Szolnok Megyei Néplap, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-22 / 69. szám

1978. március 22. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Nem egyszer bebizonyoso­dott már, hogy a mindennap­jainkhoz hozzánövő televízió egyik leghatásosabb műfaja: a dokumentumfilm és a ri- portfilm. Bennük a valóság oly közeli, s a feltárt gondo­latok oly módon közvetlenül' emberiek, hogy mindaz, amit látunk és hallunk, egyszerű­en kézzelfoghatóvá válik, hisz nem a valóság megfor­mált és átalakított mása, ha­nem maga a nyers való. És hogy az életből kiemelt rész­letek is milyen mértékben képesek összegükben túlmu­tatni önmagákon, hogy az egyesben miként jelenhet meg az általános is, jellemző jó példáját adta az elmúlt héten látott Soroksári út 160. című dokumentumfilm, amely bár egy gyárról ké­szült, de országosan általá­nos problémákat tárt fel, a hevület őszinteségével, a jobbra törés indulataival, a jogos elégedetlenség türel­metlenségével . Nem egy gyár gondja Egy gyár gondja — az or­szág gondja. Ugyanis amikor a SZIM forgácsolója, eszter­gályosa saját üzemének gond­jai között vándormadarakról, az anyagi megbecsülés mér­tékeiről, a normakarbantar­tás feszítő kérdéseiről, a munkafegyelmet lazító anyaghiányról beszél — ker­telés nélkül — mi nézők azonnal ráhangolhatjuk az elmondottakat saját életünk, környezetünk, munkahelyünk hullámhosszaira. A szerve­zetlenség akár kényszerű helyzetből fakad, akár szub­jektív okai vannak —• tehe­tetlenség és tehetségtelenség együttesen —, nemcsak a gé­peket kényszerítheti tétlen­ségre akár napokig, bárhol megzavarhatja a munka ter­mészetes rendjét. Vagy ami­kor indulatainkat sem lep­lezve arról beszélnek a gyár szakmunkásai és velük együtt a vezetők is, hogy a partne­rekre tálján ezúttal másnál is jobban ráutalt üzemnek — végtermékeket gyárt, szer­számgépeket — mennyi ne­hézséggel kell megbirkóznia a termelőtársak hanyagsága, rendetlensége miatt — vajon nem társíthatók-e e gondo­lathoz az élet más kooperá­ciós viszonyaiban előálló olykor bosszantó rendellenes­ségek. A jó dokumentumfilm, a Hollós Ágnes szerkesztette, Ragályi Elemér fényképezte és Zolnay Pál rendezte film pedig az, bár önmagáról be­szél, korántsem önmagáért való. Egy üzem életének bel­ső konfliktusait tárta fel ugyan — külön érdekessége, hogy történelmi távlataiban, hisz a mai valóságot egy ré­gebbi állapot tükrében is vizsgálta —, de tipikus, to­vábbgondolásra érdemes problémákat feszegetett. És szinte szokatlan befejezéssel, hisz nem véget ért, hanem mondhatni „elszakadt a film” egy félben maradt mondattal a levegőben „mást ott tar­tunk, hogy” ezzel is kénysze­rítve nyilván a nézőt a vita folytatására, megnyitva az utat a megoldások irányába, a jövő felé. A filmben az alulról jövő, lelkiismeretes hangokra a ve­zetők őszinte töprengése és józansága volt a válasz. így azután olyan légkört árasz­tott a film, melyben termé­szetesnek és magától értető­dőnek tűnik, hogy az igazi erőfesz!.lsekkel végül is úr­rá lehet majd válni a bajo­kon. A Soroksári út 160-ban egy gyári közösség nézett szembe önmagával, s lelkiis- meretvizsgálata folyamán, melyet megörökítettek a ka­merák, olyan, az üzemi élet, de egyszerűen az ember éle­tének érzékeny, már-már al- lergikus pontjaira tapintott rá, melyek fájó pontjai, de nem gyógyíthatatlan sebei akár termelési mechanizmu­sunknak, akár a munkában boldogságot kereső dolgozó embernek. A