Szolnok Megyei Néplap, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-15 / 13. szám
s SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. január 15. %y ideje bizonyos képek üldöznek. Iceberg vagy lebegő jéghegy, amely csak afféle dudorként emelkedik a tenger színe fölé, de nagyobbik fele, akár valami kékészöld jégből formált óriási hajótest, láthatatlanul nem is sejthetően rejtőzik a víz alatt. Vadrózsa- bokrok takarta észrevehetetlen, majdnem elzárt, szűk nyílási, barlangok vagy inkább barlangrendszerek bejárata, amelyekben oszlopként áll vagy függ a cseppkő, és föld alatti tavakra, fo- lyókra, termekre, folyosókra, átjárókra bukkan az ember. Egyajtós, egyablakos házikó, amelyből hatalmas, zárt pincébe juthatunk, s odalent egy iszonyatosan nagy, csillogó, fekete gép serény munkájának kattogása és zúgása hallatszik. Sokfajta képet látok, de mindegyik ugyanazt a gondolatot fejezi ki: ami látható, az kicsi és egyszerű; ami nem látható, az óriási, hatalmas és bonyolult. Röviden és nem képletesen szólva: a látható az én vagyok, jelentéktelen tisztviselő, a városban működő, számos pénzintézet egyikének alkalmazottja, de az is én vagyok, ami nem látható, illetve helyesebben, hogy is mondjam, az én életerőm, lelki energiám; mindezt pontosan tudom, de képtelen vagyok bármit is kezdeni vele. Sajnos azonban, két egyenlőtlen részem között nincsen kapcsolat, a nagyobbik semmilyen formájában sem hat a kisebbikre. így hát néha az a gyanúm támad, hogy nagyobbik, láthatatlan részem nem is az enyém, csak őrzője vagyok, és mint az összes többi őr, én se használhatom fel, be kell érnem azzal, hogy épségben megőrzőm halálomig. Az az érzés, hogv életem csak letétként van a birtokomban, elbátortalanít és lehangol. Egy alkalommar érthetetlen módon kedvem támadt rá, hogy kiöntsem a elkemet, és megemlítettem dolgot egy csinos gépírónő- ,.ek, Bellának, akivel egy helyiségben dolgozom. Az ice- bergről, a barlangról, a gépről természetesen nem szóltam : szégyelltem magamat. Csupán félénkségemre és elszigeteltségemre céloztam. Bella némán meredt rám kissé kancsal szemével, egy kis ideig erősebben rágta az amerikai rágógumit, amit már előzőleg a szájába vett, majd határozottan azt mondta: — Tudod, Girolamo, mi a te bajod? Az. hogy nem kommunikálsz. — Hogyhogy? — Megfigyeltelek, amikor köztünk vagy: nem beszélsz, nem veszel részt a társal- gásbarg* nem szólalsz meg, tartózkodóan félrehúzódsz: vagyis nem kommunikálsz. — Nincs semmi mondanivalóm. — Az nem számít: a kommunikálás nem azt jelenti, hogy az embernek mondanivalója van. — Hát akkor mit jelent? — Kommunikálni annyit jelent, mint... kommunikálni? — Ó igen. De végül is szerinted hogyan kell kommunikálni? Bella újra eltűnődött, közben erősen rágta a rágógumit, és félig lehunyta a szemét. Végre válaszolt : — Nem tudom; az ember sok mindent csinál úgy, hogy számot se vet vele, például lélegzik, jár. Van egy ötletem. Menjünk le holnap a tengerpartra Luciarióval, Giulianóval és Carával. Jó? Figyeld majd meg, hogyan csinálják a többiek és utánozd őket. Megfogadtam Bella tanácsát. Amikor elindultunk a kérdés minden részletét, olyan lendülettel, olyan hévvel cserélték ki az összes lehetséges információkat, mintha minden szavukkal alapvető fölfedezést tennének. Elnéztem őket; arcuk kipirult, elevenen csillogó szemük könnyesnek tetszett a rokonszenvtől. „Az ördögbe is — gondoltam önkéntelenül magamban —, mekkora hűhót csapnak, pedig csak az autósztrádák használatáról váltottak néhány közhelyet.” Elhatároztam, hogy én is megpróbálom a dolgot. A kocsiban a következőképpen ALBERTO MORAVIA Kommunikáció kocsival uticélunk, Fregene felé, akár a rovarkutató, aki rejtekhelyéről kémleli egy csomó rovar viselkedését, szinte tudományos alapossággal kezdtem figyelni utitár- saimat. Majdnem a kezdet kezdetén fölfedeztem valamit. A két fiatalember és a lány roppant elevenen beszélgetett, szavaikat a hatnapi munkát követő pihenőnap öröme, megkönnyebbülése, vidámsága, felszaba- dultsága hatotta át. Vagyis kommunikáltak. De nem olyan személyes dolgokat közöltek egymással, amelyek csakugyan fontosak nekik, és amelyek közvetlenül és mélyen érintik őket, hanem csupán információkat cseréltek a legkülönfélébb kérdésekről: sportról, tudományról, filmekről, divatról, politikáról, szórakozásról, takarékosságról és így tovább. Ezeket az információkat két, hallásra kevéssé meghökkentő vonás jellemezte: jóllehet nagy lendülettel mondták ki őket, semmi új se volt bennük, egytől egyig ismert, köztudott értesülések voltsík, és a társaság tagjai általában nem is figyeltek rájuk; mégis, miközben egyikük beszélt, a többi, anélkül, hogy hallgatta volna, türelmetlenül várta, hogy az illető befejezze mondókáját, és ő juthasson szóhoz. Például: — Rómából az autósztrádán már öt óra alatt el lehet jutni Milánóba. — Négy is elég, ha gyors a kocsid. — Én két óra alatt tettem meg az utat Rómából Firenzébe. — Én félóra alatt Firenzéből Bolognába. — Időnként lassítani kell, főleg kis kocsival. — Az autósztrádákon az a legveszélyesebb, hogy a kocsik egymásba szaladhatnak. — No meg az egyhangúság. — Főként éjszaka. — És nappal hogyan védekezel a vakító napfény ellen? Satöbbi, satöbbi. Megnéztem az órámat, kerek félórát beszélgettek az autósztrádákról, sorra vették a helyezkedtünk el: elöl a vezető és Bella, hátul Luciano. Cara és én.' Odafordultam a csinos, alacsony, barna Cáréhoz, aki ugyancsak gépírónő; láttam, hogy cigarettázik. Elkezdtem a beszélgetést: — Én húsz cigarettát szívok el naponta. Máris válaszolt: — Én csak tízet. —. A keleti cigaretták a legkönnyebbek. — Az amerikai cigaretták a legerősebbek. — A francia cigarettákba nagyon sötét dohányt töltenek. — Az angol cigarettába meg nagyon világosat. — A dohánytól rákot lehet kapni. — A füstszűrő megvéd a ráktól. — Az egyik barátom naponta hatvan cigarettát szív el. — Az apám nyolcvanat is elszív. És így tovább. Alaposan megvitattuk a dohány problémáját, beleértve a tubák-, a pipa- és a szivardohányt. Amikor elhallgattunk, észrevettem, hogy ez, legalábbis Cara szempontjából kommunikáció volt: epekedő tekintetet vetett rám, csipő- je hozzám simult, keze hozzáért a kezemhez. Bella felfigyelt a dologra, megfordult, és hirtelen azt sziszegte: — A legjobb cigaretták az óceánon túliak. — A hangja oly dühös volt, hogy Cara meg én ösztönösen elhúzódtunk egymástól. íme Fregene. íme a zöldre festett kabinok sora, mögöttük a tenger kék sávja. Elsőnek Bella és Cara ment a kabinba vetkőzni. Miközben odakint várakoztam, hallottam, hogy a különböző fürdőruhákról váltanak információkat: — A kétrészes fürdőruha kényelmesebb. — Az egyrészes divatosabb. — A bikini kiemeli a csípőt. — Az egyrészes karcsúbbnak tünteti fel a nők alakját. — Toplesst csak az hordhat, akinek szép melle van. — Toplesst tilos viselni. Ez alkalommal is az volt a benyomásom, hogy a két lány kommunikált. De mit közöltek egymással? Az égvilágon semmit, legalábbis azokból a szavakból ítélve, amelyeket hallottam. Bella végre kijött a kabinból, s elindult a tenger felé, de engem arra se méltatott, hogy rám nézzen. Gyorsan levetkőztem, közben két társam információkat cserélt a vízálló és normális, az arany és fém, a négyszögletes és kerek Karórákról, valamint az óraszíjakról és az acélláncból font karkötőkről: rohantam Bella után. Amikor utolértem, lustán járkált a parton, s minden lépésnél megnedvesítette a lábát a nyugodt tenger egy-egy kis fodrával. Megfogtam a karját, és megkérdeztem: — Bella, mi bajod? Nem felelt, sanda pillantást vetett rám, és karját kihúzta a kezemből. Nem hagytam annyiban a dolgot: — Bella, mivel bántottalak meg? Azt tanácsoltad, hogy kommunikáljak, és én kommunikáltam. — Persze, persze, ne félj, észrevettem. — Pontosabban, Cara talán azt hitte, hogy kommunikál velem, de én biztosan nem kommunikáltam vele. Bella, szeretlek, és csakis veled akarok kommunikálni, de nem úgy, mint a többiek, akik információkat cserélnek egymással; úgy akarok kommunikálni veled, hogy elmondom az igazat magamról, hogy magamról beszélek neked. Először is szeretném, ha megtudnád, hogy én a lelkem mélyén olyan vagyok, mint egy iceberg, mint egy mély barlang,, mint egy föld alatti gép: nagyobbik részem nem látható, ami látható, az semmi. Én azt szeretném, Bella, ha megismernéd a rejtett részemet, amely, ha szeretni fogsz, végre felszínre kerülhet, végre kifejeződhet. Amikor elhallgattam, fü- rödtem az izzadságban: még sohase voltam ilyen őszinte, még sohase beszéltem ilyen sokat magamról. Elhallgattam, és reménykedve néztem Bellát. Láttam, hogy sanda, becsmérlő pillantást vet rám, azután megvetése jeléül elfintorítja a száját. — Nem értelek — mondta végül. — De hisz én ... — Nem értelek, nem is akarlak megérteni. Szokásod szerint nem kommunikálsz, legalábbis velem nem kommunikálsz. Girolamo. Persze az előbb Carával kommunikáltál a kocsiban. Eriggv Carához. — De Bella ... — Eriggy Carához, és hagyj engem békében. Ebben a pillanatban a derült égbolt felől száraz robbanást lehetett hallani: egy katonai repülőgép, amelyet még nem láttunk, átlépte a hangsebesség határát. Támadt egy ötletem, s miközben a repülőgép süketítő dübörgéssel elszállt a fejünk fölött, odakiáltottam Bellának: — Szuperszonikus katonai repülőgép. áttam, hogy fölnéz, és tekintetével követi a repülőgépet, amely hosszú páracsíkot vonva távolodott. Azután kelletlenül válaszolt: — Nemsokára a polgári járatokon is szuperszonikus gépek fognak közlekedni. — Igen, Rómából két óra alatt eljuthatunk New Yorkba. — A szuperszónikus repülőgéppel az a baj, hogy nagyon erős zajt üt, amikor leszáll. — Ráadásul meg kell hosz- szabbítani a kifutópályákat. — A szuperszónikus repülőgép többe fog kerülni. — A szuperszónikus repülőgép kevesebbe fog kerülni. És így tovább. Közben odamentem Bella mellé, és megfogtam a kezét; nem ellenkezett. Epekedő tekintetet vetett rám, és mosolyogva mondta: — Ne ússzunk egyet? — De igen. Egymás kezét fogva, ujjainkat összefonva elindultunk a tenger felé. Zsámbokj Zoltán fordítása ALFONSAS MALDONIS Kisgyermekeink Fertőzött már a föld meg a tenger Esik — s hajunk elhull vele mind. Itt élnek, ebben a nagy világban Kisgyermekeink. Hová vigyük, hol rejtsük el őket? Oda szűz vizeink s mezeink! Atom- jegyesen játszanak a földön Kisgyermekeink. Tengerek innenső s túloldalán Meddig töprengtek még, feleink? Emberek, ebben a világban élnek Kisgyermekeink. HEINZ KAHLAU' Bizonyosság Járj meg minden utat, szállj le minden mélybe, repülj föl minden égbe, de ne nézz, ne nézz körül. Én nem követlek. A magam útját, egeken, poklokon át magam keresem én. Nem lehet oly nagy a Mindenség, hogy mi egymást viszont ne lássuk. Ameddig magaddal hordod a mosolyodat, mindenütt rád találok. WALJHER NOWOTNY Még sohasem voltunk ennyire jóllakottak mint ma Egyetlen nélkülözést ismerünk csak az érzések hiányát Munkaidőnk szabályozott Munkahelyünk biztonságos A szerelem szabad Távoli földrészeken dúl csak háború a legközelebbi is hidegen hagy minket A szex kormányozza gondolkodásunk A reklám a cselekvésünk *■ A képernyő szállítja eszményeinket Olykor ha meghal egy-egy rokonunk pompával tesszük a sírba Néhány óra múlva már a sporthíreket olvassuk meg a moziműsort s a kutyánkért aggódunk mert szopornyicás lett Tegnap száz ember jött a világra épp olyanok lesznek mint Te meg én. (Garai Gábor fordításai) ROSEMARIE CASTORO (USA): SZIMFÓNIA
