Szolnok Megyei Néplap, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-19 / 43. szám

\2 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. február 19. r Ételhordó az elnökségben A Turbükkösi Dáridó SC közgyűlésén az elnökségben helyet foglalt egy háromré­szes alumínium ételhordó is. A sportköri elnök külön és nagy tisztelettel köszöntöt­te az ételhordót, amely elégedetten fogad­ta a megtisztelő gesztust és apró csörre- néssel nyugtázta az üdvözlést. Ezután a közgyűlés annak rendje és módja szerint zajlott le. A beszámolóból (kitűnt, hogy a tárgyév során az eredmények természete­sen kiemelkedőek voltak. Igaz, a sárkány- eregetők a versenyidőszakban cukorspár- gahiányban szenvedtek, ám a szomszédos Tésztagyár szocialista brigádja kisegítette őket, több kilométer spagettit biztosított a sárkányok felbocsájtásához. A beszámolóból az is kitűnt, hogy a sportolók legtöbbje szerencsésen túljutotta nyugdíjkorhatáron, így az edzőtáborozást a jövőben a közeli szociális otthonban tart­hatják. Természetesen volt -dolga a fegyel­mi bizottságnak is, rendbontás történt, ami mellett nem mehetett el szó nélkül az elnökség. A gondnok félvak szamara egy óvatlan pillanatban besomfordált a sport­köri irodába és felfalta a sportolók iga­zolását, így jelentős versenyen a szakosz­tály nem tudott részt venni. A szigorú fe- lelősségrevonás természetesen nem maradt el, a szamárra szájkosarat tettek. A számvizsgáló bizottság elnöke anyagi gondokról is szólt. A lövészek lőszer hiá­nyában a Tésztagyár exportból visszama­radt tarhonyájával tüzeltek a agyagga­lambokra, amelyek úgy elszemtelened- tek, hogy több ízben lepiszkátották a lö­vészek kalapját és nem egyszer felcsipe­gették a lőállások körül a tarhonyát. Az eredményeknél az ételhordó alig észreve­hetően megemelte fedőjét, a fegyelmi esetnél viszont ingerülten megcsörrent. A közgyűlést vadászvacsora követte, majd a záró tűzijáték során a sárkány- eregetők veteránjától próbáltam kipuha­tolni, hogy került az elnökségbe a köztisz­teletben álló ételhordó. A rangidős erege­tő hímelt-hámolt, aztán nagynehezen csak kibökte a nem mindennapi történetet. — Kezdetben valamennyi gyűlésünkre meghívtuk a Koordinációs Bizottság Elnö­két, aki rendre el is jött. Később el-élma- radozott, ilyenkor a meghívó végére oda- kanyarítottuk, hogy a gyűlés után vacso­rát tartunk, s az hatásosnak tűnt. Ismét köreinkben üdvözölhettük az Elnököt, míg­nem egyszer a hivatalsegéd biciklizett ki az ételhordóval a gyűlésre. Ettől kezdve a háromrészes alumíniumedény érkezett va­lamennyi vacsorával egybekötött tanács­kozásra. — Megpróbáltam szóra bírni magát az étel­hordót is, ám éppen akkor kerekezett ki vele a sportpálya kapuján a hivatalsegéd. A sportkör tagjai tudták a dolgukat, ille­delmesen vették a kalapjukat és hazamen­tek. — Pb — Hriszto Éva megteremtésének Pelitev: igaz története RÉSZLET AZ ISTENI MINISZÍNJÁTÉKBÓL Büntet a brigádvezető: közművelődni?- Szóval, ma megint nem akartok Válás Az ügyvédhez azzal a ké­réssel fordul egy ügyfél, hogy legyen segítségére a válóperében. Az ügyvéd megkérdi:- Hány év óta nős?- Tíz év óta.- És csak most szánta rá magát, hogy hirtelen csak úgy elváljon?- Tudja, ügyvéd úr, az elmúlt években semmi sem zavarta a boldogságunkat, tegnap óta azonban az életem valósággal elvisel­hetetlen lett!- De hát mi történt?- Hát az, hogy a felesé­gem visszatért hozzám! Mint ismeretes, az Üristen agyagműves tevékenységének első terméke a férfi volt. De hamarosan rájött. hogy Ádám egyedül unatkozik, és így napirendre került az élet­társ megteremtése. A Mindenható tervfelada­tot akart adni Éva megal­kotására, de az egyik ter­vezőiroda fő szakértője az intézet túlterheltségére hi­vatkozott, a másik tervező­iroda munkatársainak fele része pedig betegállomány­ban volt, vagy éppen hár- fázott és rablóultit játszott Akkor az Üristen ujjával odaintette a közelben ugrán­dozó, hajléktalan kisangyalt, akinek nem jutott hely a pa­radicsomi óvodában, és így szólt hozzá: — Eleget csavarogtál a felhők között, most már do­loghoz láthatnál. Éjjel eredj el Ádámhoz, és amíg alszik, húzd ki a bordáját... — A bordáját? — csodál­kozott az angyalka. — Talán másféle építő­anyagokról is hallottál, ame­lyekből élettársnőt lehetne összeeszkábálni Adám szá­mára? Hallgatsz? Ügy ám! Tehát kihúzod az egyik bor­dáját, és amíg még friss, iziben ideszaladsz vele hoz­zám. Megértetted? —• Igenis! — rikkantotta a kisangyal, és nyomban elin­dult Ádámhoz, aki ekkor épr pen bánatosan horkolt egy paradicsomi fa tövében. Az angyalka ősatyánk fölé ha­jolt, gyorsan elvégezte az érzéstelenítést, és kihúzta az egyik bordáját. — Ügyesen csináltam — gondolta szerényen a kisan­gyal és visszarohant a meg­rendelőhöz. Az Üristen idő­közben azonban elszunnyadt, és az angyal letelepedett a trónus előtt, parancsolójá- nak felébredését várva. Ek­kor természetesen arra ha­ladt az ördög. Nem jött álom a szemére, valószínű­leg lelkiismeret-furdalás gyö­törte. De az is lehet, hogy nem gyötörte — próbálja ki­deríteni valaki. Megállt az angyal előtt és így szólt: — Honnan vetted ezt a húst? — Miféle húst? Ugyan mór, hiszen ez Ádám bor­dája. — Nem hazudsz? — Isten bizony! — Biztosan hazudsz. — Akarod, hogy keresztet vessek? — Mi az, meghibbantál? Éppen a legjobb eszköz az ördög meggyőzésére! Hadd nézzem meg. A bizalom jegyében nevelt angyal odaadta a gonosz képviselőjének a bordát. Az örd,ög megragadta, és futási nak eredt. Az angyal utána. Az ördögnek, mint ismere­tes, nagy a sebessége, és a kisangyal bizony alaposan megizzadt, míg utolérte meg­károsítóját. — Add vissza a bordát! — Ugyan, miféle bordát akarsz? — csodálkozott az ördög. — Mutass nyugtát vagy valamilyen más ok­mányt. Ha böldog-boldogta- lan bordákat követelne — akkor egy egész mellkas sem volna elegendő! — Nincs nekem semmi­féle okmányom, hogy az ör­dög vinné — a kisangyal sírva fakadt. — Jól van no, már eltört a mécses... — Mi az, mi az? — Semmi, csak eszembe jutott. Minek neked az a borda? — Az Üristen elhatározta, hogy társat teremt... — Ugyan mit lódítsz! Sa­ját magának? — Dehogy is, Ádámnak! — Hm... És te mit szól­nál a társszerzőséghez? — Milyen értelemben? — Nosza, csináljunk együtt feleséget Ádámnak. — Együtt? — vakarta meg szárnyát az angyal. — Hi­szen a gazda mintha saját maga szándékozott volna... — Ej te, szentlélek! Akár mi csináljuk meg, akár má­sok — az Üristen az egész munkát mindenképpen a ma­ga számlájára írja. Tudod pajtás, a vezetőknek már ez a szokásuk. — Nem tudom. . . — Nem tud,om, nem tu­dom — utánozta az angyalt az ördög. — Pedig tudhat­nád, nem vagy kisgyerek. — Jól van, no... — így is történt: a nőt az angyal és az ördög felesben teremtette, szerzőként pedig a Mindenhatót jegyezték be. A nő jellemében pedig mind­hármuk vonásai megtalál­hatók, .. (Fordította: Gellért György) Diplomácia Jósnőnél — Uram, ön hamarosan egy magas, szőke, karcsú, gyönyörű szép és gazdag nőt nesz feleségül. — Csodálatos! De mit csi­nálok majd az alacsony, kö­vér, fekete, csúnya felesé­gemmel, akinek egy fitying- je sincs? Egészen kezdő ökölvivó Reményteli gyermek- Mi lesz a fiad, ha el­végzi az egyetemet?- Negyvenéves! Á & £ Elfoglalt vezető — Mire gondolsz drágám? <— Amire Te, drágám! — Ne merészeld megpró­bálni, mert hívom a mamát! * Kovácsné a reggeli kávé- ‘nál így szól a férjéhez: — Holnap lesz a 22. év­fordulója annak, hogy háza­sok vagyunk. Nem kellene ez alkalomból csirkét vágni? —- Még mit nem! Az a szegény csirke semmiről sem tehet! arimoncsilk lehangol­ja tan jött ki a főnök szobájából. Szó nél­kül leült és valami papírba mélyedt. — Mi az, megint zűr volt? — érdeklő­dött Skrabak, a főelőadó. — Akadékoskodott, megint aka­dékoskodott — sóhajtotta Marimoncsik. — Idétlennek nevezett. Egy vacak vessző miatt, mivelhogy az, szerin­te nem a helyén volt. — Hát piszok alak ez az diozás nélkül, egészen komo­lyan mondd meg: „Ide hall­gass, te taknyos tejfeles­szájú! Te még hátulgombolós gatyában jártál, amikor én már a közösség javát szol­gáltam. Milyen jogon pisz­kálsz te engem és munka­társaimat? Azt hiszed pótol­hatatlan vagy? — Nos —-, ezt jól jegyezd meg! —mély­ségesen tévedsz!” Szóval így mondd meg neki a ma­gadét, aztán fordulj meg, csak engem, hanem a töb­bieket is? Mi az, te pótolha­tatlannak hiszed magad? Hát jegyezd meg, ebben mélységesen tévedsz. Az utolsó szavakat Mari­Csepiga: Egészen komolyan Gyanús: - Hallom új, pénztárost kapunk... Ozjava! — mondta harago­san Skrabak. — Csak szidni tud. Pedig a másolatot sem tudja megkülönböztetni az eredeti példánytól. Hogy mi-, kor koppintanak már a kör­mére?! — Szerintem soha. — Mert senki nem meri kinyitni a száját. Ha valaki mondana egy-két meleg szót, behúzná a farkát. — Aha, próbálnád csak meg — nevetett fel Mari­moncsik. — Felfalna. És ki mer vele ujjat húzni? — Például te! Elvégre té­ged, az előadót nevezett idét­lennek, a te emberi méltósá­godat nyirbálta meg, és iga­zán kíváncsi vagyok: med­dig tűröd még? Adj neki öregem, hogy csak úgy füs­töljön!. .. — Hogy füstöljön? — is­mételte Marimoncsik, és az arcát enyhe pír öntötte el. — Menj be a szobájába és határozottan, minden inga­gyere ki, de ne feledd magad után jól bevágni az ajtót. Ez jól bevált pszichikai mód­szer. Marimoncsik felállt, az arca szinte lángolt. — Tudod, neked igazad van. Eleget tűrtem. Megyek! És elindult. — A legfontosabb: ne félj! — kiáltotta utána Skra­bak. — Jusson eszedbe: mel­letted vagyok!, Marimoncsik belépett fő­nöke irodájába, megállt az asztal előtt. — Ozjava fel­nézett rá, letette a kezében levő divatlapot. — No-o^o-s? Mi kellene? Marimoncsik mély léleg­zetet vett, egyik lábáról a másikra állt, majd megszó­lalt: — Ide figyelj te taknyos — kezdte remegő hangon. — Amikor te még hátulgombo­lós gatyában szaladgáltál, én már a közösség javát szol­gáltam. Milyen alapon pisz­kálsz te engem? De nem­moncsik szinte már sipítot­ta. Aztán megfordult és ki­sietett. Kisvártatva vissza­fordult, kinyitotta az ajtót, majd teljes erővel becsapta. Ozjava szinte megder­medt. Arca színe a túlérett görögdinnyével veteked.ett. — Gá-á-á-lja! — ordítot­ta, miközben megnyomta a házitelefön gombját. A holtra ijedt titkárnő be­rohant. — Mindenkit ide hozzám! — utasította Ozjava. — Azt a disznó Marimoncsikot is! Amikor Ozjava befejezte mondanivalóját az elvete­mült Marimonesikról, sú­lyos csend ülte meg a ter­met. Végül is Skrabak tör­te meg ezt az oldhatatlannak tűnő csendet. — Engedjék meg — kezd­te, miközben felemelkedett a helyéről. — Hát mit is lehet mondjam ilyen helyzetben ? Marimoncsikot régóta is­merem. Eddig csendes, sze­rény embernek tartottam. De ma... — jelentőségteljesen elhallgatott. — Ma már egészen mást gondolok róla. . . Ezt határo­zottan, minden ingadozás nélkül, egészen komolyan kijelenthetem: Ide figyelj, te taknyos! — fordult Mari­moncsik felé. — Amikor te még hátulgombolós gatyá­ban szaladgáltál az asztal körül, mi Ozjava elvtárssal már régen a közösség javát szolgáltuk. Milyen jogon me­részeled Ozjava elvtársat piszkálni, és személyében az egész kollektívát sértegetni?! Mi az, azt hiszed, pótolha­tatlan vagy? Hát ebben mélységesen tévedsz! — ÉS ekkor, a nyomaték kedvéért, öklével hatalmasat csapott az asztalra. Marimoncsikot, felháborító viselkedése miatt, ellensza­vazat nélkül, egyöntetűen elmarasztalták. (Baraté Rozália fordítása)

Next

/
Oldalképek
Tartalom