jól szerkesztett, dinamikus felépítésű film maradandó élmény, s izgal- masságát tekintve, mely fel­fokozott köznapi érzékeny­ségéből is fakad, a vérbeli televíziós művek közé soro­landó. Tévéjátékok évfordulóra Két tévéjáték bemutatójá­nak is részesei lehettünk az elmúlt héten, s ez örvende­tes dolog. Megjelenésük egy szempontból közös nevezőre is hozható: mindkettő emlé­kező és emlékeztető szerepet töltött be, azaz évfordulóra született .alkotás. Illyés Gyula drámájának tévéváltozatával 1848-ra em­lékezett a televízió, a Ha mi halottak, feltámadunk-kal Ibsennek, a nagy norvég szerzőnek tisztelgett a szüle­tése 150. évfordulója alkalmá­ból. Hadd tegyem hozzá: a kérdéses művek értékeiből mit sem von le a bemutatás alkalomszerűsége; olyan mű­veikről van szó ugyanis, me­lyek bármikor megélnek, me­lyeknek bármikor helyük le­het a képernyőn. Ez termé­szetesen utal a választás igé­nyességére. Illyés drámája ugyan té­májában közvetlenül kapcso­lódik a márciusi események nagy vezéregyéniségének, Petőfi Sándor életének egy tragikusan szomorú epizódjá­hoz — követ szeretett volna lenni, joggal, szülőhazájában — de korántsem dramatizált illusztráoiója a költői élet egyik fejezetének. Az igazi forradalmárt mindenkor jel­lemző eszmei hűség és állha- tatottság kapja itt meg drá­mai formáját, annak a ma­gatartásnak élhetjük át a konfliktusait, amely a ku­darcokból sem kovácsol ma­gának bosszút, s többre be­csüli személyes becsvágyánál az igazi ügy érdekeit. Petőfit a félrevezetett tudatlan nép ahelyett hogy követté válasz­totta volna, inkább megkö­vezte, a költő azonban még­sem fordít hátat népe ügyé­nek, sőt még erőteljesebben kiáltja: dicsértessék a nép neve. A Hintsch György ké­szítette tévéjáték legfőbb ér­téke a központi mondanivaló meggyőzően világos tálalása, ugyanakkor azonban nem mindig képes megbirkózni egyes részleteiben a dráma kétségtelenül meglévő epikusságával, pontosabban a bölcselmi igazságokat hor­dozó dialógusok megfelelő sűrítésével. Ritmusban, fe­szességben itt-ott elmarad a tévéjáték a vállalkozás egyébként figyelemre méltó színvonalától. A Ha mi halottak, feltáma­dunk képernyőre vitelében Ruszt József igazi alkotótár­sává vált a norvég drámaíró­nak. Érzelmesség nélkül, báf Ibsen öregkori művében sok a lehetőség rá, de ugyanak­kor érzelemgazdagon szólal­tatta meg élet és művészet újratermelődő konfliktusát, de különösképp finoman és a mai néző számára is kor­szerűen érzékeltette azt a ma is „érvényes” fájdalmat és a belőle fakadó lírai vágyako­zást, ami akkor lép fel, ha rádöbbenünk — és ez már nem is csak a művész kon­fliktusa — hogy egykor va­lamiért valami olyat mulasz­tottunk el életünkben, ami­nek elvesztése annál kese­rűbben fájó, minél inkább érezzük pótolhatatlanságát és szenvedjük visszahozhatat- lanságát. A tévéjátékot kitű­nő színészi alakítások is az átlag fölé emelik. Közöttük is a sápadt hölgyet alakító Tönőcsik Marié, akiben el­vesztett világok szépségei kí­sértenek a feltámadás vágyát élesztgetve — varázslatosan. Megalakulása óta - nyolc éve - a megye sok közsgében és városában bemutatkozott már a tiszaföldvári férfikórus. Eredményesen szerepelnek dalversenyeken, de énekelnek társa­dalmi eseményeken, ünnepségeken is. Képünk a tiszaföldvári művelődési házban készült, ahol hetente két alkalommal tartja próbáit Jordán Antal vezetésével a huszonöt tagú kórus A Kökény együttes pedagógiája Óvónők a paraván