Szolnok Megyei Néplap, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-19 / 67. szám
e SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. március 19. BOKROS LÁSZLÓ: VÍZPARTON lE gyetlen nap fordultával, hogy fejtetőre áll minden! Tegnap ilyenkor még hangulata volt a hulló-zör- gő falevélnek, izgatott örömet adott a sárgás vizű folyó hömpölygése, élénken érdekelt, milyen lesz reggeltől estig a hétfő. Ma pedig itt nyújtózom a klinika 208-as szobájában, és rezignáltan bámulok a mennyezetre. Már elkészült mellkasomról a kétirányú röntgenfelvétel (nem mutatott semmi rendellenességet), megvallatott egy Szemirá- misz-arcú szimpatikus orvosnő, kivonult á vénámat bőszen megcsapoló vidám nővérsereg, vége az első vizitnek is, amikait rendkívüli alapossággal körültapogattak, meg- sóhajtoztattak, és belémhallgatóztak, azitán itthagytak főni a magam forróságában. Igen, a jeles diagnosztának így referáltak munkatársai: „Magas láz, egyébként panaszmentes”. Aztán a vizsgálat silány eredménye után a válasz: „No, adjunktus úr, föl van adva a lecke”. Kétóránkért magam írogatom, mennyit mutat a hőmérő. Délelőtt 10 óra óta így fest a cédula: 38,2, 38,5, 39,1, 39,6. Nézem révetegen a szürke higanyt, és fölvillan egy csöpp remény, hátha elromlott ez a vacak. Tegnap otthon csak késő este húzott ilyen magasságokba. De aztán szorongásom támad, mi lesz, ha ezúttal negyvenig is felkúszik. Tudnak-e itt tenni valamit ellene? Mert színigaz, nem fájlalom egyetlen porcikámat sem, de megiht lán- goli-tüzel a fejem, s félő, hogy megbillen a szoba, ami olyan, mintha ég-föld között lebegne az emberfia. Akaratlanul is elkezdek nyögdé- cselni. Meg kell nyomni a csengőt! Aligszofcnyás szőke nővérke viharzik be dudorászva, futtában leejt valamit, megfordul, hogy fölszedje, miközben láttatja mindazt, amit régebben csak kifejezetten'" bizalmas helyzetekben mutogattak a nők. Kuncogok, de ez aligha látszik krisztusi ábrázatómon, mert a nővérke azt kérdezi némi aggodalommal vegyes egykedvűséggel: — Csak nincs valami bajunk? Erre aztán igazi nevethetnékem támad, érzem is arcomon a bágyadtfáradt grimaszt. Ez a fityfirity szö- szi vajon miért fölényeskedik. Csinálom, mintha megbántódnék, nem válaszolok neki, csak a fejemet mozdítom a flázlap felé. Ránéz, fölvonja a vállát, aztán mintha azt mondaná: ,.Na, és tehetek én róla?” Azzal durcásan megfordul, kisiet és hívja a doktornőt. Igen, Szemirámisz jön, s nagyon megörülök. Szép komolysága és természetes-kedves mosolya már akkor megfogott, amikor hűvös kezével először megfogta a pulzusomat. Látom, máris biztat a szeme, s amikor odaül elém, teljes bizalommal vagyok hozzá. — Mi lesz velem, doktornő? Fölvonja ívelt, sötét szemöldökét, őszintén csudálkozni látszik., majd nyomatékosan a szemembe mondja: — Meg fog gyógyulni. És érdekes, hiszek neki. Hiszem, amit mond, pedig a hívőkkel szemben megrögzött tudáspárti vagyok. Csakhogy mit tudok én? Azt, hogy az orvosok sem tudnak semmit, csak azt, hogy magas a lázam. De hát ennyivel magam is tisztában vagyok, s egyelőre nincs is niás óhajtásom, csak állítsák meg a hőmérőm higanyát legalább harminckilencnél. Ezért csaknem bambán tűröm, hogy döfködjék vénámba az algopyrint, tekergessék derekamra az iszonyú priznicet, továbbá — s ez mindennek a netovábbja — este kilenckor eloltsák a lámpát. Délelőtt tízre megyünk rétegfölvételre. Jókora hodályba terelnek, tekintélyes műszer ágaskodik a közepén, oldalvást kell aláfeküdnöm „A jobb klart szorítsa hátra és nem mozdul”. Valamit kapcsolnak, a szerkezet meglendül fölöttem, ide- oda, aztán magamra hagynak. Az ablak nyitva, huzatot érzek, vacogok. Végre — vagy húsz perc múltán — jönnek, — megkönyörülnék rajtam és megfordítanak. Üjabb örökkévalóság, mert jaj, dehogy mernék moccanni, nehogy az én hibámból váljék sikertelenné ez a titokzatos művelet, s mindent elölről kelljen kezdeni. A vacogás később megszűnik, a fejem lángol és tudom, megint 39 fok fölé hevülti szerencsétlen porhüvelyem. Csak tétován fogom föl, hogy változott a szituáció. Fekszem kimerültem a párnán és sejtem-érzem a fiadalmat. Szinte rám telepszik, és fojtogat a csend, nem látok fehér köpenyest még véletlenül sem. Nyilván látták már, mit mutat a tomográfia, nagy hiba lehet, amit nem akarnak az oromra kötni. öltűnik két fehér vasaltba vont lány, huzatot cserélni jöttek a szemközti ágyon. Nettek, csinosak és miként az a másik, a szöszi, ők is önfeledtén mutogatják bugyijukat munka közben. Vigyorgok és ebből szívesen levonom azt a következtetést, hogy még nincs baj, lám, elég normálisam reagálok a jelenségekre. Hogy lehet ez? A fejem mint izzó zsarátnok, s ilyenkor minden mindegy szokott lenni. Gyorsan megmérem a lázamat, 39,5. Ezek szerint harminckilenc-öttizednél még nem jelentkezik az a rettenetesen rossz érzés, amikor körkörösen kavarog a világ és szinte kívánom, bárcsak elsüllyedhetnék benne. Tehát ez a hőmérséklet még elfogadható ... Fél órát ha lihegek-zihálok ebben az enyhén kába, de még határozottan magamnál levő állapotban, amikor hirtelen a kollégákra gondolok, hogy most is lótnak-fut- nak-szaladoznak, szegények, s nekem milyen könnyű. És ekkor kínosan vánszorogva ugyan, de eljut tudatomig az iszonyú felismerés: nem érdekel semmi. Kétségbeejt e száznyolcvan fokos fordulat. Felelősség? Nevetséges. Azt hiszem, Csehov írt olyasmit, hogy a közöny a lélek panaiízise, időelőtti halál. Milyen igaza van! Lám;, még megvagyok, egyelőre azt sem közölték, miféle' kór esett belém, mégis haldoklóm kétségtelenül. De hát csak ilyen semmiség az élet? Mi kell ahhoz, hogy a szépséges mindensé- get unalmas masszának tekintsük? Na, még egy mérés, hogy tisztábban lássunk ebben a kérdésben! — Harminckilenc ' hét — hallom valakinek a hangját, de mintha kút mélyéről beszélne. Az imént még 39,5 volt. És milyen érdekes, meglegyint valami enyhe boldogság, mivel semmi kétség, képes vagyok megállapítani: az érdeklődés és a közömbösség határa mindössze kéttized fok hőménsékllelt közé esik. — Kérem, vegyék le a lázamat! Már szúrják is belém az algopyrint, csavarják rám a vizes lepedőt, és megint megbizserget egy picit az a tapasztalat, hogy egykét óra múlva — ha rövid időre is — ismét kipárolog belőlem a már- már misztikus katyagosságnak a sűrűje. Nyílik az ajtó, föltűnik Szemirámisz. Rápillant a legfrissebb bejegyzésre, bársonyos ujjaival lesimítja gubancos fürtjeimet, és hosz- szan, tűnődve néz rám. Sok mindent szeretnék kérdezni tőle, de valahogy nincs erőm a szavakhoz, és megadóan lehunyom a szemem. Szó nélkül távozik, majd alig tíz perc múlva másodmagával visszajön. Az adjunktus jóságos arccal és kifejezett örömmel értesít, hogy megvan a bűnös: a bal tüdőmön jó mélyen folt éktelenkedik, ami azonban nem tébécés eredetű. Szerinte most már csak az van hátra, hogy nyakon csípjék a kórokozókat. Köszönöm a hallottakat, és csodálkozom, mennyire nyugodt maradok. Semmi ijedelem, még csak meg sem lepődöm. Hát persze! A lázam egész biztosan megint átlépte a kritikus küszöböt, éts startol bennem a közömbösség. Csodálatos két nap következik. Képtelen vagyok magammal foglalkozni, az orvosok után jönnek a látogatók. Elvtársak, barátok, munkatársak, szomszédok, ismerősök — mind-mind — kedvesek és szinte robban a jókedvük. Nevetgélnek, vicceket mondanak, olykor némelyik még bohóckodik is nekem. Derűt, vidámságot hordanak számomra a száraz levegőjű, sivár-fehér kórterembe. Tizenöt-húszán is jönnek, majd elviharzanak délelőttől alkonyaiig. Megtisztel látogatásával Neves Sebész barátom is, a szomszéd klinikáról. De amikor másnap, sőt harmadnap szintén odaül az ágyam szélére, kezd gyanús lenni a dolog. Mondom is neki, de csak nevetgél, majd távozóban, mintha csak akkor jutna az eszébe, visszaszól: — Azért ugorjál át hozzám holnap, majd belenézünk abba a tüdőbe. Belenéznek? Mi jelent ez? És aztán, ha úgy látják jónak, neki a késsel? Tudom, halálölő jó kése van, egyik kollégám szép versben énekelt róla, de azért mégis. És ekkor belémhasít az ijedelem. Miért a föltűnő orvosi suskus, ha nem azért, hogy közel ólálkodik a halál? Miért a látogatók nagy serege, ha nem azért, hogy föltűnés nélkül elbúcsúzzanak tőlem? Miért nézett rám Szemirámisz oly hosszan, csaknem szomorúan? F ■ öltápászkodom, a folyóra néző ablakra meredek, és szégyen, nem szégyen, sírhatnékom támad. Hát csakugyan vége lenne? Öh, csak jönne ismét az a láz, az a tompítóközömbösítő, 39,7-es, mert most érzem csak. milyen fájdalmas a halál gondolata. Este erős antibiotikumot fecskendeznek a hátsó felembe, és tablettákban is lenyeletnek valami affélét. Elalszom. Reggel nem akarok hinni a szememnek: a szokásos 38 helyett 36.8 foklot mutat a hőmérő. Azt mondják a szobatársak, a fülemig ér a szájam. Szemirámisz jön, neki is szélesebb a mosolya. A vers születése Ágh István: Ebben a függőlegességben Ebben a függőlegességben, a balatoni őszeleji fényben fordított felkiáltójel, vagy egy akasztott betyár függök az összességben. Mintha fejsze vágta volna ketté a világot, a fejszeél hasítékában lábujjhegyen, befog a végtelen, satupad a fát, hóhér a betyárt. Van-e tekintetem magasságból mélységig eltűnődnöm? Itthon vagyok-e ezen az őszön? mikor a garda-rajok döngetik a Siót, engem is vár a Fekete-tenger, becsapott gardaraj vagyok? Még Afrika is várna engem, megfeketedik ínségemben. Fejemnél fecskék gyülekeznek, rájuk bízom a gondjaim, disszidáljatok már előlem ' his-koporsó-madaraim! A sirály átváltozik nagy éjszakai suhanássá, károg a varjú, mintha várná feketére mikor sütik, forgatva pörkölik széljelző alkonyati tűzben. Leülök sötétkék kérdőjellé. Senki sem kérdez csak a víz pontoz körül vakká, süketté, elvinne engem is, ahogy sugarat visz. oda a szárcsák kvártélyára, a tó nádasi ingóságára, pirosszárnyú keszegvárba vízszintesen vinne a víz, hogy már valaki jusson át aranyhídján a somogyi partra, jelezvén a Fogaskirályt. A vers születéséről nem szólhatok egyféleképpen, mert mindig máshogyan történik. Marad csupán a bizonyosság, a téleírt lapon, a semmiből való megteremtett világ. Egyszer megnevezhetetlen hangulattal kezdődik, melyért a szavak törekednek, máskor pár szó köré kristályosodik, mint ahogy a madzagot leengedjük az oldatba, s idő múltán rágömbölyödik, tüskésedik a színes kristály. Mindenképpen a vers teteremti magát. Nem határozhatom el, mint,az iskolai dolgozatot: bevezetéssel, tárgyalással és befejezéssel. Minden eshetőségnek én vagyok a szülője ennek ellenére. Igazságom. gondolkodásom, gyötrelmem, boldogságom fejeződik majd ki a megvalósulásban. a nyelvben, nyelvem versformájában. A fa fajtája, talaja, klímája, szerencséje gyümölcsében. Mennyi minden lehet egy piros almának az oka! De az alma csakis alma, más minőség. A vers csakis vers, az élmény csak indíthatja, de meg nem szabhatja létét. Ennyi filozofálgatás után kiválasztom egyik versemet, egyik közelebbit, mert létrejöttére emlékszem még. Címe: Ebben a függőlegességben. Ezt a címet nem azért adtam, mert evvel a sorral kezdődik, inkább, mert nem találtam jobbat az egész címbeli kifejezésére. A Balatonnál töltöttünk egy hetet szeptember végén. Az időpont fontos. Nincsenek nyaralók, az üdülők üresek, egy- egy horgász kotyog csónakjával, vagy szobrot ül a nádas szélén. Hatalmas ilyenkor a tó, csak a fényben magányosod ott víz meg a világa; nád, hínár, halak, sirályok, vadrucák. Ott ültem a parton sokat, minden olyan vízszintesnek és függőlegesnek tetszett, s a függőlegesség a vízszinteset hasogatta. Fájdalmas unalom jött rám, az a megfogalmazatlan magány, ami-.az írás előtt bántja az embert, vagy a vonat-várás- tól, a kellő idő előtti topor- gástól szokott ilyen lenni. S az a mindenre figyelés, ami a rabok sajátja, s akár a bogár pontokat összekötő útja, úgy kötődnek egymáshoz a gondolatok, de olyan esetlegesen, mint a bogár lábnyomán. Éppen á Balatonról szóló könyvem végén voltam. Tele az ottani világgal. Betyárokról szóló tudósításokkal, a tó életéről íródott kötetekkel. Tanulmányaim az akkori látvánnyal így keveredtek. Most már el kellett indulnom a semmibe, haza a papírhoz, a tollhoz. Akkor kezdődik a megváltás, amikor munkaeszközömhöz érek, a magány halálfé- lelmes csöndjéből a partra. S mint a törölközés, mint a pár virsli meg a pohár bor «- .jóérzétű szabadulás, ha kezdődhet a vers. Jól érzem magam. Mintha már mindent tudnék. Sokszor elgondoltam, ha irkáimat megnéznék, köny- nyen író költőre gondolhatnának, de mint a szerelemben — nehezebb odáig. Hát, fölmentem magam! Aztán megtörtént ez a vers. Csak maga vallhat magáról, több-e vagy kevesebb-e a körülményeknél. Ágh István Szemirámisz mosolya
