Szolnok Megyei Néplap, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-12 / 37. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. február 12. A malom egyhangú mormogái- sal zúzza forgáccsá a papírhul­ladékot A kkor érkez­nek a gyár­kapuhoz, amikor más álom­ra hajtja fejét. Nem sokat beszél­nek. Ha megtelt egy papírtekercs, •zemvillanásból ér­tik egymást, eme­lik, gurítják. Nincs szükség irányító szóra. Időnként körüljárják a gé­peket, s szótlanul nyugtázzák: min­den rendben, fo­lyamatosan termel a papírgyár. Haj­Minden tekercset pontosan megmérnek nalban gyűrött az arcuk... MÜSZHKBON Olajozás A gyár hőközpontjában A több mázsás papírtömeget mozgatni csak a daru bírja Hajnalban nehezebb a pa­pírtekercs ... és fáradt a tekintet T. Katona László Ha a gépkezelők pihennek - zavartalan a termelés Tápláló hajszálgyökerek A nagyobb fiú zsebre du­gott kézzel, összehúzott szemmel, de kicsit szorong­va mustrálgatta, faggatta az előtte álló kis szőke gyérei­ket. A többi fiú koszorút font köréjük, élő, csupa szem, csupa fül koszorút. „Te nem Balogh vagy? Hát hogy hívnak?... Hol szü­lettél? ... Vannak testvére­id?” A kicsi magától érte­tődőnek tartva a kérdezős- ködést, felelgetett. Aztán a nagyobb, hogy nem olyan válaszokat kapott, mint ami­lyenekre számított, legyin­tett. — „Akkor nekem sem­mi közöm hozzád!” — és to­vább ment. Kérdezzék meg azokat a pedagógusokat, akik állami gondozottak ne­velőintézeteiben dolgoznak: ilyen jelenet hány zajlik, amikor új gyerekek érkez­nek az intézet falai közé. Mert a „régiek” keresik a gyökereket, a múltjukat, a valakihez való tartozás meg­nyugtató biztonságát. A tu­datot, hogy nem élnek gyö­kerek nélkül, egyszál ma­gukban a világban. És hát­ha egy elveszett testvért ho­zott az intézetbe a véletlen? Tiszakürt, Állami Fiúne­velő Otthon. Az épület va­lamikor Bolza gróf kastélya volt, ezért aztán nem a leg­ideálisabb hely fiúotthon­nak öreg falaival, rideg ter­meivel, ahol két hálóterem­ben hetven fiú álmodik ne­héz, fájó múltjáról. Milyen nehéz lehet tizenévesen már a múlttal vergődve élni! Intézet ez, szigorú, de em­berséges renddel, fegyelem­mel. Intézet, ahol otthonra lelnek fiúk négj> esztendőre, addig, amíg be nem fejezik az általános iskola felső ta­gozatát. Intézet, ahol a szű­kös elhelyezés ellenére 14 féle szakkörben hódolhatnak kedvteléseiknek, ahonnét nyáron horgásztáborba vi­szik őket, ahol maguk is ásót, kapát, talicskát ragad­va sportpályát építettek. In­tézet, ahol mindent megkap­nak — törődést, meleg szo­bát, ételt, divatos ruhát —, csak egyet nem, amire pe­dig minden gyermeknek olyan szüksége van, mint a virágnak az éltető napfény­re. Igen, azt az egyet. nem. amit a legnagyobb gondos­kodás mellett sem képesek megadni a nevelők. Azt az egyet nem, amiről itt az in­tézetben gátlásokkal küsz­ködve szól az ember: a csa­ládi együvé tartoeás meg­hittségét. És mostanában mégis jut ebből is egy morzsányi a kamaszodé legénykéknek! Úgy is kezdhetném, hogy hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falu alig kétezer lélekkel, volt ott egy körzeti orvos, egy gyógy­szerész, egy óvónő, egy gondozónő, egy katonatiszt, egy bölcsődei mosónő, kony­halány, kisegítő — aki rá­jött valamire, és olyat cse­lekedett, ami ma kincseket ér a fiúotthon lakói számá­ra. De ami történt. nem mese. . Valóság, ami nagyon sok fáradtságot követel, vi­tatkozást, olykor meg nem értést is, kivált a község­ben. Igen, akadt egy vörös­keresztes alapszervezet, ame­lyik nem tudta tétlenül néz­ni azt a magányos kis szi­getet a község szélén, amit úgy neveznek: fiúnevelő! Huszonnégy éve vette bir­tokba az otthon a Bolza kas­télyt, azóta érezték a ti- szakürtiek, hogy szükséges rossz az életükben. Tele vol­tak előítéletekkel. Lecsúzli- zott egy gyerek egy utcai villanykörtét? Persze, ilye­nek ezek az állami gondo­zottak! Kitörtek egy gyenge fát? Már megint ezek a... Ne firtassuk most. mennyi volt ebből a valós észrevé­tel. Mert volt, ez igazság. De elhangzott sok megala­pozatlan ítélet is. Nos, ez a vöröskeresztes alapszerve­zet arra vállalkozott. hogy megtöri a kis sziget elzárkó­zását, igyekszik formálni a falu véleményét. Nagy vál­lalkozás! És mindezt egy­szerű módszerrel: munkával és személyes példával. — Mindezt abból a meg­ítélésből tettük, hogy az otthon lakói miután itt él­nek a faluban, naponta ki­járnak könyvtárba, boltba, moziba, a lakossághoz tar­toznak. Ezért a gyermekek rehabilitációja. visszaveze­tésük a mindennapi éle.tbe nem az intézet elhagyása utáni, hanem már mostani napi feladat. Fejlődésük szempontjából tehát nagyon fontos, hogy az intézeten kí­vül milyen hatások érik őket. — És létrejött a szülői munkaközösség. — Így van. A szülői mun­kaközösség nem formális keret, munkánknak megha­tározó tartalmat ad. Sze­rintünk ez az elnevezés fe­jezi ki legjobban segítő- készségünket, és sokkal ha­tékonyabb, sokrétűbb kap­csolattartásra ad lehetősé­get, mintha ez a tevékeny­ség csupán a családvédelmi bizottság feladataira szű­külne le. Lényegében azokra a feladatokra vállalkoztunk, és egyben megkaptuk azokat a jogokat is — véleménye­zési, javaslattételi —, ame­lyeket az általános is­kolai rendtartás a „rendes” szülői munkaközösségek számára meghatároz. Dr. Feledi László körzeti orvos (e sajátos kapcsolat egyik kezdeményezője és legfőbb patrónusa, mun­kása) magyarázatához sok­minden hozzátartozik. Pél­dául az, hogy a szülői mun­kaközösség szerzett ingyen egy Robour autóbuszt az otthonnak — találva sok se­gíteni kész barátot vállala­toknál. szövetkezetekben, üzemekben. Feledi doktor kísérte el az intézet igazga­tóját. Fazekas Zoltánt, ami­kor a megyei tanácsnál az intézet felújításáról tárgyal­tak. „Egy délelőtt izzadtunk a székeken, de meglett a 3 millió!” Ebből 1 milliónyi értékű munka már elkészült, zuhanyozók, mosdók, fabo­rítást kaptak a málladozó falak a folyosókon. A többi kétmillióból tovább „fiatalo­dik” az öreg kastély. Olyan lakószobákat hoznak (létre, ahol már csak három fiú alszik együtt, és nem kato­naságtól kiszuperált vas­ágyakon, hanem kényelmes heverőkön. És ők jártak a TÖVÁLL-nál, hogy még eb­ben az évben elkészüljön a nagy munka. De ez mind semmiségnek tűnik amel­lett, amiről a gyerekek — Bozóki Zoli, Hováth Tibi, Papp Sanyi, Berta Jancsi, Sinka Béla, Somodi Laci, Gyöngyösi Zoli — meg a többiek beszélnek. — Engem Sőrés András- né patronál. Tanár itt Kür­tön. Karácsonykor is vol­tam náluk, együtt voltam a gyerekeikkel. Nagyon jók hozzám, még ajándékot is kapok —, mondta Bozóki Zoli. — Mi Tibivel Álmosdiék- hoz jártunk — magyarázta Berta Jancsi. — Karácsony­kor is ott voltunk, aztán még a névnapunkat is kö­zösen ünnepeltük. Nagyon szeretjük egymást. Később Jancsi bevallotta: neki nagyon hiányzik az édesanyja. De már régen meghalt, apja valahol Bá­bolnán kubikos, vajmi ke­veset törődik a gyerekeivel, és úgy érzi, Álmosdiéknál megtalálta a mamát. A kis Somodi Laci is elmondta: amióta Feledi doktor bácsi- ékhoz jár, jobban tanul, mert Piroska néni, (Feledi doktor felesége, a szülői munkaközösség elnöke), so­kat segít neki. Most félév­kor 4,4 left a tanulmányi átlaga És milyen sokat bir­kóznak nyáron öcsivel, hogy ott voltak Emőke eljegyzé­sén (Felediék két gyereké­ről van szó). Tudniillik hár­man járnak a családhoz. Tibit a patronáló szülője ar­ra akarja rábeszélni, hogy tanuljon tovább, de ő még gondolkodik a dolgon. Laci egy állatkerti kirándulásról mesélt. Tibi arról, hogy el­vitték a „nagymamához” is kirándulni, meg a cirkusz­ba. Béla, hogy most nagy farsangi karnevál volt az intézetben, és ők voltak a házigazdák. Asszonyok az óvodai konyhában, alkalmi találko­zón az -újságíróval. Keresz­tes Lászlóné, Pető Mihály- né. Kengyel Sándorné, Bo­dor Imréné, Gulyás Kál­mánná, Feledi Lászlóné. Ho­gyan szánták rá magukat erre a nagy felelősséggel já­ró munkára? „Először fél­tem, nem veri-e majd meg a patronált fiú az én kis­gyerekeimet. Idegesebb vol­tam, mint ő, amikor először eljött Ijgzzánk. Azóta min­den vasarnap nálunk van, szeretjük és ő is minket”. „Hát nem volt egyszerű, de azt mondtuk, majd meglát­juk, hogyan alakulnak a dolgok. Csintalanok? Hát a mi gyerekeink se angyalok éppen. Az anyát keresik bennünk, látjuk mi azt. Na­gyon ragaszkodók, segítőké­szek.” Nos, az asszonyoknak gyerekeket jelentenek a fi­úk, akiknek odaadhatják maradék szeretetüket, oly­kor korholó szeretetüket is, meg a megértésüket. Mit jelent a Vöröskereszt alap- szervezet vállalása az inté­zetnek? Fazekas Zoltán igazgató -szerint a harminc­két patronáló család — aho­vá szinte hazajár a hetven gondozott gyerek — ennyi plusz pedagógust, hisz segí­tenek nevelni, tanítani, , emberré formálni ezeket a fiúkat. Ngm mindegy, hogy milyen négy esztendőt tölt el a gyerek — éppen akkor, amikor a legfogékonyabb korban van — Tiszakürtön. az intézetben. Az országban 119 nevelő- otthon van, a nagy többség olyan kis faluban, mint Ti­szakürt. És hány állami gon­dozott? Valamivel több mint 35 ezer, közülük 13 ezer él nevelőotthonban. És az ilyen elhagyott gyerekek szá­ma — akikről a gondosko­dást az állam vállalja — évről évre emelkedik. Csu­pán példának a megyéből: tavaly újabb 37 gyereket kellett állami gondozásba venni, de csak azért ilyen „keveset”, mert amióta' az állam bevezette az állami gondoskodást (amikor a szülőnél marad a gyerek, de az állam fizet érte), ezek száma növekszik rohamo­sabban, tavaly a megyében ' száztizeneggyel. A nevelő- otthonokon kívül, csupán itt a megyében évente 14 mil­liójába kerül az államnak ezeknek a gyermekeknek az eltartása. Tömérdek pénz, és mégis, ezen a tömérdek pénzen minden nem vásá­rolható meg. Ez az, amire abban a kis Tisza menti faluban rájött a vöröskeresztes alapszervezet, és. a maga módján nyújtani próbálja mindazt, ami pén­zért nem kapható. Patroná- lásuk, munkájuk, szemé­lyes példamutatásuk ered­ménye. hogy a falu — ha nem is örül, hogy itt van az intézet —. már nem vi­seltetik ellenséges érzület­tel, inkább megérteni igyek­szik az ott folyó munkát, a nevelődő nehéz múltú, sé­rült lelkű fiúkat. Milyen jó lenne, ha példájukat má­sok is követnék, ha másutt is egyre többen megértenék: egyetlen gyermek sem szü­letik züllöttnek, bűnözőnek. Csak rossz körülményei foly­tán válik azzá. És ha csak egy kicsit is segíthet valaki abban, hogy egy gyerek be­csületes felnőtté váljék, hát tegye meg. De vajon vállalkozhat- nak-e arra a tiszakürtiek, hogy később, amikor kike­rülnek az intézetből ezek a fiúk. vigyázó szemüket az­után is rajtuk tartsák? Ha maid magukra ’maradnak? Mert 14 éves koruk után már nem várja őket otthon. Segíthetnek-e abban, hogy akkor se szakadjanak el ezek a hajszálvékony gyö­kerek ? Varga Viktória

Next

/
Oldalképek
Tartalom