Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-03 / 79. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. április 3. Emberek a földeken Tavaszi szellő simogatja a sarjadó búzaszálakat. Megmozdult a határ: boronát húz a traktor, vetőgép után ballagnak a potyára váró galambok. Sietős a dolog - minél előbb földbe juttatni a magvakat, műtrágyázni, vegyszerezni. Emberek, gépek szorgos- kodnak a határban az ország minden mezőgazda- sági lüjzemében, így a túr* kévéi Vörös Csillag Tsz- ben is, ahol képriportunk készült. Fúvókatisztítás. A vegyszerszóró berendezés szórófejei gyakran eldugulnak A termőterület 80 százalékán repülőgéppel végzik a fejtrágyázást A nagyüzemi módon nem művelhető területeken nyárfaerdőt telepítenek Megkezdődött a halastavak feltöltése is. A vizet a Horto- bágy-Berettyóból szivattyúzzák A földutakon legmegfelelőbb jármű a motorkerékpár — vallja ifjú Árvái Imre, kerületi agronómus A szövetkezet több mint ezer hektáron termel borsót az idén. A vetésből már nem sok van hátra (T. Katona László képriportja) Rönktőr, gatter, Iparvágány Egyenes fenyők _____ _ __szókimondó emberek Esik az eső. A telep végén nyílik a nagykapu. Szí- nehagyott esőköpenyben két ember ugrik ki, kezükben tárcsa. A főút közepére állnak. Jobbról is, balról is megtorpannak a járművek. A forgalmas út elcsendesül. A telepről pöfögve-köhög- ve kis piros traktor döcög elő. Láncon húzza a vagonokat, amelyekben friss fűrészáru utazik majd valahová. Viszi terhét az út közepén, aztán megáll. A két ember most előbbre megy, elengedi a közben összegyűlt járműveket, aztán odébb lendül a piros tárcsa. Szitkok szállnak. Útkereszteződésen pöfög terhével tovább a traktor. Húzza vagy tíz métert, aztán megszabadul tőle. Könnyedén, sietősen visszafut a telepre. A rönktéren daru emeli le a vagonokból a messzi földről érkezett óriás fenyőrönköket. Lejtős görgőkre érkezik később, majd a lejtő végén a rönk „besétál” a csarnokba. Akkora a zaj, hogy csak a gatterek járása, az óriási fűrészek sivítása hallatszik. Hihetetlenül gyors tempójú a munka. A gép deszkákat hasít. Mire a rönk a csarnok másik végéhez érne, már karcsú, illatos fenyődeszka készül belőle. Ott. a szabad ég alatt emberek mérnek, osztályoznak, kötegelnek.. A kötegek között nők, kezükben felvételi lapok. Felíróknak hívják őket. Összeállítják a rendelések szerint a szállítmányokat, „köbölnek”, métert, minőséget vizsgálnak. Két műszakban dolgoznak a telepen. A munkások vagy hajnalban kezdenek, vagy késő estig dolgoznak. Szürkületkor a szabad ég alatt óriási oszlopokról ömlik szét a fény, hogy lássanak. Azt mondja Szabadszállási Istvánné, rajta a friss levegő, a tél hidege, az ősz hűvöse. a nyár melege, segített. Kislányként jött ide, beteges, vézna gyereklányként. Tizenöt éve felíró, s tizenöt éve azt se tudja, mi a betegség. Pedig naponta legalább öt órát az udvaron dolgozik. Mátyus István darukezelő ennél sokkal nehezebb munkára emlékszik. A rönktéren kezdett 1962-ben. Nyolctagú brigád fogadta be — apja után a fiát is megismerték — és akkor még kézzel rakták kj a rönköket. Ez a város legrégibb üzeme. Hajdanán a Tisza hátán úsztatták idáig fentről a máramarosi havasokból, a fenyőszálfákat. A telepig muraközi ló vontatta őket nyújtót szekéren. A kocsisok — most gondolom. Kihajtónak illenék hívni őket — szép szál, hatalmas emberek voltak. Ha ostort pattogtatva, kurjongatva elindultak a lovakkal, hosszú, erős láncok verték az út macskakövét. A partról a láncok fogták a szálfákat. De hol van már az az idő... — Szerencsére rég elmúlt a nagy erőt kívánó, nehéz munka ideje — mondja Mátyus István, aki itt szerezte meg a darukezelői bizonyítványt, s aki sokkal elégedettebb mint ezelőtt tizenhat évvel. — Még a balesetek is más jellegűek, mint régen — ez meg Zádor Attila üzemmérnök véleménye. — Igaz, elmondtam neki, a fűrésztelepi emberek külön ismertetőjele volt a kézcsonkulás. A régebbiek közül alig volt olyan munkás, akinek mind a tíz ujja