Szolnok Megyei Néplap, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-15 / 13. szám

12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. január 15. BARKACSOTLET „SZÖGES" GUMI 7o3&\ CSILLAGGARAZS SZÖVEG NÉLKÜL JEGESEDÉS Ezen nevet az ország — Azt álmodtam, hogy a hegyek között jártunk, és te valahol elvesztél — mondja a férj feleségének. — És hogy találtál meg? — Miért gondolod, hogy kerestelek? * * * Két barát találkozik, az egyik mankóra támaszkodva sántikál. — Mi történt veled? — Karambol. — Rettenetes! És valóban nem tudsz mankó nélkül járni? — Fogalmam sincs róla. Az orvosom szerint járhatok, az ügyvédem pedig épp az ellenkezőjét állítja. * * * — Mama, miért hordanak a nők az esküvőn fehér ru. hát? — Mert ez életük legszebb napja. — És a férfiak miért öltöz­nek feketébe? * * * — Képzeld, tegnap a tele­vízióban láttam a félesége­met. — ö is látott téged? — Nem, mert a szobában sötét volt. * * * Az asszony meglátogatja férjét a börtönben, s meg­kérdi: — Minden rendben volt a reszelővei, amit belesütöttem a kalácsba? — Igen, holnap operálnak. * * * A reggeli kávénál így szól az asszony a férjéhez: — Holnap lesz a .házassá­gunk 25. évfordulója. Nem kellene ebből az alkalomból csirkét vágnunk? — Még mit nem! Az a csirke semmiről sem tehet! * * * Feleség: Doktor úr, ön az előbb megvizsgálta a férje­met ... Van legalább valami remény? Orvos: Attól függ, hogy ön miben reménykedik, kedves asszonyom?! A z alább következő mű­vészhistóriák születési helye a Szolnoki Művészte­lep. Szereplői az 1900-as évek első negyedében ott élt mű­vészek. Kléh János festőművész­nek hirtelen Budapestre kel­lett utaznia, s egy egész na­pot töltött ott. Kora reggel indult a vonatja, s miután későn ébredt fel, majdnem lekéste. A nagy sietségben még a műtermi ajtaját is el­felejtette bezárni kulccsal, de ez csak a vonaton jutott az eszébe. Nagyon ideges lett, ám csakhamar megnyug­tatta magát azzal, hogy két jóbarát kollégája — Tibor és Iván — majd észreveszik a nyitott műtermet, s vigyáz­nak, hogy valami baj ne tör­ténhessen. A délelőtti órákban fedez­te fel Iván a nyitva hagyott ajtót, és azonnal szólt Tibor­nak. Azt tudták, hogy Kléh Pestre utazott, s valamit kellene tenni, hogy idegen be ne mehessen. Iván azt javasolta, hogy a gondnokot kellene valahon­nan előkeríteni, vele becsu- katni. Tibor azonban közbe­vágott: — Hogy képzeli maga (mindig magázták egymást), hogy majd össze lótjuk-fut- juk a várost a godnokért! Sokkal egyszerűbben is meg lehet oldani a kérdést. — Nos, hogyan? — kér­dezte kíváncsian Iván. — Hát úgy, hogy most rög. tön nekifogunk és telepa­koljuk székekkel meg padok­kal a műteremajtót Belül, A hírnév két oldala Az újságíró újságot ír. Az olvasó levelet. Az újságíró olykor kellemetlen dolgokról ír. Az érintett felháborodott hangú levél­ben válaszol. Aztán születnek olyan cik­kek, amelyeknek minden sora simogat. A válasz ilyenkor dalra fakasztja a ri­portalanyt. Álljon itt két levél szemléltetésül. KEDVES SZERKESZTŐ ÜR! Ha két lelkem volna, egyiket önnek adnám A másikat magamnak hagynám Mert ha az antropológiával mérek, ön úgy nagyon kedves, nemes lélek. Nem egy' materialista hideg elem Egy mélytüzű nagy szellem. önben irántam sok a szimpátia Miért kell az ilyennek meghalnia? Elsőrendű reális, jó riporter Csekély személyemben nagy hatást ért el. Lelkem szinte átreformálta Jobbra, szebbre inspirálta. Ezért önről egy jó képet festek Köszönetét jóságáért ezzel teszek. Csekélységem fény elé tette Emberségem magasra emelte. Addig is önt dús áldással áldja Isten Nemes útjára sok-sok sikert hintsen. TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! A Szolnok megyei Néplapban megjelent sporteredményekhez szeretnék egy pár szót hozzáfűzni. A Néplapban megjelent tudó­sítás a rólunk megjelent pár sort gúnyo­lódva közölte. Azt írta, hogy a falunk fuballpályája egy valóságos oroszlánbar­lang. Ez a község lakosságát nagyon fel­háborította, nem tudom elképzelni, hogy lehet egy 1800 lakosú kis községet orosz­lánbarlangnak nevezni. Minálunk még ez- idáig egy vendégjátékost sem faltak fel az oroszlánok. Tisztelt Szerkesztőség! Az ilyen újság­írót ki kell a szerkesztőségből zárni, nem méltó arra, hogy tollat adjanak a kezébe. Ki kell telepíteni a Hortobágyra, birkák mellé, most úgyis van felvétel, ott lesz ideje megfogalmazni a juhok viselkedését. Tisztelt Szerkesztőség! Aki ezt a cikket írta vagy részeg volt, vagy bolond. Sze­retném, ha levelemet az újságba leközöl­nék és megindokolnák eredetét. A válaszok alapján a megjelent cikke- j két bárki elképzelheti. p. b. E lkéstem a munkából. Belépek a műhelybe, hát éppen a főnök jön szembe, Haszan Mehtijevics. Zavaromban elpirultam. — Hm, hm — köszörülte ko­moran a torkát Haszan Meh­tijevics. aztán jeges hangon megszólalt: — szép kis mun­kaerő, mondhatom. Majd a föld alá süllyed­tem szégyenemben. — Hány óra? — Nyolc óra múlt tíz perc­cel — feleltem csöndesen. — És hánykor kezdődik a műszak ? — Nyolckor — suttogtam még halkabban, szememet bűnbánóan lesütve. — Látom, nem vagy fajan­kó. Jól tudod, hogy létezik a világon munkafegyelem, amely mindenkire egyfor­mán kötelező. Rendnek kell lenni. Minden perccel taka­rékoskodni kell... Haszan Mehtijevicsből ömlött a szó. Hosszasan fej­tegette a percek fontosságát. Meggyőzően és szívélye­sen, hevesen és oktatóan, szavainak időnként széles mozdulatokkal adott nagyobb nyomatékot. Hol csöndesre fogta a hangját, hol meg úgy dübörgött, akár a hegyi patak. Utalt egy bizonyos értekezlet bizonyos előadásá­nak bizonyos kitételére, idéz­Adil Rahimov Legfőbb kincsünk az idő te egy bizonyos tekintélyes újság bizonyos cikkének hosszú és okos mondatait, hivatkozott egy bizonyos brosúrára, amelyben arról esik szó, milyen kárt okoz. nak a termelésnek esyes lel­kiismeretlen dolgozók. Már egészen elzsibbadt a lábam. Irigykedve néztem a gépük fölé hajló szakikat. Az enyém is ott állt két lépés­nyire, fémesen csillogva, mozdulatlanul. Éreztem, hogy kiszáll belőlem minden erő. A szemem előtt elsöté­tült a világ. A főnök atyás­kodó vállveregetése térített magamhoz. — No, világos minden? Mosolyfélét erőltettem az arcomra. Nyilván igen gyá­szosra sikerülhetett, mert Haszan Mehtijevics azt mondta: — Látom, hogy furdal a lelkiismeret a ballépésed mi­att. Jegyezd meg, hogy tíz perc a termelésben nagy do­log. Tíz perc alatt műhe­lyünk például kétszáz mun­kadarabot készít, gyárunk pedig... Azt hittem, rögtön eláju­lok. — Vésd jól az eszedbe, hogy becsülni kell minden másodpercet! Amikor befejezte, rogya­dozó térddel kullogtam a géphez. Ebben a pillanatban megszólalt az üzemi rádió: — Elvtársak, ebédszünet. Most hallgassák meg Haszan Mehtijevics Kalantarov elő­adását, a „Legfőbb kincsünk az „idő” című sorozatból. Elveszítettem az eszméle­temet. Fordította: Zehemszky László ezekből van elég a telepen; ekkor aztán az ajtón lélek se be, se ki! A gondolatot azonnal a tett követte, s dél felé úgy el volt torlaszolva a műte­rem az ajtón belül, hogy csak légy szállhatott volna be. A műteremajtót behúz­ták, s most már nyugodtan hazamentek. A sok elintéznivaló miatt csak az esti vonattal érke­zett meg Kléh. Szívszorong­va fogta meg a műteremajtó kilincsét és csendesen kinyi­totta. Amint belépett, mind­járt a pad- és széktorlaszok­ba ütközött, s ijedten hátrált ki az ajtón. Nem tudta el­képzelni a sötétben, hogy mi a helyzet. Gyufát gyújtott, s úgy lesekedett be az ajtónyí­láson. A látványtól majd só­bálvánnyá meredt. Nem tehetett mást, mint nekilátott, hogy kirakja az akadályt. így is majdnem éj­fél körül került az ágyba, s amíg csak el nem aludt, át­kozta, szidta Pólya Tibort, mert azzal rögtön tisztában volt, hogy az ö műve a lakás eltorlaszolása. * * * Még ugyanezen a nyáron Pólya Tibornak kellett Pest­re utazni, hogy némi pénz­előleget csikarjon ki a mű­kereskedőjétől, mert igen csehül állt pénz dolgában. Indulás előtt gondosan be­zárta műtermének az ajta­ját. mert biztosra vette, hogy Kléh Jancsi visszaadja majd a kölcsönt. Valóban ez történt. Kléh sörözési ígérettel rávette Ivánt, hogy Tibor műtermé­nek ajtaját kinyissa. Még ar­ra is sikerült Ivánt megnyer­ni, hogy segítsen a székeket, padokat berakni Tibor mű­termébe. Pontosan úgy, mint az ő műtermében csinálták. Utána boldogan mentek a Nemzetibe sörözni, s csak délután kerültek haza. Iván ajtaján egy távirat feküdt a kilincsre akasztva a követ­kező szöveggel: „Baleset ért, késő délutáni vonatnál or­vossal, kocsival várj! Ti­bor!” Ivánnak a lélegzete is majdnem megállt, úgy meg­rémült. Szeme az első szón akadt meg — baleset ért — s rémületes gondolatok ker­gették egymást benne. Va­jon mi történhetett? Autó, villamos ütötte el talán sze­gény Tibort? Azonnal or­vost, kocsit kell szereznem, suhant át agyán, de ezzel egyidejűleg, egy nyilallást ér­zett a szíve körül. Ekkor ju­tott eszébe a székekkel, pa­dokkal eltorlaszolt műterem. Éreztenincs vesztegetni való idő. Azonnal átrohant Kiéhhez, egy árva szó nél­kül átnyújtotta a táviratot. Kléh Jancsi megdöbbenve olvasta a szomorú hírt, Iván­ra nézett, s anélkül, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz, nekiláttak a szé­keket, padokat kihordani. Végre ez is meglett, de Iván kétségbeesve nézett órájára, bizony lekéste a pesti vonat érkezését. Lelki szemei előtt megje­lent Tibor sápadt, beteg ar­ca, aki talán gipszkötésekkel bepólyálva várja őt, a ko­csit s az orvost az állomáson. Éppen rohanni akart az állomáshoz, mikor egy közeli vidám füttyszó állította meg, mely az utcáról a műterem­be vezető ösvényről hallat­szott. A jövevény egy diva­tos Zerkovitz-slágért fütyüli. Nem kellett sokáig várni, mert az illető akkor már ki­látszott a bokrok mögül:' Iván nem hitt a szemének.- Tibor volt a füttyös, s miköz. ben frissen lépdelt feléjük, már távolról kiabált nekik: — Halló fiúk! Remélem idejében megkaptátok a táv­iratomat, s volt időtök ki­pakolni a műteremből a cuccot! Gecse Árpád MŰVÉSZANEKDOTÁK Eltorlaszolt műtermek

Next

/
Oldalképek
Tartalom