­rakozás után — egy másik busz meghúzatta — indul­tunk tovább. De másnap visszafelé se volt szeren­csém. Az egri járat (egy ki­szolgált Ikarusz) 6 óra 50- kor indult Kunhegyesről, s Kunmadaras után egy közel tanyából hozott veder víz- zefl csak a tiszaőrsi csator­náig tárta, majd itt több csöbör vízvétel után Tiszafü­reden végképp felmondta a szolgálatot. Betolatott a Volán-telepre, ahol kiderí­tették; félórás, majd másfél órás munka lesz rajta, úgy­hogy a járási székhelyre igyekvők az edzett ifjúság­hoz hasonlóan korra való tekintet nélkül útnak ered­tek. Ugyanis gyalog hama­rabb volt. Szépséghibája az ügynek —, hogy mi történt azokkal, akik messzebb utaz­tak? Vártaik és vártak... Nos, azért csak két példa — mert május 8 és 14 kö­zött kétszer utaztam, har­madjára Tiszaőrsön nem vet­tek fel- Pechem veit? Való­színű. Máskor is előfordul? Valószínű, hiszen a tisza- őrsi, tiszaigari lemaradottak erről bővebben tudnának be­szélni. Különben is ez a sok, pa­nasz a távolsági autóbusz­utazás kulturáltsága, a le- maradok-felférek, ülölk-szo- rongok, tkarusz-panoráma, különjárat-menetrendszerinti végisőfokon valóban csak szemlélet kérdése. Persze attól függ, honnan szemléli az ember. — SZ — Augusztus 20-o az átadási határideje a tiszaburai 8 tan­termes általános is­kolának. A közel 16 millió forintos léte­sítmény belső sze­relési munkáin dol­goznak jelenleg a kivitelezők, az ÉP- SZER szakemberei. pu, miért erre for­dulunk? — Megyünk a postára. — Utána haza? — Nem. Anyához. Most csak erre a fél órára en­gedett. — És iskolába holnap se megyek? — Ha anya délelőtt megkapja a pénzt, akkor telefonálsz s délután el­viszlek. Tudod, hogy kell? — Telefonálni? Igen. Mint a múltkor. Leveszem a kagylót, várok, míg fü­tyül, aztán egy, nyolc, hét, hat, nulla. Már százig is tanultunk a számokat. — Szóval hívsz. — Hívlak ;.. fl’e apu, minek mész a postára? — Feladom a pénzt. — Kinek? — Anyának. — És akkor eljöhetek hozzád? — Akkor el. — Miért nem te adod oda a pénzt? — Papír kell róla. Ha anya azt mondja, hogy nem kapta meg, akkor is neki hisznek a bíróságon, ha ötször annyit adtam neki. Ha papír van, nálam maradhatsz. — És iskolába is mehe­tek. — Mehetsz. Most megint talpalhatok igazolásért, hogy beteg voltál. — Nem is voltam beteg. — Nem hát, de azt a fe­ne se hiszi el, hogy anyád nem engedett el hozzám, mert elkéstem a tartásdíj­jal! — Mi az a tartásdíj? — Az, amit most feladok anyának. — Pénz. — Pénz. II nyugta — Tegnap volt a postás. Anya azt mondta, hogy a Jenő bácsi^nem olyan tre- hány, mint te. — A Jenő bácsi többet keres, mint én, és a Jenő bácsi anyádnak csak a pénzt küldi, de a kőikére rá se néz. Csak én vagyok olyan marha, hogy... És még a Jenőikének is én viszek banánt... — Én is adtam neki. Szeretem a kistestvéremet. — Féltestvéred! — Jenőikének megvan mindene. — Nem úgy. Fél, mert csak anyátok közös. Neki a Jenő bácsi az apja. — Jencike neked is azt mondta, mikor ott voltál, hogy apa. — Mit mondjon? Nem is látta az igazit. Na, most bemegyek, föladom a pénzt, addig maradj itt. Ne nyomkodd a dudát, mert felír a rendőr. — Soká jöttél, apa. — Hosszú sor állt előt­tem. — Te apa, ne menjünk vissza. Vigyél hozzád. Én haza akarok jönni. Úgyis este van már. — Nem lehet, mert anya kihívja a rendőröket, hogy elloptalak. — De én ilyenkor nem szeretek ott lenni, mert a hosszú bácsi haragszik rám a mentőért. Idegesíti, hogy nyávogtatom. Pedig nem is nyávog. Szirénázik. — Milyen hosszú bácsi? — Szemüveges, fekete és van neki jegylyukasz­tója. Nagyon magas, hosz- szú bácsi. Azt mondta, ki­csipkézi a fülemet, ha nyá­vogtatom a mentőt. Biztos csak viccből mondta, de mi bementünk a Jencivel a kisszobába és ott is alud­tunk el. A Jenci a szőnye­gen aludt. Apa, most ne vigyél el anyához. ~— Mondom, hogy nem lehet. Hivatalosan nála vagy, értsd meg. Nem akarok cirkuszt. Ha jön a postás, felhívsz, jó? — Ott lesz a hosszú bá­csi. — Menj be a kisszobába. Szia. — Szia apa. Gyere hol­nap. — Rohanok. Hívjál. Igriczi Zsigmond Szűts Dénes

Next

/
Oldalképek
Tartalom