Szolnok Megyei Néplap, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-18 / 297. szám

1977. december 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP T A Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézete a napokban ünnepli fennállásának 75. évfordulóját. Képünkön: a kísérletekhez a legkorszerűbb műszerek állnak az intézetben a dolgozók rendelkezésére. Közművelődési tapasztalatcsere A váci járás közművelő­dési szakemberei a Ságvári Endre megyei Művelődési Központi meghívására hol­nap tapasztalatcserére me­gyénkbe érkeznek. Délelőtt Szolnokon, a Komarov-te- remben megismerkednek a megyei művelődési központ módszertani, hálózati tevé­kenységével, és megtekintik a Komarov-teremben ki­alakított felnőttoktatási Stú­diót. Délután a jászladányi művelődési házban beszélge­tésen vesznek részt, ahol a művelődési otthonok, kapcso­lat-rendszeréről, valamint a korszerű szemléltetés mód­jairól lesz szó. A vendégek a délután fo­lyamán a jászalsószentgyör- gyi József Attila művelődési házba is ellátogatnak. Domanovszky emlékmúzeum Végleges otthonra talál Dunaújvárosban Domanovsz­ky Endre Kossuth-díjaS fes­tőművész hagyatékának egy része. A városi tanács a művész 276 alkotását megvá­sárolta és Domanovszky- emlékmúzeumot hoz létre. Az emlékmúzeumba kerülő mű­vek között 180 grafika, 34 akvareli és 62 egyéb alko­tás: festmény, nagyméretű mozaikterv, illetve gobelin­karton található. A tervek szerint a Domanovszky-em- lékmúzeum 1978 őszén nyit. Rendhagyó irodalomórák Jól sikerült rendhagyó iro­dalomórát szervezett az el­múlt napokban a tiszafüredi művelődési központ. Mohai Gábornak, a debreceni Cso­konai Színház művészének Petőfi-versekből összeállított műsorát Abádszalókon és Tiszafüreden több mint hat­száz felsőtagozatos tanuló hallgatta végig. Életrajzok kötetben A munkásmozgalom kiemelkedő szolnoki harcosairól A szolnoki Városi Tanács művelődésügyi osztálya je­lentette meg Zádor Béla szerkesztésében A munkás- mozgalom kiemelkedő szol­noki harcosai című 7 íves életrajzkötetet. A könyvecs­ke folytatása egy évekkel ezelőtti jó kezdeményezés­nek: bemutatni a munkás- mozgalom kiemelkedő szol­noki személyiségeinek mun­kásságát. A most megjelent kötet­ben Győri Tibor Barta Ist­vánról; Kende János Dikó Balázsról; dr. Selmeczi Lász­ló Hoksári Jánosról és Já- szi Ferencről; Szerényi Im­re Ragó Antalról; dr. Ge- csényi Lajos Schwimmer Ferencről; Zádor Béla pedig Sebestyén János életútjáról írt tanulmányt. A gazdag forrásanyagot is feltüntető kötet különben jó példa arra, hogy a nem hi­vatásos könyvkiadók kiadá­sában hogyan lehet szerény anyagiakkal értékes munkát megjelentetni. A társadalmi összefogással kiadott könyv elkészítéséhez a Szolnoki Papírgyár, az NKFV nyom­da Gutenberg János Szocia­lista Brigádja és a Szolnoki Nyomda Vállalat dolgozói adtak számottevő segítséget. Az ezer példányban meg­jelent könyvet ajánljuk az iskolai oktató-nevelő munka segítésére, kutatóknak, s mindenkinek aki az elmúlt fél évszázad helyi, munkás- mozgalmi eseményei iránt érdeklődik. FÉL ÉVSZÁZAD UTÁN Az utolsó tanév A negyedikesek már hazamentek. Kihalt az osztály­terem, csak a tanító szöszmötöl még egy kicsit. Beír a naplóba, elteszi a padban felejtett füzeteket, radí­rokat. Ránéz a táblára, „szépen törölte le a kis Kati, takaros, rendszerető lány lesz belőle”, állapítja meg. Egy percre ottfelejti a szemét a tábla bal felső sar­kán. Odáig nem ért fel a kislány szivacsa, vakító fe­hér krétanyom adja hírül: 1977. XII. 15. Az ötvenegyedik decembe­rem az iskolában, morfon­dírozik, elindul hazafelé. Az utcán fiatalok, idősebbek jönnek-mennek. Valameny- nyien tanítványai voltak; is­merősként üdvözlik, elújsá­golják örömeiket, panaszkod­nak, gondjaikat sorolják, tudják a „Tanító úrnak” mindig van egy jó tanácsa, vigasztaló szava, de sokszor az is elég, ha csak rájuk mosolyog, szigorú s mégis derűs szemeivel. Szigorú? A tanítványok szerint igen. Másokkal pedig csak az lehet szigorú, aki önmagával is az. Dr. Bara­bás Béla sajátmagával szem­ben nagyon szigorú. Egész életében tanult, hogy minél többet adhasson a gyerekek­nek. A tiszaroffi gyerekek­nek, hiszen életének nagyobb részét nekik ajándékozta. Hogy eltelt az idő! Szinte észre sem vette, míg egyszer csak levelet kapott az első tanítványai egyikétől. Azt írta, nyugdíjba ment, jó ál­lásból, s ezután sem lesz anyagi gondja. Bizony az egykori diák nyugdíja ma­gasabb volt, mint a tanítója fizetése. Dr. Barabás Béla nem irigyelte, csak akkor szomorodott el kicsit, mikor meglátta a stoppolást a za­kója könyökén. Sohasem ismerte a fény­űzést. Már gyerekkorában hozzászokott a takarékosko­dáshoz. A vasúti kalauz csa­ládjában négy gyerekszájról kellett gondoskodni, a ruhák egymásra vándoroltak, ösz- szefogott az egész család, hogy Béla — akiről tanárai úgy vélekedtek, nem szabad elkallódnia — továbbtanul­hasson. Szülővárosában. a debreceni Tanítóképzőben szerzett oklevelet, s ötven­egy évvel ezelőtt kinevezték néptanítónak Tiszaroffra. A lelkes, fiatal tanító sokszor maga gyújtotta be a kályhát, hogy legalább az iskolában ne fázzanak a gyerekek. Ru­haakciókat szervezett tanító feleségével együtt a legsze­gényebb diákoknak, akikben évekkel ezelőtti önmagára is­mert. Ekkor már igazgató volt az öt pedagógusból álló tantestületben. Meggazda­godhatott volna, neki is volt földje, fizetése. Egészen más vonzotta azonban. Beiratko­zott a budapesti Jogtudomá­nyi Egyetemre. Az össze­gyűjtögetett pengők a tan­díj csekkekkel lassacskán át­vándoroltak az egyetem kasszájába, s a tíz évig takarítgatott pénzből egy fil­lér sem maradt a diploma átvételekor. Pedagógus és jogász. Ez utóbbi képesítést azért sze­rezte meg, hogy ne marad­jon kenyér nélkül a család, ha meg kell válni az iskolá­tól, vagy ha netán beléunna a tanításba. Sohasem unta meg. ötvenegy éven át — egy napot sem mulasztott — minden reggel tele várako­zással indult a diákokhoz. Sikerült-e megtanulniuk a leckét, meggyógyult-e már a Jóska, hogy segítsem behoz­ni a hosszú hiányzásból szár­mazó lemaradását. Vagy ag­gódva: jaj csak észre ne ve­gyék a gyerekek, hogy bána­tom van. A felszabadulás után rö­vid ideig Tiszavárkonyban igazgatóskodott. majd mi­után az ötévi pedagógiai ta­nulmányai révén középisko­lai tanári minősítést kapott, visszament Tiszaroffra. En­nek már több mint húsz éve. Azóta is több száz ceruzát fogó gyerekkezet igazított az írás­ra, vezetett be a számok bi­rodalmába, tanította, nevel­te diákjait Móra legszebb történeteivel. Valahogy úgy, ahogy az író tehette tanít­ványaival. A hetvenegy éves tanító nyugdíjba készül. Még el­képzelni sem tudja. hogy telnek majd a napjai, de" sejti, hogyha szeptemberben újra megszólal az iskola­csengő ... A feleségét is na­gyon megviselte a nyugdíjba vonulás. Elviselhetetlen lesz a hatalmas lakás, amelynek minden szegletében egy-egy régi óravázlat, füzet, jegyze­tek emlékeztetnek. A lányuk is régen kirepült már a fé­szekből ; tanítónő Debrecen­ben. Nyílik-e majd a nyikorgős kiskapu ezután is? Jönnek-e a gyerekek egy-egy nehéz számtanpéldával, vagy azért a könyvért, amelyből egy­szer a tanító bácsi nagyon szép történetet olvasott fel. Sokszor el-eltöpreng ezeken a kérdéseken, s számvetést készít, az életéről. Fehér krétával, nem színesekkel, pirossal, zölddel, sárgával. Mert végtelenül szerény, s nagyon-nagyon szigorú ön­magával. Tál Gizella „Fenyőbált” rendeznek ma a jásztelki általános iskolában. Az alkalomra vidám műsort állí­tottak össze; képünkön próbálnak az alsósok vagy szövetségesek? sokat vitatott Napjaink kérdése: egy­------------------ más létere tö­rő konkurrensek vagy egy­más hatását felerősítő, kul­turális emelkedést hozó szö- vetségesek-e a televízió, a film, a rádió, a könyv meg a színház? A z elméleti válasz olyan egyértelmű, hogy magát a kérdést megszüntetni lát­szik: a mozgó kép sokféle módon ébreszthet irodalmi érdéklődést (regények, elbe­szélések film vagy tv adap­tációja: írók, színészek köz­vetlen megszólaltatása, iro­dalmi viták a tv-nézők nyil­vánossága előtt; színházi közvetítések — amelyek nem pótolván az „igazit” annak megnézésére késztetnek — közeli és távoli tájak, vá­rosok bemutatása; történe­lem, művészet, néprajz, ter­mészettudomány témakörei­ből vett ismeretterjesztő fil­mek és még sok minden éb­reszt csak a könyvek segít­ségével kielégíthető kíván­csiságot) ; az olvasmányél­mények viszont gyakran kí­vánják a képi kiegészítést (például útleírás, művészet- történet); és a színházlátoga­tó szívesen nézi meg ked­velt művészeinek portré­filmjeit. Elvileg téhát két­ségtelen a szövetséges hely­zet, a sokféle kölcsönhatás, olyannyira, hogy felesleges­nek tűnik a további töpren­gés. Mégsem az. A gyakorlat — mint annyi más kérdés­ben is — nem követi feltét­lenül az ésszerűséget. A rá­ció ugyanis az „elvont em­berre” szabott, ám a valóságos egyéniség a maga pszicholó­giai kötöttségeiben vergő­dik. • * » A mozgó képet a nagy filmesztéta, Balázs Béla ko­runk népművészetének ne­vezte. A megállapítás erede­ti ugyan, de csak látszólag helytálló. A film (a továb­biakban vegyük egy kalap alá a tv-vei, mert mondani­valónk szempontjából szere­pük azonos) „fogyasztója” valóban az egész nép; készí­tőinek serege is növekszik, gondoljunk az amatőrfilme­sek óriási táborára. A nép­művészet lényege azonban nem az, hogy sokan „fo­gyasztják” és sokan hozzák létre, hanem hogy közös­ségben születik, magán vise­li egy adott közösség jel­legzetességeit és — a tárgyi alkotásokat kivéve — a kö­zösség kollektiven formálja, alakítja, csiszolgatja, miköz­ben térben és időben (szom­szédainak, illetve utódainak) terjeszti. Ezt a kollektivitást (alko­tók és „fogyasztók” azonos­ságát) semmiképp sem ta­láljuk meg a mozgóképnél, a televízió meg éppen elle­ne hat, mert az egyént sza­bad óráiban otthonához lán­colja és így társas kapcsa- latait sorvasztja. E kapcsolatok hiánya hal­ványítja a szellemi életet is. Amint a népek történetében a tengeri hajózás, az egy­mással való érintkezés kul­túrák gyors kibontakozását tette lehetővé, úgy az egyén életében is óriási lendítőerő a gondolatcsere, á gond,óla­tok összeszikrázása. Olva­sáspszichológiai felmérések­ből tudjuk, hogy sokkal töb­bet olvasnak, akiknek van kivel megbeszélniük könyv­élményeiket. A mozgókép azonkívül mértéktelen fogyasztás ese­tén passzivitást kelt. meg­bénítja a személyiség cse­lekvő erejét. Különönképpen akkor, ha valaki kisgyer­mekként nő hozzá a képer­nyőhöz, ha azt szülei amo­lyan „házi fegyelmezőnek”, „ingyen dadának” tekintik. Az ilyen gyermekben kiala­kul a képi gondolkodás túl­súlya, s ez elnyomja a fo­galmi, azaz elvont gondol­kodás képességét, szintúgy a bontakozó képzeletet is. (Nem szólva az idegrend­szerre és a látásra ható egészségügyi ártalmakról!) Az ilyen gyermek elkábul a benyomásoktól, dekoncent- rált, felületes lesz, s el sem jut oda, hogy a fáradságo­sabb, de maradandóbb is­meretszerzés fogalmi, — vagyis könyvekre alapozott — útját járja, megteremt­vén magában a megismerés eszközeinek áhított szövet­ségét. Mindez persze nemcsak a gyermekre, hanem a mű­veltség első lépéseinél tartó felnőttre is érvényes. Pasz- szivitás, kényelem, elzárkó­zás: megannyi akadálya, hogy az előbb említett ver­senytársakból szövetségesek legyenek. Mert ez az ész­szerű és természetesnek lát­szó szövetség csak abban a belső harmóniában valósul­hat meg, amit az egyén a különféle ismeretszerző esz­közök okos felhasználásával önmagában kialakít. Az aránytalanságokból eredő torzulások ellen csak akkor tudunk védekezni, ha a mozgó kép pszichológiai ha­tásának veszélyeivel őszin­tén szembenézünk. Könnyű — és felületes — megoldás lenne a statiszti­kák számaival megnyugtat­ni magunkat: évről évre több könyv fogy nálunk, köztük olyan magasszintű művek is,amelyekhez hason­lókat egy emberöltővel ez­előtt legfeljebb néhányszá- zan há olvastak. A fejlődés kétségtelen, ám az is tény, hogy a lakosság fele nem olvas rendszeresen, harmada pedig egyáltalán nem vesz könyvet a kezébe. Naponta tapasztaljuk, hogy' kétmil­liós fővárosunkban hiány­cikk a színházjegy, de ha a színházi férőhelyek számát a lakosságéhoz viszonyítjuk, nyomban kiderül, nem a színházlátogató sok, — a színház kevés. A mozgókép csak akkor lesz és lehet kul­turális felemelkedésünk esz­köze, ha az előbb említett harmónia szükségességét tu­datosítjuk, és ha minden le­hető alkalommal figyelmez­tetjük a szülőket: a tv és a film ajándék is, de veszede­lem is, csínján kell vele bánni, akár a gyógyszerrel. * * * Végül a rádióról csak annyit: oly nyilvánvalóan szövetséges, hogy verseny­társ mivolta fel sem merül. Szerény doboz, szemünket nem rongálja, nem pótol sem láványt, sem könyvet, gondolkodásunkat inkább fo­galmi útra tereli, jótétemény a magánosoknak, s legin­kább az egyhangú, manuális munkák végzőinek: szépiro­dalmi, ismeretterjesztő mű­sorai más tevékenység köz­ben is pallérozzák elmén­ket, s gyakran rábírnak egy- egy könyv kézbevételére. Veszélye, — ha van, — csak ott észlelhető, ahol már más okok előidézték a bajt: a gondolkodásra rá nem szo­kott fiataloknál, akik úton- útfélen zenét harsogtatnak a fülükbe, mert félnek egye­dül maradni önmagukkal, hiszen a szó szoros értelmé­ben unják „magukat”. Nem félünk *£uten­berg ga- lakszis” alkonyától, a könyv- kultúra hanyatlásától: a könyv évezredeken át kévé­seké volt, s most már gyű­rűzve terjed, hogy mind többeké legyen. Az a kíván­ság sugallja e sorokat, hogy a kép társulva a könyvhöz, a hanghoz, a játékszínhez egész népünk körében szol­gálja a szabadon szárnyaló gondolatot. A közműveltsé­get, amely csak közösségi* lehet. Bozóky Éva

Next

/
Oldalképek
Tartalom