Szolnok Megyei Néplap, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-05 / 31. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. február 5. Hétfőn kaptuk a megdöbbentő hírt: meghalt Nagy László, a jelenkori magyar irodalom egyik legnagyobb költője Nagy László: Tűz Tűz te gyönyörű, dobogó, csillag-erejű te fűtsd be a mozdonyt halálra, hajszold, hogy fekete magánya ne legyen néki teher, tűz te gyönyörű, ihlet, mindenség-gyökerű, virágozz a vérző madárban, égesd hogy a sorsod kimondja, nem a hamuvá izzó csontja, virrasztó igéje kell, tűz te gyönyörű, jegeken győztes-örömű, ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra lélekben szakállasodva, hülve latoló józanságban ■ ahol áru és árulás van, öltöztess tündér-pirosba, röptess az örök tilosba, jéghegyek fölé piros bálba, ifjúság királya, tűz! Fenyegetések Susogásodat hallom, Heródiás és lányodat látom, őt, a buta szüzet, irgalmatlant, aki tálcára óhajtja fejem, aki szoknyául veszi farára selyemvérű alkonyatom, őt látom, őt aki cápabőrrel orcáira dörzsöl rózsát s nem érzi át micsoda gyász pár nélkül töltenem az éjt. Ne siess képzelet, még csak dél van, törpék az árnyak, történhet más is, még mozdulatlan delel a kard, s nem a hajam: hőség gyűrűzik róla, port se borzol árnya, és fönt a fekély lüktet csupán, mert érctükre nincs, mgrt alagsorba csukatta a tükröt, idilli — de újra sásözön rajtam, susogásod újra eloltja a fényt, és lányodat látom, Heródiás. ilyen furcsa ennek a templomnak a tornya: tulajdonképpen nem is torony. A gúla égbetörő négy éle találkozik fönn, de hiányoznak az oldalfalak. Így jól látszik: nem lóg bent harang. De akkor miért hall mégis harangszót? Nem is szólt Teriéknek, hogy eljön sétálni; úgyse veszik észre napközben: otthon van-e vagy sem. Csak vacsorakor keresik, ha nem találják. Éjszaka a legjobb: a veranda télen jól füthető, nyáron szellős. Elhozta a dunnáját meg a vánkosait hazulról, ezeket engedélyezte Gyuszi, a bútorokat kidobta. De ha lefekszik, úgy érzi, újra Károlyréten van, a régi házban, s nem itt, a Rózsadombon, ahová tavaly költözött, miután Gyuszi rábeszélésére eladta a házat. — „Mit csinálna ott mama, egyedül? Nálunk remekül meglesz. Teri meg a két gyerek majd ajnározza.” — Nincs is semmi baj, nem is tudja, milyen is Teri, milyen Gézuka meg Virág. Nem érti, mit mondanak, mert napról napra rosszabbul hall. Fölfedezte ezt a padot a 11-es busz megállójában. Olyan ez, mint régen, mikor vasárnap kiült a ház előtti kispadra. Innen látni azt a furcsa templomot azzal a furcsa tornyával. Gyuszi meg Teri egész nap nincs otthon, a két gyerek iskolában vagy napköziben. Fölveszi fekete ruháját, csatos fekete lakkcipőjét, megköti fején a fekete selyemkendőt, s idesétál lentről, a Bimbó útról. Itt, a megállóban rengeteg ember száll le meg föl. Főként négy óra után nagy a forgalom. {Cár, hogy nem hallja a beszédüket, de nézni is érdekes őket. Milyen figurák, teremtőm! A minap jött két nadrá- gos fiatalember. Csak mikor melléültek, vette észre, hogy egyikük lány. — „Szabad, néni?” — kérdezte a fiú. — „Tehát maga is hallja a harangszót, fiam” — felelte. — „Te, ez süket vagy süsü.” — „Hagyjad, Bundi, ne cukkold az öreglányt” — mondta a lány. A fiú ordítani kezdett: — „A néni süket?” — „Igen, fiam. Azt hiszem, süket vagyok.” -- „Akkor mért nem megy Rákoskeresztúrra?” — „Milyen túróról beszélsz?” — A két fiatal nevetni kezdett. — „Ott rengeteg hely van a süketeknek meg a vén spinéknek, hallja, nyanya? Üresek a kripták.” — „Örülök, hogy te is hallod a harangszót, fiam” — felelte. „Ügy látom, az öreg múmiát jégre kell tenni” — mondta a fiú, s ölébe ültette a lányt. — „Ha zavarja a nénit a smárolás, fordítsa el a fejét, vagy totyogjon be a templomba” — s nekilátott a lánynak. J önnek fiatal mamák -kisgyerekükkel. Milyen takarosak itt a gyerekek. S mit összefecsegnek! Látja a szájuk mozgásáról, ha nem is érti őket. Jön bottal egy férfi, furcsa, hosszú testű, alacsony, barna kutyával. Ez is leüli mellé megpihenni: nyilván, mert rossz a lába. A férfi beszélgetni szeretne, de nem áll szóba idegen férfival. Egy öregasszony is tartsa magát. Elfordul, és a harangszóra fülel. De egy nap feketeruhás asszony jön errefelé. Mindjárt egymásra néztek. Az érkező leült mellé. Sokáig csak nézegették egymást, szó nélkül. Fekete ruhája van az asszonynak, magas szárú, fűzős, fekete cipője, kicsit ezüsttel tarkáit fejkendője. Ezt nem érti. Ha fiatalabbnak látszik is mint ő, megvan ez is hetvenkettő: mért nem visel tiszta fekete kendőt? — „Ugye, nem pesti?” — szólalt meg a jövevény. — „Tehát maga is hallja a harangszót” — válaszolta. Az újonnan érkezett furcsán nézett rá. — „Mi van a harangszóval?” — „Beszéljen, lelkem, hangosabban. Vagy hajoljon közel a fülemhez. Sajnos, rossz a hallásom.” — „Honnan került ide, azt kérdeztem.” — a jövevény a füléhez hajolt, s így megér- tett mindent, amit ezután mondott, nem is nagyon hangosan, de tagolva. — „Ká- rolyrétrőü, már több mint esztendeje.’ — „Én Szinvár- roi jöttem. Már három éve. A lanyomnál lakom. Jó lány.” — „Család van? Unoka?” — „Van. Péterke. Hatéves. Jó gyerek.” — „s ki az ura 'a ianyának? Úgy értem, mit csinál?” — „a vöm? Derék ember. Mérnök.” — „Az én fiam henteseket irányít. Igazgató Az a sok pesti hús- uzlet majd mind őhozzá tartozik. Autóval jár. A ká- rolyréti házból vette.” — Az én vömnek is van autója. Mikor otthagytam Szinvárt mindent pénzzé tettem, a nakZt odfadtam a Lányomml^'Jftta S6m kérdeztem, mit tettek a pénzzel. Náluk lakom. Van kosztom, kvártélyom. Mi kell más egy ilyen öregasszonynak?” - Hánv eves, lelkem?” _ „Hetvenegy- — „Jól gondoltam. Én hetvennégy vagyok.” — „Hogy szólíthatom?” — „Borsos Józsefné a nevem, Pará- di Zsófia. Sokáig Borsos néninek szólítottak, de inkább mindenki Zsófi néninek hív meg van, aki Zsófinak. A lanyom anyukának, a vöm is úgy, Péterke Nagyinak.” __ „ En Róza vagyok, özvegy Kovács Abrisné, Kosztecz Rozalia. Engem a fiamék mamának hívnak, az unokáim nagymamának. Szólítson, lelkem, Rózának. Az jó lesz.” „Jó, nagyon jó. A lányo- mék nem tudják, hogy eljöttem hazulról.” — „Nem szabad eljönni?” — „Szabadni szabad, de nem örülnek, ha elkószálok. Féltenek. Ma este vendégek jönnek. Legalább négy házaspár. A villamossági vállalattól, ahol a vöm dolgozik. S az én Marikám azt szereti, ha ilyenkor otthon vagyok. De én nem örülök a vendégeknek. Hangosak, ricsajoznak. Aludni se lehet tőlük, ha sokáig maradnak.” — „Hol alszik, lelkem? — „Van egy kis szobám a konyha meúett. Takaros szoba. Ablaka nincs. De- ha a konyha felé nyitva hagyom az ajtót, a konyhaab- lakon^ bejön az a jó dombi levegő.” — „És amikor vendégség van? Akkor nem tudja kinyitni a konyhaajtót, Zsófikám?” — „Akkor nem. De legkésőbb kettőkor mindegyik vendég elmegy,” — „Az én fiamhoz nem járnak vendégek.” — „Hogy-hogy nem járnak?” — „Mert a fiam tizennégy hónapot ült, és akkor otthagyták a barátok. Nem is otthagyták. Gyuszi mondta, hogy nem barát az olyan, aki a bajban elfordul az emberfiától.” — „És mért ült a fia, Rózám? Csak nem követett el valami nagy bűnt?” — „Az én Gyuszim nem olyan. Aki hússal dolgozik, annak mindig a körmére lehet koppintani. És az én Gyuszimnak sok ellensége volt mindig. Irigyelték a Bimbó úti szép lakást. Alig várták, hogy belekössenek. Megvádolták, leültették. De kiderült, hogy ártatlan. Az én Gyuszim ártatlan, mint a bárány. Ki is jött a börtönből, s akkor hívott fel Károlyrétről. Ne tengődjek ott egyedül, mondta, eladjuk a házat, s ő a pénz ellenében életem végéig eltart.” Másnap már délután négy előtt ott ült Róza néni a pádon, fülelte a harangszót, hátha meghallaná, s várta barátnőjét. Zsófi néni, aki azért viselt magas fűzős cipőt, mert nagyon dagadt a lába, fél ötkor érkezett felülről, a Bogár utcából. Leült Róza néni mellé, s folytatták az előző nap abbahagyott beszélgetést. Róza néni kibontotta fejkendőjét, és Zsófi néni még közelebb hajolt, hogy új barátnőjével jól tudjon diskurálni. — „Hoztam egy kis leveles tésztát, Róza lelkem.” — „Jézusom! Épp arra vágytam. Már hónapok óta arra vágyok. Károlyréten, míg szegény Ábrisom élt, én is mindig sütöttem tésztát. Gyuszim is nagyon szerette, míg kisfiú volt. De Teri, a menyem nem tud se sütni, se főzni, s nem szereti, ha a konyhában lá- batlankodom.” — „Ezt én sütöttem. Ez is volt tegnap a vendégeknek. Ma is jönnek vendégek. De csak egy házaspár. A vöm főnöke. Nagyon ki kell tennünk magunkért. Nem maradhatok sokáig, mert Marikám ragaszkodik hozzá, hogy én is kiöltözzem, s ott legyek a vendégekkel.” — „Jó magának, Zsófi, lelkem.” — „Igen, azt hiszem, nekem jó. Mért, magának nem jó, Rózám?” — „Nekem is jó, mert szeret a fiam, a menyem, a két unokám. Csak nem tudok velük beszélgetni, úgy mint magával, Zsófi. Ez az én szívem nagy bánata, semmi más.” — És Róza néni pi- tyeregni kezdett. Mire Zsófi is rákezdte a sírást. Ültek sokáig, szipogva — két gubbasztó fekete madár. Aztán lassan megnyugodtak, s már csak csöndben merengtek. — „Megkondult a harang” — szólalt meg végre Zsófi néni. — „Igen, hallom. Már egy órája hallom.” — „Pedig csak most szólalt meg, elhiheti, Rózám.” — „Én mindig hallom, amikor csak akarom.” — „Akkor belül hallja, Róza, lelkem, ugye?” — „Igen, belül hallom. És amikor csak akarom.” — „Akkor mégis csak jó magának is.” — „Igen, azt hiszem, nekem is jó. Ha süket vagyok is, de akkor hallgatok harangszót, amikor csak akarok.” — „Nekem is jó, hogy ilyen barátnőm lett öregkoromra, mint maga, Róza.”’— „És jó az én fiam|. De nemcsak Gyuszi jó, jó az én Terikém, meg jó Gézuka és Virág.” — „Akárcsak az én Marikám meg Bandi, a vöm, aki olyan szép ember, és Péterke, aki nagyon jó gyerek. Csak a lábam ne fájna. Ha hazamegyek, rögtön lefekszem, s borogatást rakok rá.” — „Én meg elmondom az én Gyuszimnak: milyen jó leveles tésztát ettem, s ha akarja, újra sütök neki leveles tésztát, amit úgy szeretett gyerekkorában,” M ég üldögéltek egy kicsikét, görbe ujjú bütykös kezük az ölükben nyugodott. Néztek előre, Róza néni az égszínkék szemével, melyen már egy csöppnyi szürkehályog segítette, hogy a külső világ, melynek hangjai is alig jutottak el hozzá, alakjaival, színeivel is csak elmosódottan jelentkezzék. Így lehet igazán belülről is hallani a harangszót. És előrenézett Zsófi néni is, szép barna szemével, amely kissé megnyúlt orra mellől még élesen figyelte a világot, nézett és arra gondolt: ha le tud majd pihenni az ágyán, s bebugyolálhatja a lábát, teljesen mindegy, mikor nyithatja ki a konyhaablakot, hogy bejöjjön a csodálatos dombi levegő, amely, mi tagadás, jobb és élesebb, mint amilyen Szinváron volt, ahol a közeli kohó miatt szinte láthatóan szállt a korom. Előbb Zsófi néni ment el, mert ő egy kicsit messzebb lakott, meg a lába miatt lassabban is járt, s megígérte Marikának, hogy hétkor otthon lesz. Szeretett volna csöndben besurranni a kis- szobába, de keresztül kellett mennie a konyhán. Marika már ott sürgött-forgott: készült az esti vendégfogadásra. — „Jó, hogy végre megjött anyuka. Hol a fenébe tud annyit csavarogni vénasszony létére? Na, gyorsan, segítsen, de előbb mosson kezet. Aztán majd fölveszi a színes kötényét, ha nem is szereti, és maga fogja felszolgálni az ételeket. Mercz elvtárs nagyon fontos személy, tőle függ Bandi további pályája. De mit magyarázzam ezt anyukának? Mossa meg a salátát, gyorsan, hét óra múlt, lehet, hogy már nyolckor itt vannak, s én még nem is szedtem rendbe magam. És ha itt vannak, feltétlenül dobja le ezt az ócska csukát a lábáról. Kertésznének itt maradt egy félcipője a múltkor, azt vegye fel.” óza néni nem nagyon sietett hazamenni. Már szürkült, mire a Bimbó úti vilia- bérházhoz ért. A házfelügyelőéknél nyitva volt az ajtó, de nem vették észre, mikor lábujjhegyen besurrant a kertbe. Körülnézett, aztán ott, ahal a bokrok mögött egész kis sűrű rengeteg van, elbújt a fák között. Leült a fűre, szoknyáját elterítette maga körül, fejéről lebontotta a kendőt. A földnek így közelről nagyon jó szaka volt. Lassan sötétedett, s idelátszott a bokrok mögül a lakásuk. Gyuszi nagyban hadonászott a kezével. Nyilván valamit kiabált, erősen kiabálhatott, mert még ő is hallotta a hangokat, ha nem is értette a szöveget. Valószínűleg a gyerekeket eg- zecirozza. Róza néni elfordította -a fejét: mintha így látná azt a furcsa templomtornyot, s jobban hallaná a harangszót. Ábrisért szólt ilyen szépen a harang. Nagyon késő lehetett, talán kilenc óra is, mikor Gézuka meg Virág végigszáguldott a kerten, bekiáltottak minden bokor mögé: — „Nagymama, hol vagy? Gyere elő. Már megint elbújtál. Apu nagyon zabos.” Róza néni csöndben lapult, de a két gyerek hamarosan fölfedezte, hol rejtőzik, s diadalmasan vitték be a házba, mint minden este. NEMES GYÖRGY\ Két fekete madár
