Szolnok Megyei Néplap, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-18 / 297. szám
1977. december 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP T A Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézete a napokban ünnepli fennállásának 75. évfordulóját. Képünkön: a kísérletekhez a legkorszerűbb műszerek állnak az intézetben a dolgozók rendelkezésére. Közművelődési tapasztalatcsere A váci járás közművelődési szakemberei a Ságvári Endre megyei Művelődési Központi meghívására holnap tapasztalatcserére megyénkbe érkeznek. Délelőtt Szolnokon, a Komarov-te- remben megismerkednek a megyei művelődési központ módszertani, hálózati tevékenységével, és megtekintik a Komarov-teremben kialakított felnőttoktatási Stúdiót. Délután a jászladányi művelődési házban beszélgetésen vesznek részt, ahol a művelődési otthonok, kapcsolat-rendszeréről, valamint a korszerű szemléltetés módjairól lesz szó. A vendégek a délután folyamán a jászalsószentgyör- gyi József Attila művelődési házba is ellátogatnak. Domanovszky emlékmúzeum Végleges otthonra talál Dunaújvárosban Domanovszky Endre Kossuth-díjaS festőművész hagyatékának egy része. A városi tanács a művész 276 alkotását megvásárolta és Domanovszky- emlékmúzeumot hoz létre. Az emlékmúzeumba kerülő művek között 180 grafika, 34 akvareli és 62 egyéb alkotás: festmény, nagyméretű mozaikterv, illetve gobelinkarton található. A tervek szerint a Domanovszky-em- lékmúzeum 1978 őszén nyit. Rendhagyó irodalomórák Jól sikerült rendhagyó irodalomórát szervezett az elmúlt napokban a tiszafüredi művelődési központ. Mohai Gábornak, a debreceni Csokonai Színház művészének Petőfi-versekből összeállított műsorát Abádszalókon és Tiszafüreden több mint hatszáz felsőtagozatos tanuló hallgatta végig. Életrajzok kötetben A munkásmozgalom kiemelkedő szolnoki harcosairól A szolnoki Városi Tanács művelődésügyi osztálya jelentette meg Zádor Béla szerkesztésében A munkás- mozgalom kiemelkedő szolnoki harcosai című 7 íves életrajzkötetet. A könyvecske folytatása egy évekkel ezelőtti jó kezdeményezésnek: bemutatni a munkás- mozgalom kiemelkedő szolnoki személyiségeinek munkásságát. A most megjelent kötetben Győri Tibor Barta Istvánról; Kende János Dikó Balázsról; dr. Selmeczi László Hoksári Jánosról és Já- szi Ferencről; Szerényi Imre Ragó Antalról; dr. Ge- csényi Lajos Schwimmer Ferencről; Zádor Béla pedig Sebestyén János életútjáról írt tanulmányt. A gazdag forrásanyagot is feltüntető kötet különben jó példa arra, hogy a nem hivatásos könyvkiadók kiadásában hogyan lehet szerény anyagiakkal értékes munkát megjelentetni. A társadalmi összefogással kiadott könyv elkészítéséhez a Szolnoki Papírgyár, az NKFV nyomda Gutenberg János Szocialista Brigádja és a Szolnoki Nyomda Vállalat dolgozói adtak számottevő segítséget. Az ezer példányban megjelent könyvet ajánljuk az iskolai oktató-nevelő munka segítésére, kutatóknak, s mindenkinek aki az elmúlt fél évszázad helyi, munkás- mozgalmi eseményei iránt érdeklődik. FÉL ÉVSZÁZAD UTÁN Az utolsó tanév A negyedikesek már hazamentek. Kihalt az osztályterem, csak a tanító szöszmötöl még egy kicsit. Beír a naplóba, elteszi a padban felejtett füzeteket, radírokat. Ránéz a táblára, „szépen törölte le a kis Kati, takaros, rendszerető lány lesz belőle”, állapítja meg. Egy percre ottfelejti a szemét a tábla bal felső sarkán. Odáig nem ért fel a kislány szivacsa, vakító fehér krétanyom adja hírül: 1977. XII. 15. Az ötvenegyedik decemberem az iskolában, morfondírozik, elindul hazafelé. Az utcán fiatalok, idősebbek jönnek-mennek. Valameny- nyien tanítványai voltak; ismerősként üdvözlik, elújságolják örömeiket, panaszkodnak, gondjaikat sorolják, tudják a „Tanító úrnak” mindig van egy jó tanácsa, vigasztaló szava, de sokszor az is elég, ha csak rájuk mosolyog, szigorú s mégis derűs szemeivel. Szigorú? A tanítványok szerint igen. Másokkal pedig csak az lehet szigorú, aki önmagával is az. Dr. Barabás Béla sajátmagával szemben nagyon szigorú. Egész életében tanult, hogy minél többet adhasson a gyerekeknek. A tiszaroffi gyerekeknek, hiszen életének nagyobb részét nekik ajándékozta. Hogy eltelt az idő! Szinte észre sem vette, míg egyszer csak levelet kapott az első tanítványai egyikétől. Azt írta, nyugdíjba ment, jó állásból, s ezután sem lesz anyagi gondja. Bizony az egykori diák nyugdíja magasabb volt, mint a tanítója fizetése. Dr. Barabás Béla nem irigyelte, csak akkor szomorodott el kicsit, mikor meglátta a stoppolást a zakója könyökén. Sohasem ismerte a fényűzést. Már gyerekkorában hozzászokott a takarékoskodáshoz. A vasúti kalauz családjában négy gyerekszájról kellett gondoskodni, a ruhák egymásra vándoroltak, ösz- szefogott az egész család, hogy Béla — akiről tanárai úgy vélekedtek, nem szabad elkallódnia — továbbtanulhasson. Szülővárosában. a debreceni Tanítóképzőben szerzett oklevelet, s ötvenegy évvel ezelőtt kinevezték néptanítónak Tiszaroffra. A lelkes, fiatal tanító sokszor maga gyújtotta be a kályhát, hogy legalább az iskolában ne fázzanak a gyerekek. Ruhaakciókat szervezett tanító feleségével együtt a legszegényebb diákoknak, akikben évekkel ezelőtti önmagára ismert. Ekkor már igazgató volt az öt pedagógusból álló tantestületben. Meggazdagodhatott volna, neki is volt földje, fizetése. Egészen más vonzotta azonban. Beiratkozott a budapesti Jogtudományi Egyetemre. Az összegyűjtögetett pengők a tandíj csekkekkel lassacskán átvándoroltak az egyetem kasszájába, s a tíz évig takarítgatott pénzből egy fillér sem maradt a diploma átvételekor. Pedagógus és jogász. Ez utóbbi képesítést azért szerezte meg, hogy ne maradjon kenyér nélkül a család, ha meg kell válni az iskolától, vagy ha netán beléunna a tanításba. Sohasem unta meg. ötvenegy éven át — egy napot sem mulasztott — minden reggel tele várakozással indult a diákokhoz. Sikerült-e megtanulniuk a leckét, meggyógyult-e már a Jóska, hogy segítsem behozni a hosszú hiányzásból származó lemaradását. Vagy aggódva: jaj csak észre ne vegyék a gyerekek, hogy bánatom van. A felszabadulás után rövid ideig Tiszavárkonyban igazgatóskodott. majd miután az ötévi pedagógiai tanulmányai révén középiskolai tanári minősítést kapott, visszament Tiszaroffra. Ennek már több mint húsz éve. Azóta is több száz ceruzát fogó gyerekkezet igazított az írásra, vezetett be a számok birodalmába, tanította, nevelte diákjait Móra legszebb történeteivel. Valahogy úgy, ahogy az író tehette tanítványaival. A hetvenegy éves tanító nyugdíjba készül. Még elképzelni sem tudja. hogy telnek majd a napjai, de" sejti, hogyha szeptemberben újra megszólal az iskolacsengő ... A feleségét is nagyon megviselte a nyugdíjba vonulás. Elviselhetetlen lesz a hatalmas lakás, amelynek minden szegletében egy-egy régi óravázlat, füzet, jegyzetek emlékeztetnek. A lányuk is régen kirepült már a fészekből ; tanítónő Debrecenben. Nyílik-e majd a nyikorgős kiskapu ezután is? Jönnek-e a gyerekek egy-egy nehéz számtanpéldával, vagy azért a könyvért, amelyből egyszer a tanító bácsi nagyon szép történetet olvasott fel. Sokszor el-eltöpreng ezeken a kérdéseken, s számvetést készít, az életéről. Fehér krétával, nem színesekkel, pirossal, zölddel, sárgával. Mert végtelenül szerény, s nagyon-nagyon szigorú önmagával. Tál Gizella „Fenyőbált” rendeznek ma a jásztelki általános iskolában. Az alkalomra vidám műsort állítottak össze; képünkön próbálnak az alsósok vagy szövetségesek? sokat vitatott Napjaink kérdése: egy------------------ más létere törő konkurrensek vagy egymás hatását felerősítő, kulturális emelkedést hozó szö- vetségesek-e a televízió, a film, a rádió, a könyv meg a színház? A z elméleti válasz olyan egyértelmű, hogy magát a kérdést megszüntetni látszik: a mozgó kép sokféle módon ébreszthet irodalmi érdéklődést (regények, elbeszélések film vagy tv adaptációja: írók, színészek közvetlen megszólaltatása, irodalmi viták a tv-nézők nyilvánossága előtt; színházi közvetítések — amelyek nem pótolván az „igazit” annak megnézésére késztetnek — közeli és távoli tájak, városok bemutatása; történelem, művészet, néprajz, természettudomány témaköreiből vett ismeretterjesztő filmek és még sok minden ébreszt csak a könyvek segítségével kielégíthető kíváncsiságot) ; az olvasmányélmények viszont gyakran kívánják a képi kiegészítést (például útleírás, művészet- történet); és a színházlátogató szívesen nézi meg kedvelt művészeinek portréfilmjeit. Elvileg téhát kétségtelen a szövetséges helyzet, a sokféle kölcsönhatás, olyannyira, hogy feleslegesnek tűnik a további töprengés. Mégsem az. A gyakorlat — mint annyi más kérdésben is — nem követi feltétlenül az ésszerűséget. A ráció ugyanis az „elvont emberre” szabott, ám a valóságos egyéniség a maga pszichológiai kötöttségeiben vergődik. • * » A mozgó képet a nagy filmesztéta, Balázs Béla korunk népművészetének nevezte. A megállapítás eredeti ugyan, de csak látszólag helytálló. A film (a továbbiakban vegyük egy kalap alá a tv-vei, mert mondanivalónk szempontjából szerepük azonos) „fogyasztója” valóban az egész nép; készítőinek serege is növekszik, gondoljunk az amatőrfilmesek óriási táborára. A népművészet lényege azonban nem az, hogy sokan „fogyasztják” és sokan hozzák létre, hanem hogy közösségben születik, magán viseli egy adott közösség jellegzetességeit és — a tárgyi alkotásokat kivéve — a közösség kollektiven formálja, alakítja, csiszolgatja, miközben térben és időben (szomszédainak, illetve utódainak) terjeszti. Ezt a kollektivitást (alkotók és „fogyasztók” azonosságát) semmiképp sem találjuk meg a mozgóképnél, a televízió meg éppen ellene hat, mert az egyént szabad óráiban otthonához láncolja és így társas kapcsa- latait sorvasztja. E kapcsolatok hiánya halványítja a szellemi életet is. Amint a népek történetében a tengeri hajózás, az egymással való érintkezés kultúrák gyors kibontakozását tette lehetővé, úgy az egyén életében is óriási lendítőerő a gondolatcsere, á gond,ólatok összeszikrázása. Olvasáspszichológiai felmérésekből tudjuk, hogy sokkal többet olvasnak, akiknek van kivel megbeszélniük könyvélményeiket. A mozgókép azonkívül mértéktelen fogyasztás esetén passzivitást kelt. megbénítja a személyiség cselekvő erejét. Különönképpen akkor, ha valaki kisgyermekként nő hozzá a képernyőhöz, ha azt szülei amolyan „házi fegyelmezőnek”, „ingyen dadának” tekintik. Az ilyen gyermekben kialakul a képi gondolkodás túlsúlya, s ez elnyomja a fogalmi, azaz elvont gondolkodás képességét, szintúgy a bontakozó képzeletet is. (Nem szólva az idegrendszerre és a látásra ható egészségügyi ártalmakról!) Az ilyen gyermek elkábul a benyomásoktól, dekoncent- rált, felületes lesz, s el sem jut oda, hogy a fáradságosabb, de maradandóbb ismeretszerzés fogalmi, — vagyis könyvekre alapozott — útját járja, megteremtvén magában a megismerés eszközeinek áhított szövetségét. Mindez persze nemcsak a gyermekre, hanem a műveltség első lépéseinél tartó felnőttre is érvényes. Pasz- szivitás, kényelem, elzárkózás: megannyi akadálya, hogy az előbb említett versenytársakból szövetségesek legyenek. Mert ez az észszerű és természetesnek látszó szövetség csak abban a belső harmóniában valósulhat meg, amit az egyén a különféle ismeretszerző eszközök okos felhasználásával önmagában kialakít. Az aránytalanságokból eredő torzulások ellen csak akkor tudunk védekezni, ha a mozgó kép pszichológiai hatásának veszélyeivel őszintén szembenézünk. Könnyű — és felületes — megoldás lenne a statisztikák számaival megnyugtatni magunkat: évről évre több könyv fogy nálunk, köztük olyan magasszintű művek is,amelyekhez hasonlókat egy emberöltővel ezelőtt legfeljebb néhányszá- zan há olvastak. A fejlődés kétségtelen, ám az is tény, hogy a lakosság fele nem olvas rendszeresen, harmada pedig egyáltalán nem vesz könyvet a kezébe. Naponta tapasztaljuk, hogy' kétmilliós fővárosunkban hiánycikk a színházjegy, de ha a színházi férőhelyek számát a lakosságéhoz viszonyítjuk, nyomban kiderül, nem a színházlátogató sok, — a színház kevés. A mozgókép csak akkor lesz és lehet kulturális felemelkedésünk eszköze, ha az előbb említett harmónia szükségességét tudatosítjuk, és ha minden lehető alkalommal figyelmeztetjük a szülőket: a tv és a film ajándék is, de veszedelem is, csínján kell vele bánni, akár a gyógyszerrel. * * * Végül a rádióról csak annyit: oly nyilvánvalóan szövetséges, hogy versenytárs mivolta fel sem merül. Szerény doboz, szemünket nem rongálja, nem pótol sem láványt, sem könyvet, gondolkodásunkat inkább fogalmi útra tereli, jótétemény a magánosoknak, s leginkább az egyhangú, manuális munkák végzőinek: szépirodalmi, ismeretterjesztő műsorai más tevékenység közben is pallérozzák elménket, s gyakran rábírnak egy- egy könyv kézbevételére. Veszélye, — ha van, — csak ott észlelhető, ahol már más okok előidézték a bajt: a gondolkodásra rá nem szokott fiataloknál, akik úton- útfélen zenét harsogtatnak a fülükbe, mert félnek egyedül maradni önmagukkal, hiszen a szó szoros értelmében unják „magukat”. Nem félünk *£utenberg ga- lakszis” alkonyától, a könyv- kultúra hanyatlásától: a könyv évezredeken át kévéseké volt, s most már gyűrűzve terjed, hogy mind többeké legyen. Az a kívánság sugallja e sorokat, hogy a kép társulva a könyvhöz, a hanghoz, a játékszínhez egész népünk körében szolgálja a szabadon szárnyaló gondolatot. A közműveltséget, amely csak közösségi* lehet. Bozóky Éva