Szolnok Megyei Néplap, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-06 / 5. szám

1978. január 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Műszerek a gázrobbanás megelőzésére Épül a vágóhídi dolgozók új szociális épülete Szolno­kon. Az Univáz-szerkezetű épületben ebédlő, konyha, mosoda és háromszázhúsz személyes öltöző kap majd helyet Nemcsak a hibákat vizsgálják Az Országos Kő­olaj- és Gázipari Tröszt Gáztechnikái Kutató és Vizsgáló Állomásának szak­emberei pj műsze­rekkel vizsgálják a gázvezeték-háló­hálózatot. A gáz- tranzisztorral műkö­dő készüléket az ellenőrző gépkocsi­ba építik be, s ér­zékeli az esetleges gázszivárgást. A másik műszert gáz­szerelőknek készí­tették. Képünkön: A szerelők számára készült kézi műszer A szembesítés eredménytelen a gavallér szövetkezet Angliában esküvel fogad­tam volna a törvényszék előtt, hogy az igazat, csakis az igazat mondom. A magyar bíróságon tudomásul véve, hogy a hamis tanúzást a tör­vény bünteti, az igazmondási kötelezettségemnek eleget té­ve vallottam volna: az út­padkán vérző sérült, férfi volt, jól emlékszem még a szürkés színű, bolyhos puló­verére is. S a kollegám, ki­nek szavahihetőségéhez nem férhet kétség, megesküdött volna az -ellenkezőjére: nő volt, bolyhos szövetből ké­szült bafna kabátban. Pedig ugyanakkor és ugyanannyi ideig láttuk mindketten a baleset áldozatát. Mindenna­pos eset a tárgyalótermek­ben. Tudom, fel se merült volna a gyanúja a félreveze­tés szándékának. Végtére is vannak jó és rossz megfigye­lők, megbízható és kevésbé megbízható memóriájú embe­rek. Ha bíró lennék, én is így vélekednék úgy általában. Mondom: általában, mert bi­zonyára lennének kivételek. Például ha két szocialista vállalat perében kerülne a pulpitus elé memóriazavar­ban szenvedő koronatanú, vagy olyan jogi képviselő, akinek emlékezetében egy történetnek több variációja léteznék, s az igazság körül túl nagy köröket téve a for­ró kását kerülgető macskát juttatná eszembe. Persze tu­dom, hogy ez, mint az a bi­zonyos fehér holló, csak rit­kán fordulna elő, mert nem jellemző ott, hol a vállalato­kat, szövetkezeteket a szocia­lista együttműködés írott és íratlan szabályai az üzleti kapcsolaton túlmenő korrekt­ségre kötelezik. S hogy oly­kor-olykor mi mindenre haj­landóak a jó kapcsolat meg­tartása és erősítése érdeké­ben, szinte elképzelhetetlen. Megtörtént, hogy egy ci­pőipari szövetkezet üzletkö­tője, miután tárgyalt az egyik cipőnagykereskedelmi válla­lat képviselőjével „a jó kap­csolatra hivatkozással 82 ezer forint átutalását indítványoz­ta.” Micsoda üzleti szellem! Micsoda nagyvonalúság! Ez igen! Át is utalták. Bizonyára, én, a gazdasági ügyekben járatlanul csetlő- botló ember nem értem csu­pán, hogy két ilyen jó vi­szonyban levő, (azért még anyagi áldozatot is hozó) cég hogyan kerülhetett végül per­patvarba egymással. Először úgy vélekedtem, hogy bizo­nyára a sok jogszabály lehet az oka. Egy paragrafus-, ami biztosan ellentmond a fel­sőbb szintű jogszabályoknak, meg a jogpolitikai irányel­veknek. Csak egy ilyenbe bo­tolhattak meg, és ezért voltak kénytelenek pereskedni, al­peresnek meg felperesnek lenni, még a jó kapcsolat erősítésére szánt pénzt is visszakövetelni. De tévedtem. Hogy a kutya hol van elásva, azt nem tudom, elmondom, mi történt, és döntsék el Önök, A két cégnek — nem ti­tok, hogy — a Jászsági Cipő­ipari Szövetkezetnek és a Dunántúli Cipőnagykereske­delmi Vállalatnak 3700 pár férficipő sorsáról kellett dön­teni. Szerződés ide vagy oda, ennyit nem szállított határ­időre a szövetkezet. Meghiú­sult az üzlet. Aki miatt tör­tént, annak fizetni kell a meghiúsulási kötbért — így szól a jogszabály. A nagyke­reskedelmi vállalat be is nyújtotta a 115 ezer forintos „számlát”. A gavallér szövet­kezet fizetett. De nem 115 ezret, hanem 82 ezret, és nem meghiúsulási kötbérként, ha­nem csak úgy, nemes gesz­tusként. A nagyker miért miért nem, de nem hatódott meg, a hiányzó 33 ezret még követelte. (Első strófa). Ezért sértődött meg a szö­vetkezet, s azt mondta, nem fizet többet, mert igaz ugyan, hogy 3700 pár férficipővel adós moradt, de küldött he­lyette 1200 női szandált Ügy voltak vele, lábbeli, lábbeli. Szandál vagy félcipő, női vagy férfi, ilyen apróságokon nem lehet fennakadni. De a nagyker csak fennakadt, s tovább kötötte az ebet a ka­róhoz. Odáig elment, hogy a szövetkezet szerződésben vál­lalt kötelezettségét emlegette. (Második strófa). Egy hét múlva a szövetke­zet kissé módosította véle­ményét, anyaghiányra hi­vatkozva tagadta meg a köt­bér fizetését. De a partnert ez sem bírta jobb belátásra. (Harmadik strófa). Alig egy hónap múlva a szövetkezet keményen és ha­tározottan kijelentette egy vasat sem fizet, sőt viszont- keresetet indít, és még azt a 82 ezret is visszaköveteii. (Még hogy jó kapcsolat!) Mert a nagyker — ez az igaz­ság — elállt a szerződéstől, magyarul: azt mondta, hiába szállítanák, nem is kell neki az a rakomány cipő, pedig a szövetkezet igenis a vállalt határidőre tudta volna szál­lítani azokat a férfi lábbeli­ket. (Negyedik strófa). A bírónak ezek után meg­annyi kínos kérdése volt. Egy a sok közül: Ha a nagykeres­kedelmi vállalat volt az oka a szerzdőés meghiúsulásának, a szövetkezet miért nem kö­vetelte kárának megtéríté­sét? És tulajdonképpen mért ő fizetett? A válasz néhány variáció­ját már bemutattam. De ha a szövetkezet képviselője er­re a kérdésre csupán annyit mond, hogy: CSAK, ez leg­alább annyira logikus és meggyőző lett volna, mint a többi válasza. S a bíróság e tömör, kevésbé papír- és idő­igényes válasz után is épp­úgy kötelezte volna a szövet­kezetei, a meghiúsulási köt­bér teljes összegének kifize­tésére. Kovács Katalin A karcagi múzeumban Egy mondat — Orvos Nagy Istvánná mióta népi ellenőr? — 1960-ban kezdtem, 1969- tői vagyok a karcagi városi NEB tagja. — A munkahelye . .. — A Május 1. Termelő- szövetkezetben főkönyvelő­helyettesként dolgozom.--- Miért lett népi ellenőr? — Ez nagyon szép társa­dalmi megbízatás, hiszen te­vékenységünkkel a közössé­get szolgáljuk. — Volt már haragosa? — Az egyik állami gazda­ságban 1971-ben visszaélé­sekre jöttünk rá, akkor meg­fenyegettek. Mondanom se kell, semmi nem lett belőle. — A népi ellenőrök sok helyütt nem szívesen látott vendégek. — Nekem ellenkező a ta­pasztalatom. A vezetők min­denhol kedvesen, barátságo­san fogadnak, mivel mi se­gíteni akarunk vizsgálataink­kal. A jó, népszerűsítésre érdemes ötleteket pedig fel­kutatjuk és közkézre adjuk. — Mire készül most a népi ellenőr? — A NEB-nél rövid szü­net következik, a téesz- ben pedig nyakig „vagyunk a munkában, mivel közele­dik a zárszámadás. Társadalmi megbízatásáért Orvos Nagy Istvánnét; a megyei Népi Ellenőrzési Bi­zottság az elmúlt év végén „Emlékplakett” kitüntetéssel jutalmazta. Hímzőművészeti kiállítás Karcagon, a Győrffy István Múzeum kistermé­ben nyílt meg a debre­ceni Déri Múzeum ven- dégkiállitása. A látogatók a magyar és a környező nemzetiségi népi hímző- művészet legszebb darab­jait csodálhatják meg. A tárlatot Varga Gyula, a debreceni Déri Múzeum igazgatóhelyettese nyitot­ta meg. — Száz hímzést hoztak el Karcagra. — A legszebbek között vá­logattunk, mivel Debrecenben több mint háromezret táro­lunk. — Milyen tájakról mesél­nek ezek a hímzések? — Felső-Magyarorsziágról, a Palócföldről, a Matyóföld­ről, a Dunántúlról, a Rába­közről és a Sárközről. Er­délyről és az Alföldről. — Melyek a legértékeseb­bek? — Egy XVIII. századi fel­vidéki hímzett oltárterítő, egy 1680-ban készült debre­ceni hímzés, de éppúgy rit­kaságszámba megy ma már az 1706-os szászkötény is. — Sok nemzetiségi hím­zést is hoztak ... — Az érdeklődők láthat­nak itt szlovák, román, dél­szláv eredetű munkákat. Né­peink együtt éltek, népmű­vészetük hatott egymásra, s olykor még a szakember is alig tudja megkülönböztetni egy-egy meseszép hímzés eredetét, — A legfurcsább darab ... — Egy furtai legénykötő. Fúrta Berettyóújfalu kör­nyéki kis település. Ezt a kötőt a lány hímezte szíve választottjának, amikor az már komolyan udvarolt ne­ki. Minden szerelmét, álmát beleszőtte, varrta, s így a ránk maradt legénykötők színpompás remekek. A kiállítást február 15-ig tekinthetik meg az érdek­lődők. — D. SZ. M. — mennyi kínt, szenvedést okozhat egy embernek, s vele együtt többeknek. Ők ezt már jól tudják, és azt is, a „bőrükön ta- pasztalták”, hogy néhány szó elég a felszabadult sóhajtáshoz. Az öltöző koszos lócáján beszélgettünk, ahogy mondták, „kite­regetnek a történtekről mindent”. Majd mindegyikőjüknek az volt a véleménye, hogy nem újságba való az, ami elhangzik. Hogy mégis róluk szólnak az alábbi sorok, s ennek oka az, ami­ben megegyeztünk: nem mindegy, hogyan szelektál, mit tart magában az emlékezet. BÉLA, LAKATOS: — Egy talponállóban ismerkedtem meg Jánossal. Beszélgettünk, kikérdezgetett, kiféle, miféle vagyok, iszogattunk. Köny- nyen ment, elmondtam min­dent. Azt is, hogy csaltam, azt is, hogy ültem. Kérdezte, hol dolgozók, mit keresek, s mondogatta, menjek hozzá­juk, többet kapok még se­gédmunkásként is, kivált­képp, ha betanulom a szak­mát. Rábeszélt. Azon a bi­zonyos napon egy pillanat alatt megbántam. Düh'ós vol­tam magamra, mert hagy­tam, hogy befogadjanak. Én tudtam, hogy ők maguk kö­zé valónak akarnak, és én is ezt akartam. Abban a pillanatban nagyon megbán­tam. Eszembe jutott, ahogy másfél évvel ezelőtt ültünk félkaréjban, mint itt most mi. Kérdezgettek. Dülös vol­tam, hogy hagytam őket, pe­dig soha eszembe se jutott, hogy molesztálni akarnak. János nekem magyarázgatta, így a szocialista ember, úgy a szocialista ember. Először csak röhögtem, mondtam, lődd meg a szocializmusod: a főnök annak idején a ban­dából kevesebbet kapott, mint én, ma meg Opellel furikázik. Aztán amikor kér­tek, gondoltam, itt maradok szombaton műszakra, úgy sincs otthon az asszony. Ez volt az első ilyen eset. Ké­sőbb örültem, amikor meg­csináltuk az iskolában a ra­diátorokat, hálásak voltak a tanítók. Be is írtuk a nap­lóba, társadalmi munkán résztvettünk. Engem is be­írtak. ANDRÁS, A BRIGÁDVE­ZETŐ. Törzsgárdatag, arany­koszorús jelvénnyel: — Na, mondom az első napon, hát ez ki? Aztán Jancsi szólt, ő hozta ide. Nem is beszélget­tünk róla többet. Délután aztán kibökte, a csehóban szedte fel. Mondom én, ez két hét után odébbáll. Nem így történt, maradt. Velünk evett, szerettük hallgatni, rendes volt. Pár hónap el­telt, én pendítettem meg, az nem baj, ha egy melós tag­gal több van a brigádban, s akkor mondta Jancsi, ki is ez a káder. Megbeszéltük, ahogy szokták mondani, megtanáeskoztuk, és aztán bevettük. Szóval azt hittem, és mindenki azt hitte, ren­des taggá vált, hisz a fel vétel óta eltelt másfél esz­tendő. Akkor történt ez az eset. Megláttam, úgy tettem, mintha észre sem venném, de a többiek is zavartan ko­torásztak a szekrényükben. Senki se szólt, csak gyorsan elköszönt. Este a babfőzelék fölött eszembe jutott, hátha az egyik brigfjdtag, a Kis- bandi írta dühéből. Mert nem akartam elhinni, hogy ez igaz. A Kisbandi elron­totta a varratot, nem akar­tam átvenni, de ő egyre csak Bélát okolta, hogy így nem támasztotta ki a lemezt jól, meg úgy. Pedig tudtam, a hegesztés rosszul sikerült, kiabáltunk is a Kisbandival. JÁNOS, A LAKATOS. Ki­csit izgága, hadonászik a ke­zével, mondják a többiek, szeret hahotázni: — Haver a Béla. A véletlen hozta, hogy találkoztunk. Szóval jó haver, és ezért szentségel- tem magamban. Orrba vá­gott engem is a felirat az öltöző ajtaján: „Tudom Bé­la elloptad.” Semmi őszinte­ség, csak hát így, hogy a többiek is tudják, de még­se tudják. Mielőtt a brigáddal be­szélgettem volna, az szb-tit- kár mondta: — Jó kis kö­zösség az András brigádja. Jól összeszokott társaság. A munkához való viszonyuk példás, és a társadalmi mun­ka vonatkozásában is meg­felelőek, szóval^ jó brigád. Kisebb, nagyobb zördülések vannak, dehát ahol munka van, ott zaj is előfordul. KISBANDI. HEGESZTŐ. Nem alacsony és nem fiatal, és nem Kiss. Hogy mégis így hívják, ennek oka az, hogy András, a brigádvezető ré­gebbi ember. — Dühös voltam Bélára, mert én állítottam utána két merevítőt, mondtam is ma­gamban odabenn, na, ez sem változott. Nem szóltunk sem­mit, mindenki ’ „spriccelt” haza. Másnap aztán . . . LACI BÁ’, IDŐS EMBER. Lakatos. Halkan megszólal: —: Nem másnap, még aznap minden kiderült. Itt csak másnap. A fiam szalagavató­jára készültünk. . Gyűrűt akartam venni neki. Késő este jött haza a gyerek, saj­nos, ez előfordul sokszor. Nekiugrottam, hogy micsoda dolog éjfél után bebillegni, ő meg visszaordított: mi van apus? Nő kell?! Hozok egyet a sarokról! Most ennek ve­gyek én gyűrűt? Aztán, csak bementem a boltba, egy tokban meg is kaptam, Még nem ért véget a mun­ka, bejöttem megnézni, csak úgy, hogy gyönyörködjek. Nem találtam. Eszembe ju­tott a sok rántott- leves, a sok spórolás a lakásra, a bútorra, aztán a gyerekre, és most, ezt is elveszik. Nem gondolkoztam, kiírtam. Le­töröltem volna, de már késő volt, ahogy jöttünk befelé. Ráadásul este még meg is lett a táska fölvált betétié­be beragadva a gyűrű. Nem aludtam, izzadtam éjszaka. Elmondtam az asszonynak, az meg csak sírt meg szi­dott. Most mi lesz? ANDRÁS KÖZBEVÁG: — Reggel becsuktuk a szek­rényajtókat, úgy mentünk dolgozni. Ketten lakatot is hoztak. Délelőtt egy szó se, mindenki megkapta a mun­káját, csinálta. Délután, ahogy ballagtunk befelé, el­határoztam, itt tartok min­denkit. Színre színt, derül­jön ki az igazság. Aztán nem kellett csinálni semmit. Ott virított az ajtón, nagybetűk­kel: „BOCSÁSS MEG BÉLA, BOCSÁSS MEG!” Hajnal József — D. SZ. M. — A kisújszállási Faipari Gyárban gondolnak a munkásután­pótlásra is: 39 tanuló készül fel a faipari szakmák valdme- lyikére. Képünkön Kovács Endre a csapolást gyakorolja

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom