Szolnok Megyei Néplap, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-01 / 1. szám

1978. január 1.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

5

Mezőhéken és Mesterszálláson összevonták az általános iskolák felső tagozatának osztályait. A mezőhéki iskolában így megüresedett tantermekből most óvodát alakítottak ki, ahová a környező tanyákról autóbusszal szállítják a csöppségeket.

Egy este

az Aranyfácánban

EGYÉNI VÉLEMÉNYEKBŐL KÖZÖS HATÁROZAT

Mint téglából

Túlzásokra hajlamos kollégám mondta egyszer gépkocsivezetőnkről :

— Csodálatos szervező, pláne, ha a hasáról van szó! Nagykanizsára indulva is képes úgy csavarni a kormánykereket, hogy ebédre Kunmadarason, az Aranyfácánban terítsenek neki.

Szó ami szó, az egyébként nehezen összeverbuválható toliforgatók régóta heves vonzalmat éreznek az előbb említett kisvendéglő iránt. Ki ösztövér Trabantját nógatja arra felé, ki Skodájával próbál parkírozóhelyet keresni az aprócska épület előtt ácsorgó gépkocsik között, de még a Zsiguliban feszítők se röstellnek leülni, a fehér asztal mellé. (Ha hinni lehet a hírnek, már olyan is akadt közöttük, aki busszal vagy vonattal közelítette meg a falut.)

o

No, de ne mélyedjünk bele ennyire a saját dolgainkba, mert még valaki azt találná hinni, hogy mi adjuk az Aranyfácán törzsközönségét. Holott van ott vendég rajtunk kívül is bőven. Kedden, amiről az egész község nagyon jól tudja, hogy szünnap, és csak az előfizetéses ebédet szolgálják fel, szóval kedden délután próbát tettünk. Megkértük Máté Lajos üzletvezetőt, ugyan nyisson már ki: téved-e erre valaki? Nem telt bele két perc, tömve volt az ivó. Még éhes emberek is akadtak.

Szép Tibor feleségével és két gyerekével a hajdúszo- boszlói „telelésből” hazafelé tartva tért be szülőfalujának egyik vendéglőjébe. A har- mincegyvalahány éve Budapesten élő mezőgazdasági üzemmérnök miért választotta éppen az Aranyfácánt?

— Tudja, itt olcsón, jót főznék. Ráadásul jóval kevésbé érzi az ember magát kocsmában, mint másutt, sokszor méregdrága helyeken.

A feleség bólogat, a gyerekek ádáz küzdelmet folytatnak a két sütőlapátnyi rántott májjal, a családfő székelykáposztája pedig eb hűl, mert időközben Kunmadaras fejlődésére terelődött a szó.

— Lehet, hogy rosszul ítélem meg, — magyarázza a férfi — de én itt inkább visz- szalépést tapasztalok. Három évtizeddel ezelőtt ez a környék tele volt rizsfölddel. Azóta, ahogy látom, szétdúr- ták az egészet. Nem értem, az itteni embereknek nem kell a pénz?

Sok vitára nincs lehetőség, elvégre egy szakember kétkedését hallgatom, viszont a lobbi megjegyzését szembesítem az itteniek véleményével.

— Még hogy Madaras nem

fejlődött volna?! — méltatlankodik a népes asztaltársaság szinte kórusban. — Nézzen körül, mennyi új ház épült, egész utcák cserélődtek ki. Van ABC-áru- házunk, művelődési otthonunk, a jobb helyekre még a gázt is bevezették.

Itt azonban már vita kerekedik, mert a két pártra szakadt fiatalok arról próbálják meggyőzni egymást, hogy érdemes-e Kunmadarason emeletes házakat építeni vagy se. Végül Fodor Lajos zárja le a csetepatét.

— Hiába is beszéltek, az ifjabbak közül egészen biztosan lenne itt jelentkező bőven. Senki se ellensége az összkomfortnak. kényelemnek!

Az ünnepekre hazalátogató, egyébként Dabasra elszármazó férfi véleménye azért nyom sokat a latba, mert otthon 1978-ban fejezi be az akkor körülbelül fél millió forintot érő családi ház építését. Aztán kezdheti a spórolást a kocsira, amit a mellette ülő felesége igencsak helyesel. A sörözgető társaság két tagját viszont másfajta érzések fűtik.

— Most hagyjuk ott az állami gazdaságot, egyikünk a karcagit, másikunk a közép- tiszát. Megyünk Pestre, ott egyből 50 fillérrel többet ígértek.

A szomszéd asztalnál erről Kiss Péternek és a Balogh fivéreknek, Sanyinak és Ferinek, nemcsak véleménye, hanem saját bőrén érzett tapasztalata is van.

— Tudod, nem jól van ex így sehogyse — lóg az orruk. — Az asszony itthon, e oénz se több. mert utazásra meg a szállásra még a fusi is rámegy. A család nélkül azzal, a sokak által emlegetett fenenagy szabadsággal se tudunk mit kezdeni, mert egy idő után mindentől el megy a kedve az embernek. Azt a heti két—három üveg sört, amit ha egy-egy este kimozdulunk. megiszunk, Madarason is megtalálnánk

e

Bátorkodom megjegyezni, hogy akkor talán haza kéne jönni, hiszen szerelőre, ácff ra és szobafestőre bizonyára ebben a faluban is szükség van. Balogh Sándor, talán a’ épülő házára gondolva, fölöttébb könnyelmű ki idén tést tesz:

— Abban a pillanatban, amikor adna nekem valaki havi két rongyot, azonnal ha zajönnék.

Nem akarok nagyot mondani, de a Kossuth Tsz építő brigádjában bizonyára aka-t olyan, aki énnek a dupláját azaz 4 ezer forintot is hazn- visz fizetéskor. A sarokban békésen ücsörgő két férfi közül viszont egyik se dicseked.

hét ennyi pénzzel, mert amikor szóba elegyedünk, az, amelyiknek belső zsebéből colostok és ácsceruza villan elő, ezt mondja:

— Magam tartok el öt embert, de ezt csak úgy tudom megcsinálni, hogy korán kelek. No, nem azért, hogy lopni menjek, hanem azért, mei-t maszekolok.

Aztán másfelé terelődik a beszéd, az eddig mukk nélkül üldögélő, simlis sapkát, selyemsálat viselő ember, a „maszekoló” három lányit dicséri.

— Alig nőttek ki a tojásból, máris milyen okosak, in- tellingensek. Lesz belőlük valaki!

o

Lassan a végéhez közeledik a „kísérleti” nyitvatartás, az utolsó vendég is felhörpinti italát. A zárt ajtók mögött most az egyik pincér tiszteletére, János napra terítenek, s nemsokára kezdődik az ünnepi lakoma. Ahol olyan birkapörköltet tálalnak fel, amilyet csak Hajdú József, a konyhában három 'asszonyt dirigáló főszakács tud főzni. Az állítás igazáról csupán annyit, hogy a huszonhatodik évét taposó, a birkára eddig soha rá nem néző kollégám Kunmadarason bűnbe esett: Hajdú József alkotásának ő se tudott ellenállni.

Braun Ágoston

Megkérdeztem: mi a szép a munkájukban?

Kasza István kocsivizsgáló — akit mi utasok csak kalapácsos embernek ismerhetünk, a‘ki végigkopogtatja a vonatok kerekeit — szerinte annál jobb szerszám nem létezik, azt megállapítandó, hogy nincs-e valahol abroncsrepedés — mintha csak készült volna a kérdésre:

— Az orvosnak az a célja, hogy megelőzze a nagyobb bajokat, ezért ír receptre orvosságot. Mi a baleseteket előzzük meg. Ha én egy 160 tengelyes tehervonatot meg- fékpróbázok, felelősséget is vállalok azért, hogy a szállítmány baj nélkül a rendeltetési állomására ér.

Ellentmondók: A kocsivizsgálók mindig a szabad ég alatt dolgoznak, ez lenne a szép? Ilyenkor fagyos téli időben.

— Ez igaz, és ráadásul a lábunkra vagyunk utalva. Minden vonatot kétszer kell körbejárnunk. Hiába van már itt a szolnoki állomáson rádióirányítás, a gyaloglás maradt. Én egy tizenkét órás szolgálatban legyalogolok legalább huszonöt kilométert. Mégis, én ezt a munkát szeretem. És bár ebben a tanévben érettségizem az újszászá szakközépiskolában, a kocsiszolgálatot nem akarom elhagyni. De a fiatalok, látja, ők már másként nézik a dolgokat...

... fiatalok? Kasza István sem tölthette be még a negyven évet, a szolnoki vasútállomás az első munkahelye.

Az olajosruhás ember

Ügy is nevezhetjük: ő az olajosruhás ember. Juhász János ugyanis Diesel-szerelő.

— Úgy vagyok én ezzel, hogyha malter fröccsen a munkaruhámra, , már pucolom is le róla, nem bírom elviselni. De az olaj, az más. Az vele jár a munkámmal, akár meg is fürödnék benne.

Tudok róla; néhány éve még az újszászj Szabadság Tsz-ben kereste a család megélhetésére valót —, ugyanis két gyerek apja. De ami igaz, igaz: a havi kereset a tsz-ben bizony nem volt sok, ők pedig házépítéshez kezdtek. Jó szakmája van, keresik is ma a Dieselszerelőket, hát így került a maga elhatározásából a szolnoki állomásra, a vontatáshoz.

— Én már megszerettem ezt a munkát, és ezt akarom csinálni életem végéig. A pénz is megvan, nem panaszkodhatunk. A bejárást meg úgy megszokja az ember, mint a piinden reggeli mosakodást.

Csak amikor már hosszabb ideje beszélgettünk, akkor vallotta meg: ő itt, ezen a vasútállomáson lett ember. Apja is itt élte az életét — amíg élt. Érthető, hogy ő apja példáját követte. Élvégezte Szegeden a vasúti technikumot, és szolgálatba lépett. Aztán elvégezte a tisztképzőt, a főiskolát, a marxista egyetemet, s ma üzemmérnökként a közgazdasági egyetemen tanul. Nagyon konkrét tervei vannak — a vasútnak szüksége van olyan közgazdászokra, akik a napi gyakorlati életben is tudást szereztek. Kis sóhajjal mondja, ő már nem tartozik a KISZ-korosztályúak közé, hisz már elmúlt — no csak egy-két évvel — harmincesztendős. Két gyermek apja ő is, és hangjából érzik a szeretet, amikor mondja:

— Miska bácsi az egyik gyerek avatóapja!

Közvetlenül, őszintén

Miska bácsi, jelen esetben az üzemi pártbizottság titkára, Annus Mihály. Mert Bató Sándor üzemmérnök szerint mindenekelőtt az sorol az emberséghez, hogy ő itt nemcsak a hivatás, hanem az eszme tiszteletét is megtanulta.

Három ember, különböző korúak — bár öt-nyolc esztendő ma már nem nagy differencia —, különböző beosztásban dolgoznak hazánk egyik legnagyobb forgalmú vasúti csomópontján. Közös vonás mégis van bennük: a munka szeretete, és a párthoz való kötődés, amely meg. szabja tetteiket.

— Már a tagkönyvcserét megelőző beszélgetéseken kiderült: párttagjaink sokkal könnyebben, egyszerűbben, magától értetődőbben beszélnek saját vagy közösségük gondjairól, ha nem nagy nyilvánosság előtt, mondjuk egy taggyűlés előtt kell elmondani véleményüket. — Ezért messzemenően egyetértve a Központi Bizottság irányelveivel, mi is a kiscsoportos beszélgetések megszervezésére hívtuk fel az alapszervezetek vezetőségeinek figyelmét, — mondta Annus Mihály. — Két-három kommunista váltott szót szű- kebb közössége munkájáról, gondjairól, feladatairól. S ahogyan tájékozódtam, megalapozott, őszinte vélemények, olykor kritikák hangzottak el- Persze voltak, akikkel egyénenként kellett az alapszervezetek vezetőségeinek szót váltaniok, de csak azokkal, akik magatartásában év közben nem helyénvaló dolgokat tapasztaltak. Szerencsére* * ezek száma elenyésző a csaknem négyszáz párttagunkhoz képest.-— Olyan észrevétel, ami önös érdekeket takart, szinte egy sem hangzott el a mi alapszervezetünkben. Nagyon sok szó esett viszont a gazdasági munkáról, — szólt Bató Sándor.

Kasza István arról akar majd beszélni saját pártalap- szervezete beszámoló-taggyűlésén, hogy az állandó létszámhiány miatt gondokkal küszködnek. Sokszor a szabadságot sem tudják kivenni az emberek. Felsőbb vezetőknek jelezni kell ezt a problémát, mert sokáig nem tartható a helyzet. Pedig pénz is van most már, ő maga a műszakpótlékkal együtt 21 forintos alapórabért kap. Miért nem jönnek a fiatalok erre a pályára? Mert ők már azt is nézik, hogy nincs

a ház

ünnep, csak szolgálat, ha az emberre rákerül a sor.

Gyorsabb ütemben kellene korszerűsödnie a vasútnak — ahol lehet, a gépeknek kellene átadni a nehéz fizikai munkát (van erre mód például a sarusoknál). No de ez tömérdek pénzt emészt fel. És hát mindent nem lehet egyszerre,' de valami megoldást ki kellene okoskodni, mert a késlekedés az ország érdekeit is sértheti.

Együtt gondolkodva

És újra Bató Sándor alapszervezetéről :

— A kiscsoportos beszélgetések tapasztalatait párt- alapszervezeti vezetőségünk már összegezte, a beszámolónkban róluk szólni akarunk. Például arról is, hogy elmaradunk a pártépítő munkával, holott lett volna rá lehetőségünk. Aztán a beszélgetéseken sok vita volt azort, hogyan kell értékelnünk azt, hogy szeptember 1-én az állomási szolgálat több területén a vasút is bevezette a műszakpótlékot, tegyem hozzá, a saját erejéből. Nos, van, aki azt mondja, hogy a MÁV ezzel a tartozását fizeti, én azt vallom, most volt lehetőség a jövedelem növelésére, és úgy érzem, nekem meg a velem egyetértőknek van igazunk. Hozzátehetem, hogy a műszakpótlék ösztönző is. Részben úgy, hogy a nagyobb jövedelem talán majd több fiatalt vonz erre a pályára, részben úgy, hogy akik kapják. azoknak még jobban kell dolgozniuk. Igen, el kell fogadtatnunk azt az álláspontunkat. hogy aki többet kap. az többet is adjon. Miben? Például az anyag- és energiatakarékosságban. Hogy ne járjon fölöslegesen üresen a gép. hogy csak akkor kapcsoljuk be vagy le a világítást itt az állomáson — és ez több ezer wattnál rengeteget jelent — amikor arra szükség van.

Fontosak a részletek

Juhász János úgy fogalmazott: olyan jó közepesnek értékelték a kiscsoportos beszélgetésen pártalapszerveze- tük munkáját. De vajon miért közepesnek?

— Mert színvonalasabbá kell tenni a taggyűléseket. Olyan beszámolókat kellene tartani, amelyek jobban ösztönöznek a vitára. Nem általánosságban, hanem ha szükséges, nagyon is részletekre menően boncolgatni egyes problémák okait. Akkor az emberek jobban éreznék, hogy a maguk véleménye, javaslata is fontos a vezetőségnek, mert azzal is segítettek valamit. Hisz az ember látásmódját nagyon is meghatározza, hopv hol dolgozik.

* * *

A szolnoki vasútüzemi pártbizottsághoz tartozó tizenhárom pártalapszervezet januárban tartja az éves munkáról számot adó beszámoló-taggyűlését. A párttagok színvonalas, munkát elemző beszámolókat, érdemi vitát várnak, s a megoldás lehetőségének felvillanását is több napi gondjaikra. Vagyis felelősségteljes számadást. mert ők is felelősség- teljesen készülnek megmérni saját tevékenységüket.

Varga Viktória