megmaradt.. — A rönkmozgatásnál kevesebb a baleset, a faipari gépeknél több. Az ingafűrészek egymással szemben dolgoznak. Jobb felől, bal felől az emberek etetik a fűrészt — csak egy pillanatnyi késés és megvan a kézsérülés. Valamikor ez a gőzfűrész (régi nevén ismerik így a régi szolnokiak) télen nem is működött. Tavasszal, ahogy nyílt az idő, úgy kezdtek dolgozni. Ezért érthető, hogy aki fűrészüzemi munkás volt, kevés kitartással élt. Erős kezére, fárasztó munkájára nem volt egész évben szükség. Mindez a régmúlté. A város első üzemében erről már alig tud valaki. Egyébként is — egyre kevesebb szolnoki dolgozik a fűrésztelepen. — Valamivel több mint kétszáz a fizikai munkások száma» Nem mind szolnoki. Az autóbuszunk hozza-viszi az embereket vidékről. Sokan járnak be Kengyelről meg Abádszalókról. Ha elromlik a busz, akkor taxival szállítjuk őket haza. Télen a nyolcórai fagyoskodás után persze, hogy minél ha- marébb szeretnének hazaérni. Kántor György üzemvezető kis dolgozószobájában egy festmény. Erdőt cirógat az ablakon át beszökő napfény. Az üzemvezető a Dunántúlról jött, több mint egy évtizede, — ahogy ő mondja — hogy élő fa helyett a holt fával dolgozzék. Csak a szavak mögött érezni, hogy az élőt jobban szerette. — Nem volt minden rendben a télen, azaz a múlt év végén nálunk. Karácsony és újév között például eltört egy fűrész. Éppen a pesti központban voltam, amikor a helyetteseim a terv teljesítéséért meghirdették a nyújtott, tizenkét órás műszakot. .. — Nézze, nekünk kétszázhúsz vevőnk van. Csak mi dolgozunk fel fenyőt. Pár napi kiesésünk megakaszthatja a bútorgyárak, az építőipar, a MÁV, az ÉPFA, a Magyar Hajó- és Darugyár és még a Ganz-MÁVAG termelését is. A feldolgozandó áru messziről érkezik, a Szovjetunióból. Mindenki igyekszik megtenni a magáét, de hosszú az út ezt is meg kell érteni. Ezért nekünk nagy előrelátással, ha lehetséges, előretartással kell dolgoznunk. A nyújtott műszak, a napi tizenkét órás dologidő december végén nem aratott sikert a telepen. Két-három nap után le is fújták. A terv azért megvolt, meg a munka eredménye is. — A környéken mi fizettünk a legtöbb nyereséget. Szabadszáilásiné nemcsak nyereséget nyereség jutalmat is kapott. — Tényleg elégedettek, ő 3 ezer 300 forintot, Mátyus István négy és fél ezer forintot tett zsebre. — Aztán megkezdődött a nagy beruházás is. — Kántor György erről legalább olyan hévvel mesél, mint a soproni, zalai erdők szépségéről. — Nem telik el sok idő, s nem integetnek nekünk napjában többször, nem átkozódnak a forgalmas úton a gépkocsivezetők. Rakodásfejlesztési pályázat után új iparvágány, hatalmas híddaru épül. Megszűnik majd a traktoros vontatás, bent a telepen lehet végre vagont cserélni. A Vörös Hadsereg útján a mostani három helyett egy kereszteződés marad. De ott se várakoznak majd félórákat a járművek, mert mozdony húzza a vagont, s lámpa jelzi a tilost, nem emberek állnak élő tilalomfaként az út közepére. Húszmillió körül költenek a korszerűsítésre — majdnem teljes megújhodást ígérnek a tervek. Ráfér az öreg, sok éve toldott-foldott telepre. Az asztalon térkép. A négy és fél hektáros telep új iparvágányát, a KKSz—10-es híddaru 72 méteres pálya- szakaszát piros vonalak jelzik. A széleken pedig láttatják a telepet körülvevő családi házakat is. Szinte nincs hely tovább terjeszkedni... Amikor kiderült, hogy a laza talaj nem bírja el a híddarut, harminchat, 12 méter hosszú betoncölöpöt vertek le. Zengett a környék, a telep háta mögött a Cserép utcában csengtek, lengtek a régi kis házak ablakai. Pedig a telep korszerűsítése az ott élőknek is kellemes lesz — a lakott területektől távolabb viszik a fűrészportárolót, új elszívóberendezést építenek. Gyorsan járó, kevésbé zörgő targoncák, markolók dolga lesz a benti rakodás. Addig — hiába a nagy építkezés, rendezés — éppúgy dolgozni kell,' mint eddig. Talán jobban is. hiszen egyre több rönk érkezik, s egyre több fűrészárura szólnak a rendelések. Sóskúti Júlia