mögött Szombat délután a szolno­ki MÁV-csomóponti klubban a nézőtéren izgő-mozgó mint­egy 150 gyerek egy szempil­lantás alatt elnémult, amint megjelent a paraván fölött Vitéz' László hetyke-bajszos bábfigurája. S nem szűnt a bűvölet egészen addig, míg a bátor legény furfangosan le nem győzte sorban az oroszlánt, a sárkányt és az óriást, elnyerve ezzel a szép­séges királylány kezét. A Jár­műjavító művelődési központ óvónőkből álló bábegyüttese megérdemelt sikert aratott. Bábcsoport óvónőkből: alighanem ez az amatőr bá­bozás ej terjedésének legna­gyobb — s könnyen valóra váltható — lehetősége. Ami egyúttal felbecsülhetetlenül értékes pedagógiai lehetőség is. Az óvónőképzőkben oktat­ják a bábkészítést, a bábját­szás alapelemeit. Vagyis, egy óvónőkből alakuló együttes­nek nem kell az alapoknál kezdeni. Mondhatnánk: a többi lelkesedés, a szervezés­be fektetett energia dolga. A Jármű javító művelődési központjának bábegyüttese tízegynéhány szolnoki óvó­nőből áll, heti két próbával készülnek a szereplésekre dr. Lambert Istvánné vezetésé­vel. Az április 5—6-án Szol­nokon megrendezésre kerülő országos pedagógus bábfesz­tiválon szerepelnek először mostanában választott nevü­kön : Kökény bábegyüttes­ként. Az együttes vezetője rövi­den így számol be. a másfél éve- alakult csoport munkájá­ról: — A bábjáték a kisgyere­kek nevelésében nagyon nagy segítségünkre van. Az anya­nyelvi neveléstől az esztétikai nevelésig mindenben. Elő­adásainkat nekik szánjuk, te­hát bevonjuk őket a műsor- készítés folyamatába. Próba­képp játszunk nekik, figyel­jük, hogyan reagálnak, s a tapasztalatoknak megfelelően alakítjuk a műsort. A másfél év alatt hat bábjátékot mu­tattunk be — a legtöbbször óvodákban és művelődési há­zakban. Tegyük hozzá: a művelődé­si házak egyre gyakrabban hívják — nevezzük most már így — a Kökény együttest. Rendszerint telt ház előtt szép sikerrel játszanak. S ez — túl a csoport munkájának elismerésén — bizonyítja az amatőr bábcsoportok közmű­velődési jélentőségét is. Le­egyszerűsítve: a bábozás te­hát az a művészet, amelynek amatőr művelői nagy közön­ségre számíthatnak. Igaz: „profi” bábegyüttes mind­össze egy van Magyarorszá­gon. Ennek a ténynek a mi­hamarább, minél több helyen való felismerése adhatna nagy lökést a felnőtt bábcso­portok megalakulásának. A fenntartás, működtetés költ­ségei elenyészőek, más mű­vészeti csoportokhoz képest. A Kökény együttes kiadása­ira ebben az évben például 86 000 forintot tervezett a Járműjavító művelődési köz­pontja, s körülbelül ennyi bevételre számíthat a bábo­sok előadásai után. Nehéz­ség? Az együttes tagjai nők; férjek, gyerekek várják őket a próbák és a fellépések után. Hogy ez sem akadály? Lel­kesedésük hivatástudatban gyökerezik: így jut idő, ener­gia a munkahelyi és az ott­honi elfoglaltság mellett a gyerekeknek oly nagy gyö­nyörűséget nyújtó bábműso­rok megalkotására. Szabó János Eletet a fáknak, a víznek, a madaraknak! Általános iskolás kisdiákok képekben kifejezett vallomá­sai, vágyai — és figyelmez­tetései; tömören így foglal­hatjuk össze a tegnap Szol­nokon megnyílt megyei gyer- mekrajz-kiállítást, amelynek témája a környezetvédelem. A Hazafias Népfront Or­szágos Tanácsa tavaly orszá­gos pályázatot hirdetett e té­mában. A vártnál sokkal na­gyobb sikerrel zárult rajz­Gyermekrajz-kiállítás a Barátság klubban versenyre Szolnok megyéből 152 alkotást küldtek be a paj­tások, közülük Hegman Ró­bert, a Kassai úti iskola ta­nulója harmadik helyezést ért el. A Szolnok megyei kisdiá­kok legsikerültebb munkáit most Szolnokon is bemutat­ják. A megnyitó alkalmával ér­tékelték a kiállított — mint­egy — 70 rajzot, festményt, s a legötletesebben dolgozó gyerekeket megjutalmazták. Két kislány — a mesterszál­lási Öze Ildikó és a jászbe­rényi Szalai Edit — kiemel­kedően jó, kifejező alkotá­sáért nívódíjban részesült. A gyermekraj z-kiállítás március 26-ig tekinthető meg. Lyukasára Sándor Györggyel A lyukasóna ' többnyire örömteli esemény a diák­életben. Eltér a megszokot­tól, nincs feleltetés, szá­monkérés, Lyukasóra — ezt a címet adta legújabb ön­álló műsorának Sándor György humoralista, amely- lyel Szolnokon lépett fel szombat este a Komarov- teremben, majd a Helyőr­ségi Művelődési Ház ifjú­sági klubjában. A műsor témája, mint a címe is sejteti, az iskola. Az iskoláról írni, beszélni a humor nyelvén hálás téma hiszen valami köze min­denkinek van hozzá, járt oda, részese vagy szemtanú­ja volt a különböző diák­csínyeknek, emlékei, élmé­nyei vannak róla. Sándor György műsora azonban több annál, mintha saját él­ményeiről adna számot; az iskola ürügyén mindennapi életünkről szól. A két elő­adás közti szünetben így jellemezte az „anyaggyűj­tést”. — Ha csak saját emlé­keimről, benyomásaimról szólnék, mások számára nem lenne érdekes. Éppen ezért olyan élményeket elevenítet­tem fel, amelyek bárkié le­hetnek. amelyek minden is­kolában érik a diákokat, ami hozzátartozik az iskolai élet­hez. Ha úgy tetszik,, én azt mondom el, amit bárki el­mondhatna. — Persze nem úgy, ahogy mások. — Ez természetes. Bár az anyaggyűjtéskor a saját em­lékeim felelevenítésén túl, sok emberrel beszélgettem. A műsor hóirom év munká­ja. Amíg elkészül az új est, ugyanis ennyi idő telt el. Az embert rengeteg hatás éri nap mint nap, s ezek lera­kódnak benne. Amjkor az­tán eszébe jut egy-egy fo­galom, szinte egész estét betöltőén tudna beszélni róla. — Ehhez nyilvánvalóan ér­deklődésre, nyitottságra van szükség. — Kosztolányi szerint az embert élete első öt évében mindenfajta haitás megérin­ti, s ebből táplálkozik égy életen át. Felnőtt fejjel már persze másképp szemléli a világot, másként reagál az őt ért hatásokra, „viselked­ni kiezd”. Én a műsorommal szeretném „lekaparni” a fel­vett pózokat, visszavezetni a közönséget ehhez az ősfor­ráshoz. — S önmagában mennyi­ben sikerült megőrizni ezt az ősforrást? — Még nem vagyok kese­rű, még- tudok lelkesedni. Megőriztem a rácsodálkozó képességem, a lendületem, nem féltem a torkom. Ka­rinthy írta; az alapvető kü­lönbség a fiatalok & az idő­sebbek között, hogy az utóbbiak csalódottak, kese­rűek. Ilyenformán én a fia­talok közé tartozónak ér­zem magam, s szeretném, ha megmaradna bennem mindig a jó étrelemben vett naivitás. — A Népszínház tagja, s mégis egyszemélyes színhá­zat csinál. — Valóban; ők nem ját­szanak az én darabomban^ én nem játszom az övék­ben. Ez nem azt jelenti, hogy idegenkedem a közös munkától. Tizenkét éve éb­redtem rá először, hogy tu­dok magamnak írni, s azóta szerepelek önálló műsorral, amelynek minden sora az én gondolatom, véleményem. — A „Lyukasára” az ötö­dik önálló műsora. Mi lesz a következő témája? — Ezt még magam sem tudom. Néhány hónapig nem fogok tollat a kezembe. Kü­lön élem az előadó, s az író életet. Most az előadóin a sor. T. G. V. M.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom