Szolnok Megyei Néplap, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-07 / 6. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. január 7. IBI Ül 1 M i---------­--­■ i nrv üL m Születnek-e napjainkban csillagok? Harminc évvel ezelőtt, 1947-ben Viktor Ambarcumjan szovjet csillagász felfedezte az úgynevezett csillagtársuláso­kat - asszociációkat. A társulások tagjai aránylag fiatal égitestek. Ez annyit jelent, hogy a csillagokat nem egyidejű­leg „teremtették", hanem folyamatosan, esetleg napjaik­ban is keletkeznek. Kövessük végig az izgalmas égi „nyo­mozás" történetét. GÜMBHM.MIIZOK Már a múlt század máso­dik felében több csillagász is feltételezte, hogy a csil­lagok különböző színe (vagy inkább: színképe) különféle fizikai állapotot jelez. A kü­lönböző színekhez más és más hőmérséklet tartozik. Arra gondoltak, hogy a csil­lagok élettelen világában is van változás és evolúció (fej­lődés). A bizonyítás a XX. századra, a nagy távcsövek korszakára maradt. Csillag- rendszerünk, a Galaxis rend­szeres kutatása során észre­vették,' hogy bizonyos vidé­keken (az égbolt különböző irányaiban) a csillagok sű­rűsége rendkívül nagy. Le­fényképezték a már regeb­ben ismert gömb alakú csil­laghalmazokat. Az eredmény elképesztő volt. Egy arány­lag szűk, néhány fényév su­garú, gömb alakú térrészben 10—100 ezer csillag zsúfoló­dik össze. A gömbhalmazok csillagait a gravitáció akár több milliárd éven át össze­tartja, a csillagok nehezen szóródnak szét. Ezek az idős égitestek talán 10—12 milliárd évesek, akkor szü­lethettek, amikor a Galaxis is kialakult. Később felfedezték az úgy­nevezett nyílt halmazokat. Ezeket azonos típusú forró csillagok alkotják. Matema­tikailag kimutatható, hogy a nyílt halmazok csillagai 10— 100 millió év múltán okvet­lenül szétszóródnak. A nyílt halmazok puszta létezése tehát bizonyítja, hogy csil­lagtagjai 10—100 millió év­nél nem öregebbek. (A Nap kora 5—6 milliárd év.) Árról nem lehet szó, hogy külön­böző irányokból érkező s rá­adásul azonos típusú csilla­gok csak úgy „összeverőd­jenek”. Ez abszurd véletlen volna! A nyílt halmazok azo­nos típusú csillagai 10—100 millió évvel ezelőtt, közös anyagtömegből, egyidejűleg keletkeztek! SZÖKEVÉNYEK „Az idők kezd,ete óra ra­gyogó”, egyforma korú csil­lagokra alapozott világkép 1947-ben újból megrendült, amikor Ambarcumján felfe­dezte a csillagtársulásokat. Ha az égbolt valamely vi­dékén kevés a csillag, ám azok egyforma típusúak —• az mindig „gyanús”. Az asszociációkban a csillagok sűrűsége az átlagosnál ki­sebb. Kétféle társulást is­merünk. Az O-asszociációk forró csillagai 30—100 ezer fokos felszínűek, színük kék- kékesféhér. Ezek óriás csil­lagok. A T-társulások tagjai viszont hűvösebb, törpecsil­lagok. Az asszociációk tag­jai (csillagtestvérek) minden­esetre 10 millió évnél fiata­labbak. Hogyan lehetne közvetle­nül bizonyítani, hány év telt el egy ifjú csillag születése óta? A tényleges születési időpontot ugyanis roppant nehéz kiszámítani. Holland, ausztrál, amerikai és mexi­kói csillagászok kapcsolódtak az égi nyomozásba. Elvi elgondolásuk a következő volt. A közös anyagból ki­alakult csillagok, születésük pillanatától kezdve szüntele­nül távolodni fognak a „bölcsőtől”, elindulnak erre vagy arra — amerre a Ga­laxis gravitációs tere haj­szolja őket. Meg kell tehát vizsgálni a fiatal csillagok mozgását, különösen azokét, amelyek még közel vannak a születés feltételezett helyé­hez. (A csillagok tekintélyes része gázködök anyagából sűrűsödik össze.) -Ha ismer­jük a gyanús csillagok moz­gásának irányát, tudjuk, hogy milyen sebességgel és merre haladnak — akkor a mozgástörvények ismerete „csodát” művelhet! Több csillag pályáját visszafelé ki­számolták, és megtalálták a közös kiindulási pontot, a születés helyét. A sebessé­gek ismeretében pedig az el­válás — a születés — idő­pontját is meghatározták. Először három „szökevény” csillagot találtak a Nagy Orion Köd környékén. Ezek 2—5 millió évvel ezelőtt szü­lettek a köd anyagából. Fel­fedezőjük Blaauw holland csillagász. Ugyancsak ő szá­mította ki, hogy a Perseus társulás csillagai mindössze 1,3 millió évesek. Dr. Strand amerikai csillagász (az első idjegen. naprendszerek felfe­dezője) kiszámította, hogy az Orion Köd ismert Trapéz csillagai csupán 300 000 éve­sek! CSILLIIGBÉBIK Most már csak egy •— a legizgalmasabb — kérdés maradt: vajon napjainkban születnek-e csillagok? Ter­mészetesen, hiszen a kelet­kezési folyamat csak folyto­nos lehet, ez a nagyszerű égi színjáték aligha fejeződő!! be 300 ezer évvel ezelőtt. A tudomány persze abszolút bizonyítékot keres, s ezt Bök ausztrál, Herbig amerikai és Haro mexikói csillagász meg is találta. Először Bök vett észre egy érdekes jelenséget, amikor (az égbolt ugyanazon vidékéről készült) régebbi fényképfelvételeket új fotók­kal hasonlított össze. A La­guna és a Rozetta nevű gáz­ködökről készült, kinagyí­tott új felvételeken gombos­tűfej nyi sötét pontokat, sű­rűsödő gócokat talált. A kis foltocskáknak a régi felvé­teleken nyoma sincs. Milyen jelenség ez, mi történik ott? Ezeket a sötét felhőket ma Haro—Herbig objektumok­nak nevezik s hivatalos ne­vük: globula (gömböcske). Egy — sűrűsödő globula mé­rete a valóságban óriási, leg­alább 100-szor nagyobbak, mint a Naprendszerben a 12 milliárd kilométer átmé­rőjű Plútó-pálya mérete. A fizika törvényei alapján rö­viden vázolhatjuk, mi törté­nik egy Haro—Herbig objek­tum belsejében. A gravitáció hatására lassan sűrűsödik a gázköd, amelynek az anyaga főként hidrogén (nehezebb elemek atomjaival és porsze­mekkel „szennyezve”). A gócosodási, sűrűsödési fo lyamat időtartamát természe­tesen nem ismerjük, lehet ez 10—100 ezer év is, ám a végső fázis igen gyorsan le zajlik. A kontfakciós (össze- húzódási) folyamat folyto­nosan hőt termel a globula belsejében. fl NAP TESTVÉRE A sűrűsödő anyagot ekkor már protocsillagnak (előcsíl- lagnak) nevezhetjük. A hő mérséklet és a központi nyo­más, valamint az anyag sű­rűsége gyorsulva növekszik. Amikor (a ..kombinációk”, atomfizikai becslések szerint) a sűrűség meghaladja a ví­zét, a hőmérséklet eléri a 2—5 millió fokot, a nyomás a 10.milliárd atmoszférát, ak­kor a protocsillagban vil­lámgyors minőségi változás történik. Megindulnak az első termonukleáris fúziók, a hő hatására hidrogén atomok héliummá kovácsolódnak. A protocsillagból „lassan égő. hidrogénbomba”, valódi csillag, a Nap testvére. lesz. A felszabaduló energiafo­lyam, hullámok és anyagi részecskék formájában át meg átjárja a csillag testéi. Az energia jelentős hánya­da fény formájában hagyja el , az új égitest felszínét. A fénysugár pedig ezer és ezer fényév távolságig eljuttatja a hírt: a világegyetem örök törvényei szerint' a hideg, sötét anyagból életet adó csillag született. Gauser Károly A Szovjetunióban kifejlesztett olvasztókemence, amelyben a tükrök segítségével 3000 C-fokon olvasztanak fémeket Napkohó a földön Világszerte folynak a kísérle­tek a Nap sugárzó energiájának a hasznosítására. A kísérletek azonban korábban arra irányul­tak, hogy a Nap energiáját előbb elektromos energiává ala­kítsák át, és azt hasznosítsák. Később rájöttek, hogy felesle­ges* a mindenképpen veszteség­gel járó átalakítás, hiszen köz­vetlenül is többféle célra fel­használható a napenergia. Sok kísérletet végeztek az épületek Nappal történő fűtésére, ill, hű­tésére. Üjabban felmerült a nap­sugarak kohászati célú felhasz­nálásának a gondolata is. Franciaországban a francia— spanyol határ közelében a 1*1- reneusok egyik magaslati üdülő­helyén építettek egy hatalmas napkohót. Azért Itt, mert sok a napsütés és tiszta a levegő, és ritka a viharos erejű szél, amely megrongálhatná a drága berendezéseket. A Szovjetunió déli köztársasá­gaiban is intenzíven foglalkoz­nak a napsugárzás hasznosítá­sával. Jerevántól délre például, ahol évi átlagban 300 a napsü­téses napok száma, szerveztek meg a Szovjetuniónak a nap“ sugarak hasznosításával foglal­kozó egyik kutatóintézetét. A központ berendezései közöU vannak napsugarak összegyűjté­sére szolgáló 1,5—2 méter át­mérőjű parabolatükrök, ame­lyekkel a napsugarak összpon* tosítása útján már 3000 C-fokos hőmérsékletet is sikerült létre­hozni. A napjainkban épülő be­rendezések egyike egy 9000 da­rab négyzet alakú tükörlapokból álló forgási paraboloid, amelyet csúcsával felfelé egy 30 méteres fém tornyon függesztenek és amelyre a torony köré szereit tükröző felületek egész sorából vetődik majd a fény, Fagymentes út A téli fagykárok javítása az utakon évről évre sok munkába és pénzbe kerül. Az útburkolat fagyvédelmé­re ezért az NSZK-ban új módszert próbálnak ki. A szokásos kavicsalap helyett a Harz-hegységben létesített 150 méter hosszú kísérleti út­szakaszon vékony műanyag lapokat és 3,5 centiméter vastag hőszigetelő hableme­zeket fektettek le, s ezekre került a szokásós útburkolat. Így akarják megakadályozni a téli fagy behatolását az út­test alatti talajba, s ezzel el­kerülni a felfagyást. A kí­sérleti szakaszba épített ká­belen keresztül állandóan el­lenőrizni lehet az úttest bur­kolatának nedvességtartal­mát és hőmérsékletét. A kí­sérleti munkálatok — előre­láthatólag — két esztendőt vesznek majd igénybe. Hírmagyarázatunk Szupervillámok, avagy téli viharok lapánban A légköri nukleáris kísér­letek megszüntetésére vo­natkozó 1963. évi egyezmény ellenőrzésére kiépített de­tektor-rendszer több, a nuk­leáris kísérletektől teljesen független nagy jelentőségű felfedezéséhez, megállapí­táshoz vezette a tudományt. A Véla-műholdak körpályán, körülbelül 100 ezer kilométe­res magasságban keringenek a földfelszín felett. Műszere­ik érzékelik a röntgen- és a gammasugárzást, de olyan detektoraik is, vannak, ame­lyek a hirtelen, erős fényfel­villanásokra érzékenyek. Az optikai érzékelők a villámlá­sok ezreit érzékelik évente. Nem sokkal e mesterséges holdak ’ pályára juttatása után már rendellenes jeleket észleltek: a jelek a villámok legtöbb jellegzetességével rendelkeztek, de sokkal erő­sebbnek tűntek. Csak leg­utóbb sikerült megállapítani, hogy ezeket a jeleket való­ban villámok, méghozzá Szu­pervillámok hozzák létre. A jelek természetéről fon­tos információkat kaptak egy másik megfigyelőrendszer­től, ■ az alacsony frekvenciás nagy rádióvevők hálózatától is. Ezt a hálózatot eredetileg a kísérleti atomrobbantások hosszú hullámú sugárzásának észlelésére építették ki, de elég érzékenynek bizonyult ahhoz, hogy gyakorlatilag az eurázsiai földrész felett vég­bemenő valamennyi villám­lásra „válaszoljon". A Vela- műholdak által regisztrált és a rádióvevőkkel észlelt fény­felvillanások között meggyő­ző egybevágást találtak. A tudományos elemzés sze­rint a szupervillámok optikai energiája a 1013 wattot is el­érheti — ez több ezerszerese egy korszerű, nagyméretű villamos energiatermelő erő­mű teljesítményének. A gi­gantikus villamos kisülés kö­rülbelül ezredmásodpercig tart, és a teljes kisugárzott energia több mint egy milli­árd joule, összehasonlításul: egy „megszokott” villám op­tikai energia-csúcsa körül­belül 10ln watt, a teljes kisu­gárzott energia pedig mint­egy egymillió joule. A 40 hónapos mérési peró- dusban összesen 17 szuper- villámot észleltek a műsze­rek. A legtöbbet a Csendes­óceán északi térségében, Ja­pán közelében. Az eddigi megfigyelések szerint a szu­pervillámok feltehetően nem érik el a talajt. Egyesek ar­ra gondolnak, hogy talán összefüggnek a Japánban észlelt téli viharok valamely szokatlan földi kisülésével. E téli viharok során ritkán vil­lámuk, de akkor kivételesen erős a villamos kisülés. (A Delta decemberi számá­ból) Óriás sárkánygyíkok látványos pusztulása A földtörténeti középkor­ban — tehát kb. 60—200 mil­lió évvel ezelőttig — a szá­razföldet és a levegőt a dino­szauruszok, rég kihalt ős­hüllők, sárkánygyíkok hatal­mas állatcsoportja uralta. Megjelenési formáik változa­tosak voltak, részben a mai csúszómászókra, részben pe­dig a madarakra emlékeztet­tek, méretük pedig egyes fa­jok esetében a 30 métert is elérhette. A feltárt leletek ta­núsága szerint ezek a pa­rancsoló külsejű állatok a triász, jura és kréta korban három „virágkort” éltek meg, melyek időleges visszaesések­kel váltakoztak, de a föld- történeti harmadkor kezdeté­re, tehát mintegy 60—70 mil­lió évvel ezelőttre teljesen kihaltak, méghozzá a jelek szerint anélkül, hogy életké­pesebb versenytársak szorí­tották volna ki őket. A dino- zsauruszok erőt sugárzó megjelenése mellett ez az utóbbi körülmény az, ami miatt kihalásuk sokat fog­lalkoztatta a szakembereket és laikusokat egyaránt. Vi­lágméretű természeti kataszt­rófa okozta-e pusztulásukat, vagy fejlődésük jutott zsák­utcába? Valamiképpen az utóbbi igaz — vélik a New Haven-i (USA) egyetem biológiai fa­kultásának munkatársai egy, a Nature-ben megjelent cik­kükben. Mindenkelőtt arra a szakemberek előtt nyilván eddig is jól ismert tényre hívják fel nyomatékosan a figyelmet, hogy a földtörténet valamely korszakát uraló ál­latcsoportok „hirtelen”, azaz néhány tízmillió éven belül bekövetkezett kihalása in­kább tipikus, mint kivételes jelenség. A dinoszauruszok e tekintetben semmiképpen sem állnak egyedül, csak kö­vették a kambriumban egyeduralkodó háromkaréjú rákokat, a szilur korszakban nagyon elterjedt fejlábúakat, a devon korszak pörgekaruit, stb.: s a krétakor hüllőinek kihalása is párhuzamosan zajlott halak nagy csoportjai­nak kihalásával. A kutatók új felismerése az, hogy szo­ros összefüggés áll fenn egy állatcsoport fejlődésének ki- teljesedése és a csoport ki­halása között. A „fénykort” az adott csoporthoz tartozó, szűkebb környezetükhöz spe­ciálisan alkalmazkodó fajok robbanásszerű növekvő szá­ma jellemzi. Miután a spe­cializálódás elérj csúcspont­ját, a kihalás néhányszor tízmillió éven belül szükség­óriási sárkánygyíkok csontvá­za a berlini Természettudomá­nyi Múzeum csarnokában. At állat magasság 12 méter, hosz- sza 22 méter volt szerűnek látszik. Mi lehel ennek az oka? Feltételezhető, hogy éppen a környezethez való alkalmazkodás tökéletes volta. Ha ugyanis az állatfaj olyan vonásokat fejleszt ki, melyek csak az adott kör­nyezet speciális sajátságai között előnyösek, nyilván nagyon rossz helyzetbe kerül, ha a körülmények akárcsak kicsit is megváltoznak — márpedig természetes, hogy geológiai idők alatt ezek vál­tozzanak. A specializálódás egy adott fokán túl tehát nincs szükség a környezet ka­tasztrofális változásaira, a kihaláshoz — minden válto­zás katasztrofális lesz. Ilymódon tehát a nagy ál­latcsoportok „látványos” pusztulása nem rejtélyes hát­terű katasztrófa, hanem az evolúciós folyamat terrnésze- tes velejárója, ami a fejlődés előző csúcspontjával termé­szetes egységet alkot, s azt időben gyorsan követi. Az itt ismertetett munkában ez nem annyira elvi kijelentés, mint inkább az adatok rendszere­zése során tett észrevétel. Azt sem jelenti, hogy már ne lennének kérdéseink a dino­szauruszok sorsával kapcso­latban; inkább, hogy eggyel előbbre lépve egy helyesebb, s ezért érdekesebb kérdést tehetünk fel. Ez pedig a kö­vetkező, lehetne: miért van az, hogy közvetlenül a devon, ill. kréta-kor végén bekövet­kezett tömeges kihalások előtt annyi csoport speciali­zálódott egyidejűleg? M. L. Jég a Marson? I A Viking-1 és Viking-2 célhoz érését követő hó­napokban a figyelem - érthető módon - elsősor­ban a bolygóra leszállt egységek biológiai kísér­leteire irányult. A Mars körüli pályán visszahagyott keringő egységek ezalatt kevés figyelmet keltve vé­gezték munkájukat, s lég­kör páratartalmának és a felszín hőmérsékletének vizsgálatát. A leglényegesebb ered­mény az, hogy az egyenlítő­től az Északi-sark felé ha­ladva a légkörben található vízgőz mennyisége gyorsan növekszik: az északi széles­ség 75°-án kb. tizenötször annyi, mint az egyenlítőn. A vízgőz nem magaslégköri fel­hőkben, hanem talajhoz köt­ve jelenik meg a medencék­ben, kráterekben, s egyéb mélyebben fekvő területeken jóval többet találunk, mint a hegységben. Minthogy a vízgőztartalom a sarki jégsapka szegélyénél a legnagyobb, kézenfekvő a következtetés, hogy a felvé­teleken jól látható jégtakarót földi értelemben vett jég bo­rítja, s nem szárazjég, azaz fagyott Széndioxid, ahogy azt az utóbbi években gyakran feltételezték. Ezt megerősítik a felületi hőmérsékletre vo­natkozó adatok is: a jégtaka­ró felülete kb. —60 C°-on van, s ezen a hőmérsékleten a Marson a széndioxid már gázállapotú. A mérési programok veze­tői úgy érzik, elegendő alap­juk van annak kijelentésére, hogy a Marson nincsenek számottevő szilárd széndi­oxid-készletek. Ennek mesz- szemenő következményei vannak. A Mariner felvétele­ken látott folyóvölgyek ma­gyarázatára ugyanis azt az elképzelést vetették fel, hogy azokat folyóvíz vájta, a Mars periodikusan visszatérő me­leg korszakaiban, amikor lég­köre sűrűbb és a hőmérsék­let a jég olvadáspontja fölött van. Szárazjég tehát nincs, vagy csak alig van — de jég an­nál több. Minthogy a kráte­rek fenekét oly vastagon fe­di, hogy a természetes felüle­ti egyenetlenségekből semmi sem marad, vastagsága leg­alább pár száz méter. A ku­tatók azonban ennél sokkal többet állítanak: szerintük a jég a Mars egyik legfonto­sabb szerkezeti anyaga, vas­tag héjként borítva a boly­gó sziklás magját. Hasonla­tuk szerint a számunkra lát­ható északi-sarki jégsapka „csak a jéghegy csúcsa”. A távoli múltban az intenzív tevékenység áttörte ‘a jégré­teget és lávát terített szét rajta; ugyanakkor a hatal­mas mértékű olvadás során keletkezett víz vájta ki a most látható folyóvölgyeket. D. S,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom