Szolnok Megyei Néplap, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-25 / 21. szám
1976. január 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Mélységesen emberi, köny- nyekig megható dokumentumfilmet sugárzott az elmúlt héten a televízió; Lakatos Vince író-rendező négytételes elégiáját a magányos tanyasi emberekről, a tanyai elmagányosodásról. A dokumentumfilmről általában azt tartjuk, hogy a ráció műfaja, fontos emberi, társadalmi problémák feltárásának értelemre apelláló eszköze. Most azonban mégis a líra, a fájdalom költészete jutott szóhoz elsősorban a film megidézte valóságban. Naplemente Készült már az öregségről nem egy film és nem egy tévériport, amikor az alkotókat önmagában a téma érdekessége vonzotta, Lakatos Vince filmje alapvetően eltér az efféle „divatos” vállalkozásoktól. Nála a megdöbbentő kép nem önmagáért való, bár önmagáért beszél, hanem a megdöbbentő helyzetben élő, élhagyott emberek problémája, s a probléma megoldásának lehetőségei izgatják, amikor megszállottan tanyáról tanyára járva kopogtat be a „rács nélküli börtönükben” élő öregekhez. Mindazt, amit a Naplemente tételesen elénk tárt csak hallani, vagy akár írásban is olvasni, kevés lett volna. Ez az a tipikus eset, amikor hogy teljes valójában érzékelni tudjuk az emberi elmaradottság és elhanyagoltság végtelen mélységeit: saját szemünkkel kell látnunk. Hogy a megrokkant testű és megrokkant lelkű idős emberek miként vegetálnak távol esve a közösségektől, az élet perifériáján, sokan közülük már (csak a halállal barátkozgatva, érkezését várva, belenyugodva a változtat- hatatlanba, hogy milyen körülmények között élnek — a ház fedelén az eső jár be, a fal repedésein a szél, hogy eloltsa a lámpát, s hogy a fejsze kiesik a kézből, a fűrész meg egyszerűen össze- roskad, ha az akaratból még futná is, de már hiányzik az erő — és sorolhatnánk tovább. Maga a film azonban mégsem áraszt valamiféle fájdalomtól lefegyverző rezigná- ciót, sőt ellenkezőleg. A feltárt valóság tudatában, a megteremtett diagnózis birtokában jó orvos módjára a gyógyításra Ikésztet. A szorongásos tételek után az epilógusnak is beillő szerkesztőségi beszélgetésben pedig már olyan kezdeményekről, a legnagyobb tanyás megye eredményes próbálkozásairól és újabb lehetőségeiről esett szó, melyek mutatták, hogy merre vezet a megoldás útja, hogy miként csökkenthető a tanyavilág kihalásával együttjáró társadalmi gondok nyomasztó terhe. A maradék életért küzdő tanyai öregek sorsának feltérképezése és felmutatása az országnak, szigorú lelkiismeretvizsgálat- ra késztet. Vajon mit tettünk eddig, és mit szándékozunk tenni ezután, hogy a közösség tengerében ne nőhessenek ki a kopár magánynak ezek az embertelen szigetei! De felmerül a kérdés, ahol lehetséges lett volna, hol vannak a gyerekek? Kimondva és kimondatlanul is tetemre hivatott itt a gyermeki felelőtlenség is, bármilyen formát is öltsön, az a többnyire kényelmi szempontokra visszavezethető gondatlanság, ami nemdsak tanyai öregek és „városba szakadt” fiaik családi viszonyában, de általában öregek és fiatalok egymáshoz való kapcsolatában is tapasztalható. Lakatos Vince kamerájával lírai publicisztikát írt, hangzásában ugyan egynemű, de gondolatiságában többszólamú művet alkotott, nem kis erkölcsi haszonnal bizonyára. De miközben a megoldás útjait kereste, nem titkolta el azokat a nehézségeket sem, amelyek az elhagyottak öregek otthonába való áttelepítéssel járnak együtt, a megoldás ellentmondásait. Hisz próbáljuk csak átültetni régi megszokott helyéről az öreg fát, hány lesz vajon, amelyik megfogja és végül életre is kap. Áz ember pedig, nincs olyan fa a földön, amelyiknél ne volna érzékenyebb lény. A szigorúan a maga törvényei szerint felépített viliágból sokszor bizony nem szívesen lépnek át az öregek egy merőben más, azaz az otthon közösségi formáiba sem. A feladatnak tehát — ezt is sugallja a film — csupán egyik része az otthonban történő elhelyezés, a másik legalább annyira fontos: az átültetéssel járó nehézségek emberi kiküszöbölése. Külön megemlítendő, hogy a film készítője milyen példás érzékenységgel és milyen őszinte egyszerűséggel közeledett alanyaihoz, s bizonyára ez is hozzájárult ahhoz, hogy a zárkózott emberek gátlások nélkül nyitottak meg neki, s nekünk nézőknek. Röviden Harminc éve mutatták be a Valahol Európábant, s ebből az alkalomból a világhírű rendezővel Sárközi Erika beszélgetett. Rád vány i Géza el is mondott sok mindent az életéből — gyermekkor, indulás, kalandozás — és mégis a beszélgetés végeztével hiányérzetet hagyott e portréfilm. Hisz miitsem tudtunk meg az utóbbi évtizedek tartalmából. A kérdező riporter vagy túlságosan elfogó- dott, vagy épp készületlen volt ebben az esetben, s aminek aztán a néző látta kárát, aki kénytelen volt beérni egy félkész Radványi-portréval. Ady novellái — prózában írott költemények, s éppúgy a költő a hőse valamennyinek, témájuk legyen bármi is, akárcsak verseinek. Megfilmesítésük tehát rendkívül nehéz feladat. A néhány Ady-írásbóil és gyetlen drámakísérletéből összekovácsolt tévéfilm a lírai vallomásjelleget igyekezett megvalósítani a képekben, köl- tőiségre törekedett, megőrizvén a soványka történetekben az Ady-indulatokat. Közben azonban a látvány megteremtésének bűvöletében ingoványos területire [is rátévedt; a Répakapálásban a hófehérbe öltözött kapálok látványa például lehetett szép, csak épp igaz nem, és azt hiszem, ezek a lányok- asszonyok, amikor dalra fakadtak, aligha énekeltek két szólamra — népdalokat, miként a filmben. Szép szerepet vállalt önzetlenül Zelk Zoltán. A méltatlanul elfeledett, vagy legalábbis kevéssé ismert költőtársat, az „aranyos” Berda Jóskát ajánlotta be szíves szavakkal, rá emlékezve a televízió nézőinek. Azt a vándorkedvű poétát, aki szíve- lelke legmélyén a proletárokkal volt rokon, s aki olyan költői örökséget hagyott ránk, amelynek ízeit még korántsem érezzük, pedig egyedi és hasonlíthatatlan. 200 színházi bérlet Művelttdő brigádok Jászladányban A közművelődés új formáit keresve rendezték meg tavaly Jászladányban a szocialista brigádok közművelődési napja rendezvénysorozatot, melynek szervezője a művelődési ház volt.. Segítettek persze a gazdasági, a társadalmi szervek, munkahelyi kollektívák is. A nagyközségben ötven szocialista brigád dolgozik. Egy-egy rendezvényen 350— 400 brigádtag — és családtag — vett részt. Velük együttműködve és a tavalyi tapasztalatok összegzésével készült el a szocialista brigádok közművelődési napja rendezvénysorozat 1978. évi programja, amelyben a családi, a honvédelmi nevelésről, a munkára nevelésről szóló ismeretterjesztő előadások szerepelnek. Irodalmi esteken ismert színművészekkel, írókkal és munkás- költőkkel is találkoznak majd a szocialista brigádok tagjai. Gyakori vendége lesz a brigádrendezvényeknek a Népszínház. A tsz, a vegyesipari szövetkezet, az áfész és a szakmaközi bizottság az idén 12 ezer forint értékben összesen 200 bérletet vásárol a színházba járó brigádtagoknak. Ismert igényeket elégítenek ki a rendező szervek azzal, hogy fórumot biztosítanák a műkedvelő csoportoknak. Az idei rendezvénysorozat a Színes szőttes Bagról címmel a Ga Igámén ti Bag község népi együttesének vendégszereplésével kezdődött vasárnap. Magyar filmek nemzetközi fesztiválokon A következő hetekben több nemzetközi fesztiválon és külföldi bemutatón képviselik filmalkotások hazánk i filmművészetét. Február 2. és 12. között Rotterdamban rendeznek nemzetközi film- fesztivált: erre három játékfilmet — András Ferenc Veri az ördög a feleségét, Mi- hályfi Imre Pókháló és Gyöngyössy Imre—Kabay Barna Két elhatározás című alkotásait — hívták meg. A fesztiválon a filmek rendezői is részt vesznek. Február első két hetében nemzetközi filmfesztivál lesz Reykjavik- ban, ahol a versenyfilmek között Mészáros Márta Örök- befogadás című filmjét vetítik. A nyugat-berlini film- fesztiválon — február 22. és március 5. között — Simó Sándor Apám néhány boldog éve című alkotása képviseli a magyar filmművészetet. V. M. Koncert (Fotó: TKL) Évente 1800-2000 kötettel gyarapszik a martfűi művelődési házban működő könyvtár állománya. A tervek szerint ebben az évben külön helyiséget alakítanak ki a gyermek- könyvtár részére, mintegy százhúszezer forintért Miért ne lehi etn te i nég job b a munka? 1 Ha valamikor megírják a karcagi közművelődés történetét, 1977-et bizonyára sikeres esztendőként jegyzi majd a krónika. A Déryné Művelődési Központ látogatottságát tükröző statisztikai adatok legalább is erre engednek következtetni. Taí Itépités után a karcagi művelődési központban Júlia, a karcagi kórház védőnője, aki társadalmi munkában a kórház kulturális ügyeivel is foglalkozik, ezzel kapcsolatban mondja: — Én igyekeztem mindig mozgósítani a fiatalokat a klub rendezvényeire. Sajnos, több esetben előfordult, valy, naponta — átlag -- 630 látogatója volt a művelődési központnak, s ez az adat nem tartalmazza a szakköri rendezvények résztvevőit, viszont benne van a művelődési központban működő mozi látogatóinak száma. Az úgynevezett tartós, közösségi művelődési formák — szakkörök, klubbok, művészeti csoportok — foglalkozásain több mint kétszázan vettek részt rendszeresen. Öltöző híján nincs színház Tegyük hozzá, az eredmények úgy születtek, hogy 1977-ben is folyt a művelődési központ rekonstrukciója. Tavaly befejeződött a színház és a mozi terem újjáépítése, így többé-kevésbé zavartalanul lehetett használni a művelődési központ létesítményeit. A „zavartalanság” persze nem szó szerint értendő, hiszen az építők most is az épületben vannak, éppen egy kisebb emeletráépítés közeledik a befejezéséhez. Ezt követi majd a színházteremhez csatlakozó öltözőrendszer építése. — Tehát öltöző híján a művelődési központban — most még — nem lehet színházi előadásokat rendezni. Előreláthatólag mikor készül el az ehhez szükséges öltözőrendszer? Favári Zoltánná, a művelődési központ igazgatója válaszol. — A szolnoki Szigligeti Színház műszaki szakembereinek segítségévei szép, korszerű világítással ellátott színházterem épült, megfelelő színpaddal. Öltözők és mosdók azonban nincsenek. Most terveztetjük őket. Az átépítés eddigi szakaszát ismerve, nehéz lenne megmondani, mikor készülnek el. Mindenesetre bízunk benne, hogy 1980-ban már játszik nálunk a Szigligeti Színház. — Addig? — A színház iránti érdeklődés — nem túlzás.— nagyon erős Karcagon. Csak egyetlen adat: négyszáz bérletes jár Debrecenbe, a Csokonai Színház előadásaira. Vasárnap délelőttönként a karcagiaknak játszik a debreceni színház. De népszerűek az általuk szervezett „színházpótló” pódium-sorozatok is. Az egyre jobb feltételekkel működő művelődési központ a művészeti események gazdag választékát kínálta tavaly a karcagiaknak. A színházteremben működő moziban nemcsak a „soros” műsort, hanem a Filmtudományi Intézet archívumának anyagából több régi filmet is megnézhettek a mozilátogatók. Emellett a városi ifjúsági klubban — 16 milliméteres vetítőgép segítségével — középiskolások számára indítottak sorozatot. A képzőművészeti kiállításokat külön kiállítóteremben rendezhették. Éltek is a lehetőséggel, alig volt üres ta-. valy a szép terem. Az összesen huszonöt kiállításnak 14 ezer 250 látogatója volt: több mint érdekes, hogy a tárlatlátogatók mintegy nyolcvan százaléka munkás illetve alkalmazott volt. Magyarázat: jó a művelődési központ kapcsolata az üzemekkel, intézményekkel. A jó kapcsolat kezdetei azokra az időkre nyúlnak vissza, amikor javában „dúlt” az átépítés, és a művelődési központ szinte kényszerítve volt, hogy rendezvényeit az üzemekbe vigye. Kis túlzással: Karcag a kórusok városa. A művelődési központ munkáskórusán kívül mindegyik közép- és általános iskolában működik kórus — nem alkalmi jelleggel, hanem rendszeresen. Az éneklő együtteseknek kitűnő fellépési lehetőségeket teremtettek: tavasszal és nyáron „Éneklő vasárnapok” elnevezéssel a múzeumkiert- ben hangulatos kórus- és zenekari hangversenyek szórakoztatták a karcagiakat. A művelődési központban rendszeresek az ifjúsági és felnőtt hangversenyek is. Nem véletlen tehát, hogy ebben az évben Karcagon rendezik meg a „Zúgjon dalunk” elnevezésű országos ifjúsági kórustalálkozót. Ifjúsági klub hullámvölgyben? A városi ifjúsági klubban a korábbi években szívesen töltötték szabad idejüket a fiatalok. Vonzó programok várták őket estéről estére. Az első „válságjelek” körülbelül két éve mutatkoztak, a klubélet felfrissítésére irányuló törekvések sorra kudarcot vallottak. Szendrei sza — elmaradt a program, vagy rossz volt. Pálfy József tartott egy alkalommal tájékoztatót az ifjúsági klubban. Sokan részt vettek rajta közülünk is. Panaszkodva jöttek másnap: „Nézd Jutka, mi rendesen felöltözünk, mert nagy eseményre készülünk, erre a klubban hideg van, kosz van, nekem ne mondd többet a klubot”. Czigle János, a KISZ vá-í rosi bizottságának titkára a város ifjúságának művelődési lehetőségeiről így fogalmaz: — Közel ötezer harminc éven aluli lakója van a városnak. Volna tehát tömegbázisa bármilyen ifjúsági művelődési formának. Hogy az adott lehetőségek nincsenek kihasználva, például az ifjúsági kilubf annak oka jórészt alighanem az, hogy a munkahelyi KlSZ-alap- szervezetek nem keresik a kapcsolatot a Déryné művelődési központtal. Mi is „ludasok” vagyunk tehát. Éppen ezért tervezzük, (hogy ebben az évben propagandával, mozgósítással segítjük a városi ifjúsági klub újjászervezését. Anyagi gondok nélkül A Déryné Művelődési Központ ebben az évben fennállása óta a legjobb körülmények között végezheti munkáját. Valószínűleg anyagi gondokkal sem kell küszködniük, hiszen tavaly a működésre két és fél millió forint jutott, az idén sem gazdálkodnak kisebb költségvetésből. A város kulturális hagyományai nagyok, ennek megfelelően jelent kell teremteni, lehetőleg minden területen. Mert rések is akadnak Karcagon. Nemcsak a fentebb említett „színházhiány”, a hullámvölgybe került klub. Nincs a városban számottevő néptáncegyüttes sem, aminek megteremtése nem volna mellékes a Nagykunság tánchagyományainak megmentése, ápolása szempontjából. De a díszítőművészet nagy számú helybeli művelőit sem sikerült ezidáig csoportba szervezni. A lehetőségek tágulnak, miért ne le- - hetne még jobb, még gazdagabb Karcag közművelődése. Szabó János
