Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-06 / 80. szám

IX SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. április 6. A munkásosztályért, a népköztársaságért 60 éve született Asztalos János TK7tA szemű, magas hom- llwn lokú fiatal honvéd­usztet aürazoi az a renyKep, amely nem sokkal mártírha­lála előtt készült róla. Így él emlékezetünkben, s mind- azokéban, akik ismerték, sze­rették. Asztalos János elv­társ, aki a párt, a szocialista Magyarország védelmében halt hősi halált 1956. október 30-án a Budapesti Pártbi­zottság Köztársaság téri szék­házának ostromakor. Pozsonyban született 1918. áorilis 6-án, egy szegény ci­pészsegéd gyermekeként. Né­gyen voltak testvérek. Az I. világháború végén Budapest­re költöztek, így az 1919-es Tanácsköztársaság idején már egy Nefelejts utcai kis szo- ba-konyhás lakásban élt a hattagú család. Asztalos Já­nos édesapja elkötelezte ma­gát a proletárdiktatúra mel­lett. Egy cipőüzem vezetőjé­vé nevezték ki. A munkás- hatalom leverése után bör­tönbe került. A fiatal Aszta­los János elvégezte a négy polgárit, de a világgazdasági válság éveiben semmi lehe­tősége sem volt rá,, hogy fel­vegyék a Láng-gépgyárba, ahol szakmát szeretett volna tanulni. Ezért 1932. őszén ék­szerész tanoncnak szerződött. Szorgalma, ügyessége révén hamarosan a szakma elis­mert munkása lett. 1942-ig, katonai behívásáig dolgozott aranyművesként. Már inasévei alatt szoros kapcsolatba került az ifjú­munkásokkal. öccsével együtt beiratkozott a vasasok tor­nász csoportjába, ahol egyre több kommunista munkást ismert meg. aktivitásával tekintélyt szer­zett magának az idősebb munkások körében is. Bevá­lasztották a szakszervezet ve­zetőségébe. 1937. szeptember 16-án a Ságvári Endre vezet­te fiatalok megtámadták a Tompa utca—Angyal utca sarkán lévő nyilas házat és szétzavarták a nyilasokat. Asztalos János részt vett eb­ben az akcióban. „Az akció­val elértük, amit akartunk. Megmutattuk, hogy van erő, amely szembe mer szállni a nyilasokkal. S egyre nőtt ez az erő.” 1939. őszétől bekapcsolódott a Ve-.''is Segély munkájába is. Mind többet vállalt magá­ra az illegális pártmunkából. Terjesztette a párt kiadvá­nyait, propagandaanyagait. Titkára lett a Vasas Torná­szok Sportbizottságának, amely az illegális kommunis­ta párt utasításai szerint te­vékenykedett. Mint vasas tornász, hétvé­gi túrákra járt sok-sok tár­sával együtt a budai, pilisi és börzsönyi hegyekbe. Ezeken a kirándulásokon nagyszerű előadásokat hallgattak poli­tikai kérdésekről, vitákat rendezték társadalmi problé­mákról. Marxista ismereteket gyűjtöttek. Forradalmi dalo­kat és indulókat énekeltek, közösségi szellemben nevel­ték, alakították, formálták Asztalos János szervezte meg a vasas tornászok rész­vételét a párt által kezdemé­nyezett 1941. október 6-i Batthyány emlékmécsesnél lezajlott demonstrációra, no­vember 1-én a Kossuth és Táncsics sírjának megkoszo­rúzására s 1942. március 15- én a Petőfi szobornál rende­zett háborúellenes tüntetésre. Ezt követően hamarosan behívták katonának. A hír­adósokhoz került. egymást. 1936-ban, 18 éves korában lépett be a Nemesfémipari Munkások Szakszervezetébe. Szorgalmával, fiatal korától messze előbbre járó komoly gondolkodásmódjával, politi­kai kérdésekben tanúsított fl magyar ^nkásmoz­---------—— galom szama­ra 1942. a próbatétel eszten­deje volt. Tömegesen hívták be a baloldali érzelmű mun­kásokat, a szakszervezeti ve­zetőket, s vitték ki őket bün­tető századokkal a frontira. Letartóztatták a Kommunis­t ák Magyarországi Pártjának vezetőit és a kommunisták százait. Asztalos Jánost csa­pattestétől hozták fel a kato­nai nyomozók Budapestre a hírhedt Andrássy laktanyá­ba. Kegyetlenül megkínozták, de megtörni nem tudták. El­ítélték, másfél éveit kapott, amit a Margit körúti és a vá­ci fegyházban töltött le. 1944- ben, alig, hosv kienegedték a börtönből, a nagykanizsai internálótáborba hurcolták. 1945 áprilisának első nap­-------- jaiban vált szabaddá, a mikor az ország. Részt vett a Magyar Kommunista Párt nagykanizsai szervezetének megalakításában, majd Bu­dapestre került. Pártiskolai oktató lett. Tudását tovább­adta másoknak. A IX. kerü­leti és a Budapesti Pártbi­zottságon dolgozott. 1946-tól a budatétényi pártiskola ve­zetője volt. 1948-ban a párt az alakuló Néphadseregbe küldte politi­kai munkára. Nagy szükség volt marxista—leninista kép­zettségű, tudású, osztályhu tisztekre. Mint politikai tiszt, kiváló oktató, nevelő és szer­vező munkát Végzett. Tudá­sával, példás magatartásával, a kommunista vezetőre jel­lemző kitűnő tulajdonságai­val irányította, nevelte beosz­tottjait, akik szerették és tisz­telték becsületes, nyílt, hatá­rozott, mélységesen emberi magatartásáért. 1956. október 30-án, ami­kor az ellenforradalmárok megtámadták a Budapesti Pártbizottságot, Asztalos Já­nos, a régi illegális harcok­ban edzett kommunista a maga humánus mércéjével mért másakat is. Hitte, hogy­ha szándékkal álll ki, okos szóval fordul a felfegyverzett támadókhoz, azok majd hall­gatnak rá. Nem így történt. A felkorbácsolt indulat az ér­telem fölé kerekedett. Asztalos János honvédezre­des hősi halált halt a párt­ért, a szocialista Magyaror­szágért. Emlékét a nevét vi­selő utcák, intézmények, sporttelepek és elvtársai so­hasem halványuló emlékeze­te őrzi. V. S. Kunszentmárton KISZ éneklő körök megyei találkozója n jubiláló József Attila Gimnáziumban A kunszentmártoni József Attila Gimnázium 25 éves fennállása alkalmából* ren­dezett jubileumi ünnepségek második napján, április 3-án került sor a helyi művelődé­si házban az éneklő körök megyei bemutatójára. A KlSZ-védnöksége alatt működő éneklő kör mozga­lom immár négyéves múltra tekinthet vissza Szolnak me­gyében. A kitűnő kezdemé­nyezésnek nemcsak kulturá­lis haszna van: politikai sú­lya is kétségbevonhatatlan. Középiskolás ifjúságunk dal­kincse meglehetősen szegé­nyes, különösen szakközépis­kolákban, illetve szakmun­kásképző intézetekben. Első­sorban ezen kívánt segíteni az éneklő körök létrehozása. Ezeken a foglalkozásokon énektanárok, lelkes szakem­berek vezetésével gyarapít­ják ének-repertoárjukat a fiatalok, lépést tartva, is­merkedve a nemzetközi mun­kásmozgalom legújabb, leg­szebb dalaival is. Az így megismert dalokat továbbad­ják osztálytársaiknak, s fel­vonulásokon, iskolai ünnepé­lyeken, nyári táborozásokon könnyebben nyílhatnak ének­szóra az ajkak, könnyebb megtalálni a közös hangulati- érzelmi nevezőt. A megyei éneklő körök két évvel ezelőtt mutatkoztak be először a szolnoki Verseghy diáknapok alkalmával. Az ti,dém s— /szerencsés kapcso­lással — Kunszentmártonban rendezték meg hangverse­nyüket, s a rangos szakem­berekből állé zsűri elégedet­ten állapíthatta meg, hogy a színvonal emelkedett, a moz­galom életképessége újból bebizonyosodott, A rendező szervek jóvoltából a részt vevő kórusok mindegyike kellemes emlékekkel, érté­kes ajándékokkal térhetett vissza városába, öt együttes pedig kiemelt nívódíjat ka­pott, köztük a jubiláló Jó­zsef Attila Gimnázium ka­marakórusa is. N. P. alahol a szíve mélyén, a gyermekkor emlékei között mindenki őriz egy utcát. Pergő nyelvű szomszédasszonyokkal, cso­szogó öregemberekkel, sok­sok gyerekkel, villogó ablak­szemekkel1, fehér falvégekkel, kacskaringás földúttal. Az én utcámat valamikor „Csurgónak” nevezték, ne­gyedszázada Csokonai nevét viseli. Délről öleli Kunhe­gyest, s földhöz kuporodó há­zai ötven, százötven éve szemlélik a generációk válto­zásait. Ide fél évszázada nem építettek új lakást. Az utca egyik vége lejt, s a tavaszi hóié sebesen csorog a holt Tisza-ág, a Kákát pocsolyás medrébe. Talán innen a Csurgó név. Az én utcám nagy idők, változások tanúja. 1945. már­ciusának koratavaszi napján a kisbíró a saroknál dobolta ki a szívet bizsergető hírt: földosztás végett a zsellérek, nincstelenek jelentkezzenek a községházán. A kis házak látták, amikor az újgazdák rozoga parasztszekéren, so­vány gebékkel hordták haza az életet, az első saját ter­mést. Az apró ablakok már rö- vidnadrágos gyerekként is­mertek. Tudták rólam, hogy eső után mindig P. Ková- csétokal gyúrom a sarat. Ta­núi voltak, hogyan dekáztam a bigével egyszerre tizenha­tot, és rémülten húnyták be üvegszemeiket, amikor egy félresikerült ütés konyhaab­lakunkat találta telibe. A szobákban vaksi pétró- leumlámégők pislákoltak még, amikor az első kombájnok végigberregtek a kígyózó, po­ros úton, és szorgoskodásuk eredményét zajos traktorok cipelték a magtárakba. Kíváncsian nézték 1959. ta­vaszát, amikor csákányos, ásós, lapátos emberek jelen­tek meg, s néhány nap múlva karcsú faoszlopok ágaskodtak az árok partján. Gyorsan ha­ladtak, s a szürke drótok el­hozták a fényt, a kamraszög­re küldve a kiszolgált füstös hatosokat, tizenketteseket. A házak tetején attól fogva sza­porodtak a T alakú fémvá­zak, és az esti tanyázás ven­dégmarasztaló zsongását fel­váltotta a járdára szűrődő szürkéskék fény. Számomra itt minden ke­rítés, porta, emléket idéz. Ma is látom az egykori 19-es vö­röskatonát, Lovász bácsit, kaokiás bajúszával, aprókari­más kalapjával. Előttem van a sokszoknyás |Bende néni, Bende bácsi csupapitykés mentéje, juhászkampója. Fel­tűnik Nagy néni, Koczó néni törékeny soványsága, Pintér Feri bácsi pirospozsgásos ar­ca, Gergely bácsi tányérró­zsa képe, Mészáros István bá­tyám billegő járása. Utcánk­ban ő volt a mesefa, estén­ként tanyázni járt hozzánk és a pislogó lámpa mellett Doberdó mezejéről sokszor az álmokéba jutottam. Emlék­szem a fólszemű Zsódi bácsi­ra, amint nyáresténken ba­kanccsal a vállán, mezítláb bandukolt hazafelé. Látom a fürge Kiss Marcit, az öreg Kaliczéket, Túri bácsit, az Ábrók és a Pintér házaspárt, Szabó Bálint sokdioptriás szemüvegét, Franciska nénit. Valamennyien egyszerű kétkezi munkásemberek vol­tak, iskolába csak annyit jár­tak, amennyi feltétlen szük­séges volt. Akadt köztük jó- eszű és igyekvő, szorgalmas és kényelmes, de a szükség, a sok testvér, a nincs, határt szabott a gyerekkori álmuk elé, és a negyedik, ötödik elemi után nem a tankönyv, hanem a libapásztorkodás, a munka várta őket. Már valamennyien kiköl­töztek az akácosba, de ritku­ló látogatásaim során az ut­cára érve az ismerős kapu­aljak újraidézik őket. Közü­lük nőttem ki, hozzájuk tar­tozom. Itt laknak a szüleim is. Galambősz apám, anyám. akikhez nem tudok váratla­nul betoppanni. Honnan tud­ják jöttöm? Talán súgják az akácfák, zümmögik a tele­fondrótok, fújják a böjti sze­lek. Az én utcám mindig nyi­tott szívyel fogad. Vár, ha nyílik az orgona, ha az akác­fák törpe árnyékot terítenek a szikes kocsiútra. Vár, ami­kor bumfordi felhők vonul­nak a sürgönypóznák felett, s terhüket napokig sírják a cseréptetős házakra. Vár, ha sűrűn szitál a hó, és a szél tépi a házak tetejét, mérgé­ben elnyújtott éneket dudál a kéményekbe. És vár reám, ha a tavaszi zápor színültig duzzasztja az árkot, és ezer­nyi, csermely csobog a la­pály felé. Gyerekként kerültem el belőle, gyerekként vár visz- sza. Lesimitja homlokom re- dői't, letagadja éveim számát, feledteti morcos kedvem. Várnak a régi és új lakók, a sarki árok, a túloldali törpe akác, ismerősként integetnek a tévéantennák. Tudom, az én utcám nem­csak az enyém. Ennek az ut­cának végtelen a szíve, min­den jó embernek akad ben­ne hely, visszavárja egykori lakóit, befogadja az újakat. Most, még száz, meg kétszáz év múlva is. Mert az évsza­kok és a generációk váltják egymást, de a szülők és az utcák mindig várnak vala­ki re. D. Szabó Miklós AZ ÉN UTCÁM A naptár „szeszélye” foly­tén érdekes két hét van mö­göttünk : bizonyos vonatko­zásban elértük a televíziózás legmagasabb színvonalát. Ab­ban például, hogy a kérdéses időben már „lazítás” nél­kül, a szokásos hétfői szünnapok kiiktatásával fo­lyamatosán, mjinden egyes nap sugározta műsorát a televízió. Mondhatni kóstoló is volt ez már abból, ami egy-két éven belül alighanem rendszeressé válik, a fej­lődés, az előrelépés újabb állapotában. Hát így fest majd, ha szemünk minden­nap megkaphatja a maga „rágógumi-adagját”! Amiből, azt hiszem, a legfőbb tanul­ság: idejében fel kell ké­szülnünk rá, hogy ha majd már a televízió nem hagy szabad napot a képernyőn, legalább mi legyünk képe­sek rá, hogy csináljunk ma­gunknak a képernyő előtt. r Érettségi bankett után És most a tengernyi mű­sorból csupán egy-kettőről. Olyanokról, melyek — tál önmaguk értékein vagy esetleg gyengéin — általáno­san is érvényes tanulságok levonására ösztönöznek. Ve­gyük elsőnek a Tyendrjakov kisregényéből készült tévé­játékot — Érettségi bankett után —,~ amelyben az életbe kiinduló diákok egyik képvi­selőjének búcsúszavai — most aztán hová, merre, mert az iskola nem készített fel rá, mármint az életre — őszinte kifakadása kettős lel­kiismereti vizsgálatot indít el. A tanárok maguk körében, azt hányják-vetik meg, va­jon módszereik eléggé kor­szerűek-e, vagy pediglen ósdi elvek és szokások szerint nevelik tanítványaikat; ez­zel párhuzamosan egy étte­remben ugyanakkor diákok gyóntatják társukat, fejére olvasván mindazt a bűnt, amit tanulmányaik során elhomályosítottak a diákélet gondtalan napjai. De most felszakadtak a sebek! Az átdolgozás láthatóan igyekezett minden részletet megőrizni a kisregényből, megtartotta szerkezeti felépí­tését is, tehát hű mása kí­vánt lenni az epikának. — Csakhogy — és ez a dolog tanulsága — más az elbe­szélés és más a dráma. Itt, mármint a tévéjátékban bát­rabban kellett volna a tö­mörítés és a felkésszültség- teremtés eszközeihez nyúlni, hogy valóan konfliktusokat csikarjanak ki egy nem túl­ságosan drámai irodalmi anyagból, melynek még az is a gyengéje, hogy kevés al­kalmat ad a mélyebb és erőteljesebb jellemek meg­formálására. Az erősen diktatórikus szemléletű és felépítésű, túl­ságosan is kiismerhető, már- már sematikus szerkezet nem segített, hogy átéljük azt a nevelői konfliktust., ami a felvillanó eredménytelenség láttán támadhat a lekiisme.- retes pedagógusban. Ment a katona... Milyen hiteles és emberien is meggyőző volt ugyanak­kor az ünnep előestéjén ve­tített szovjet dokumentum­film, az 1975-ben készített Ment a katona ... Tapasz­talható, hogy a témájukat a honvédő háborúból merítő szovjet filmeket bizonyos pá­tosz lengi be, a lelkesültség emelkedettsége járja át. Nos, a Szimonov szövegére kom­ponált montázs a maga pu­ritánságával, a hétköznapok világát idéző póztalanságával olyan levegőt árasztott, amelyben a tiszta emberség szava tisztán szólhatott: meg. ejtően és közvetlenül. — A háborús katona mindennap­jainak megszokott eseményei villantak fel, de ritkán lát­ható és tapasztalható meg­hittségben; jelentéktelennek tűnő mozzanatok elevened­tek meg, de bennük lényeges emberi tartalmak fejeződtek ki. A Lipcsében nagydíjat nyert alkotás bemutatása az ünnep alkalmából az igaz emlékezés kivételesen szép másfél óráját jelentette. A Hunyadi László Vegyes érzelmeket váltott ki viszont a televízió Zenés Színházának produkciója, a Hunyadi László című opera tévéváltozata. — Közismert, hogy nemzeti operairodal­munknak nem a legtökéle­tesebb darabja Erkel Fe­renc fiatalkori zenedrámája. De ha már egyszer hozzá­nyúlt a televízió, azt vártam volna, hogy kitalál valamit, valami sajátosat és eredetit, amivel szelídíteni tudja az opera realitás iránti érzé­künket borzoló, műfaji „ki­növéseit”. Erre azonban nem vállalkoztak az alkotók. Le­fényképezték az operát, any- nyi különbséggel a színpadi azaz eredeti változatához ké­pest, hogy itt prózai színé­szek játszották — jól vagy rosszul — az énekes szerepe­ket. Akadt ugyanis, aki ábrázolni igyekezett a lélek­ben dúló drámát és jelle­met is formált egyben — kiváló volt V. Lászlóként Benedek Miklós —, mások viszont, akik feladatukat nem fogták fel 'igazán, csak je­len voltak, miként Menszátor Magdolna is Hunyadi László jegyesének szerepében. De másfajta, eszközbeli illetve szemléletbeli bizonytalansá­gok is zavarták az élményt, így például a kifejezetten színpadi díszletek és a va­lóságos életet képviselő egyéb kellékek tisztázatlan viszonya. Milyen esetlennek tűnt például a szűkös szín­padi várba lovon érkező ki­rály jelenete (alig fértek be a kapun), de ennél még furább volt, hogy ezúttal ló­ról is énekéit a királyfi. (Lám, megszületett a valaki­vel lóról beszélni szólás ze­nei test vécé. a valakivel ló- rul énekelni!) És ami pedig már-már mulatságossá vált. az a befejezés. A hóhér erő­teljesen exponált alakja, ha­talmas bárójával, aki egymás után háromszor sújt a ha­lálra ítélt fejére, és nem -talál, majd ezt követően a hirtelen felugró László lát­ványa, még operaszínpadon is túlzás, képernyőn pedig egyszerűen elviselhetetlen, nevetséges. Az átdolgozók- nak jobban kellett volna ügyelniük a képernyő lehető­ségeire, de legalább ennyire a törvényeire Is! V. M Sok sikert Együtteseink a zalai néptáncfesztiválon A hétvégén rendezik Zala­egerszegen a VIII. Zalai Ka­maratánc Fesztivált. Az or­szág fegjtobb tizenhat nép­táncegyüttese rangos verse­nyében a Tisza táncegyüttes és a Szövetkezetek Jászsági népi együttese is részt vesz. A Ki mit tud győztesei elő­ször szerepelnek ezen az or­szágos fesztiválon. A szolno­kiak hárem; a jászberényiek pedig négy verseny számot visznek Zalaegerszegre. Tegnap este együtteseink a Bartók táncegyüttes társa­ságában a fővárosi Marcibá- nyi téri Művelődési Házban léptek föl. A Tisza táncegyüt­tes innen már továbbutazott a fesztivál színhelyére, a Jászságiak pedig ma délben még Jászapátiban szerepel­nek, a mezőgazdasági szak­munkástanulók országos ver- nye résztvevőinek adnak mű­sort, majd ők is elutaznak Zalaegerszegre.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom