Szolnok Megyei Néplap, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-07 / 287. szám
1977. december 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Dani üzenete Egy újságírónak az év minden napja tartogat egy-egy sztorit, amit elraktároz emlékei közé. Nos, ezelőtt a Középtisza- vidéki Vízügyi Igazgatóság egyik brigádja megkeresett: van a műhelyünkben egy fiú, kicsit kelekótya, de jóindulatú. Az igazmondás nem tartozik legfőbb erényei közé, és a munkát is messze ívben elkerülné legszívesebben. Ök elhatározták: becsületes, igazi munkásembert nevelnek a fiúból, de ahhoz az én segítségem is 'kell. Írjak a vállalásukról az újságba, de beszéljek a fiúval, és kísérjem figyelemmel én is Dani sorsát. Fogjunk össze, a gyerek érdekében. És attól az időtől kezdve Dani bejárt a szerkesztőségbe, tudtam mikor mosták meg a fejét az öreg szakik, mikor „vágta ki a rezet” a szaíkmunkásképző- ben... Aztán elkövetkezett az idő amikor egyenruhában kopogtatott be hozzám, katonaidejét töltötte... Miért meséltem Daniról? Mert a közelmúltban látogatóm volt: Csathó Dániel, a pécsi egyetemi gyógyszer- tár asszisztense, kétgyermekes családapa. „Tetszik emlékezni, milyen kis buta kölyök voltam? Tessék megmondani a szaki bácsiknak, hogy mindent nagyon köszönök. Ha ők nincsenek, aligha vagyok ma ilyen boldog ember...” Lám, mire jó, hogy kértek tőlem egy sztorit. Átadhattam a vízügyeseknek Dani üzenetét. Varga Viktória Iszapban csáklyázi Az 1970-es nagy ár- víz során a Nyírségben jártam. Iszonyú élmény volt a zavarosan kavargó vízben fuldokló falvakat látni. Egy ösz- szerogyott vályogház romjai között hamuszürke arcú férfi csákiyázta a derékig érő iszapot. Zsírosbödön, sáros ágynemű, vesz- szőből font kenyereskosár akadt a horgára. Beszélgetni próbáltam vele, de ő csak egyet hajtogatott eszelősen: — Mondja lesz még valaha az életben csak egyetlen szobányi tető a fejem felett? Mondja, hogy lesz, ugye lesz... Kötelességem volt biztatni, bár akkor, ott nem volt 'könnyű optimistának lenni. Karácsonykor meglátogattuk ismét a községet. Megkerestem a csáklyázó embert is. Vadonatúj ház, tágas előszoba, a fürdőszoba meny- nyezetig csempés. A három szobában még gyári illatú bútorok, a házigazda a legutolsó kiadású televíziót nézte éppen, zoknis lába az asztalon. — De jó, hogy jön — fogadott kitörő örömmel. Éppen egy újságíróra van szükségem, azt írja meg, hogy panaszom van! A mama együtt lakott velünk a régi házban, de a kis konyhában külön háztartást vezetett. És úgy hallom, hogy neki most már saját ház járna, 78 éves és itt foglalja nekem a konyhát... Csendben betettem magam mögött az ajtót... Palágyi Béla — röpködtek a levegőben a számomra új szavak. Melegem is lett nyomban. Bátorkodtam tehát megkérdezni tőle az elhangzottak jelentését. Egy pillanat, s elszállt a magabiztossága. — Az nagy baj, ha nem tudja — s felhúzta szemöldökét. — Miért baj? Hiszen csak ma jöttem — feleltem neki durcásan. — Azért baj, mert magam sem tudom. Tegnap jöttem én is... Deák Ferencné Keni fenékig tejfül Az újságírókról sokan azt tartják, hogy igen jól keresnek. Nekem is mondták, amikor tollforgató lettem, hogy megfogtam az isten lábát. Én ugyan az előzetes tájékoztatásból sejtettem, hogy az anyagiakat tekintve nem fenékig tejfel ez a pálya, a kezdeti időkben mégis elgöndolkoztatott egyik kollégám esete. Napnyugtakor buzgón verte még a gépet, s korán reggel is íróasztalánál találtam. — Nem tudok hazamenni — panaszolta —, nem lett kész a cipőm javításával a suszter. Persze, azóta eltelt jó két évtized, nagyot változott a világ, de azért jól gondolja meg, aki erre a pályára lép, nehogy később úgy megijedjen, mint egyszer a szomszédban levő ÉPSZER Vállalat helyett a kulturális rovatvezetőnkhöz betévedt cigány házaspár. — Van-e munka? — érdeklődött az asszony. — Van dögivei. — Felvennének-e bennünket? — Olvasni tudnak-e? — Azt nem. — Sajnos, akkor nincs felvétel, mert itt a szerkesztőségben akad újságíró, a'ki nem tud írni, de azért olvasni, mindegyik tűrhetően olvas. A szerkesztőség említésekor a cigányasszony rémülten cibálnd kezdte az urát: — Lajos, Lajos, hová keveredtünk, gyerünk innen gyorsan! Hát én is idekeveredtem a Nép; laphoz. S hogy miért nem álltam tovább? Tessék elhinni, aki nem ismeri szakmánk szépségét, annak hiába magyarázom. Simon Béla És így tovább. Nagyon „szigorúan”. S hogy mégsem jelent meg a vezércikk? Csak azon múlott, hogy a rotációs gép „végzetes” forgása előtt véletlenül megtudtam, mi is történt valóban a hős tábornok szo- barfejével. N. Zsiga volt népzenész, gyakorló építőipari segédmunkás a nyereség- részesedéséből fényképezőgépet vásárolt. Nagy örömében — hol is fényképezzen máshol? — felmá- szatta kisfiát a tábornok lova hátára. A gyerek a vörössipkások atyjának szoborfejébe kapaszkodott. A többit már tudják. A mi szakmánk csapodárabb a szoknya suso- gásánál is... Tiszai Lajos Durcásan Néhány évvel ezelőtt kerültem a szerkesztőségbe. Elfoglaltam a helyemet a gépírónők szobájában, és jöttek a kollégák: diktálni. Először egy magabiztos fellépésű újságíró. — Ve- gyen elő egy első oldalast, fő cím, alcím, dumajel, kb. három flekk lesz, vagy egy hasáb... Eftuuntts Damjanich meg én Amikor valamelyik kollégám a csalha- tatlanság érzetével ír valamit, nekem mindig a vörössipkások hős tábornoka, Damjanich János jut eszembe... Vezércikket írtam, mennydörgését, kiátkozót — hogy kő kövön ne maradjon! Szerencsére nem jelent meg. De azért tudok belőle idézni, a kéziratát azóta is őrzöm: „...vannak, akiknek már semmi se szent, akik napjaink haladó kocsijának küllőit fogják, akik nemzeti múltunk legszebb emlékeiből is gúnyt űznek; kiknek csak barbárok lehettek szellemi elődeik. Ök, s csak ők törhették le az 1848-as márciusi csata szolnoki hőse győztesen lovagló tábornoka szoborfejét. A szolnoki Zagyva-parton levő emlékmű megcsonkitóit melyik politika vallhatja saját embereinek, amelyik forradalminak, nemzetinek és nemzetközinek véli magát. Holnap március tizenötödikét ünnepeljük, és a szégyen...” Az ajtó majdnem kicsinek bizonyult, óriás vendégéin alig fért be rajta. Termetét tekintve válogatott kosárlabdázónak is beillett. Azzal kezdte, hogy ha nekem mondhatja el sérelmét, csak négy- szemközt teszi. Nem tudom, a kolléganőmben miért nem bízott, hisz nagyon kedves, megnyerő külsejű fiatalasszony. Túlzottan nagy gyakorlatom akkor még nem volt az ügyfélfogadás „tudományában"... Mindegy, irány a klubszobába. (Akkor még volt!) A hórihorgas férfi elbeszéléséből kitűnt: mostanában hadilábon áll mindennel. Vakvágányra jutott a házassága, a felesége elhidegült tőle, a gyerekek is, akiket pedig szintén imád. Uramisten, mit kezdjek én ezzel a panasszal? Nem vagyunk mi békéltető bíróság! — Mégis miben segíthetünk mi? — kockáztattam meg a kérdést. Végtelenül „egyszerű” óhaja volt. Intézzük el, hogy kimehessen Koreába harcolni. (Igen, Koreába, az eset régen történt.) Ha nem mehet, hát öngyilkos lesz, nincs más választása. Nem vagyok pálinka-szakértő, ezért nem tudom, ügyfelem aznap milyet és mennyit engedett le a torkán. Egy biztos: majd leszédültem a székről. Kérdéssorozat után mégis elkezdtem a „hegyibeszédet’. Jobb a gyerekeknek, ha itthon marad, és — lesz ami lesz, kimond- tam! — próbálja meg, legyen erős, ne igyon... édesgesse vissza a feleségét, és egyáltalán, az öngyilkosság értelmetlen dolog, gondolkozzon rajta. Egy órába is b ele tellett, amíg \áthatóan zöldágra vergődtünk, s mindent megígért, Amire kértem. Azóta is hiába várom az életmentő kitüntetést. Farkas Ferencné Kint vagyunk a vfzbül Alighogy a Lapkiadó Vállalathoz kerültem (1958-ban) a mélyvízben találtam magam. Néhány hónapja dolgoztam itt, tulajdonképpen még ismerkedtem a dolgokkal, amikor az egyik éjszaka három órakor rettenetesen csörgött a telefon. Félig még „ájultan” felveszem mondom: „Halló!” A nyomdából pedig mondják, hogy azonnal intézkedjek, mert úszik a lap. „Mit csinál a lap?” „Üszik”. Hát kérem, ez a mélyvíz. Mi az, hogy úszik a lap? Erről fogalmam se volt. Csak ezt megússzam! — gondoltam és rohantam a nyomdába, ahol nagy felfordulás fogadott. Azóta még jó néhány lapú'szást (ami azt jelenti, hogy nem készül el időben az újság, a postai járatokról lemarad, gépkocsival kell szállítani, késve ikerül az olvasóhoz) átéltem, s ilyen alkalmakkor éreztem meg igazán a lapot előállító és kézbesítő kollektívák erejét, az összefogást, a har. cot a másodpercekért, ami legyőzi a közbejött akadályokat. Azt is éreztük, hogy ha úszott az újság, az emberek hiányolták a Néplapot — s ez igazán jó érzés. Ennél csak az jobb, amit az utóbbi egy-két évben (amióta új nyomdai technikára tértünk át)'egyre többször érzünk: a lap időben kerül az olvasóhoz, azaz nem úszik az újság. Lehet, hogy kint vagyunk a vízből? Virágh Iván Egy kis félreértés Kunszentmárton újratelepítésének emlékezetes ünnepéről tartottunk hazafelé a kedves emlékezetű színészünkkel és egy újságíróval. A Tisza Cipőgyár presszójába betértünk egy kávéra. Az aranyos szí. vű színész barátunkat egy kapatos férfi kezdte traktálni világfájdalmá. val. Ö kétségbeesetten nézett körül, aztán hirtelen ötlettől vezéreltetve rám mutatott. — Ott ül az az elvtárs, ő a megyei tanács elnöke. Neki mondja el búját, baját — persze erősen tiltakozni fog, de maga csak mondja, mondja... Így történt. A panaszosból megállíthatatlan folyamban patakzottak a sérelmek. A kétségbeesett tiltakozásom mit sem használt. Közben a két utasom a nagy bálteremben ropta a táncot. Egyszer csak futár érkezett, egy önkéntes tűzoltó állt meg az asztalomnál. — Elnök elvtárs, azt üzenik a barátai, hogy jöjjön át a bálba. Jókora slepp kísért át a nagyterembe, ahol egy emelvényre ültettek, rangomnak megfelelően. Búcsúzáskor a Volgáig kísértek. A vendéglátók meglepve konstatálták, hogy a volán mellé ülök. A konzekvencia levonását már nem vártuk meg. Azt hiszem, így jártunk jobban ... Rigó Tibor detileg tanult Újságíré-avaté Minden munkahelyen megtalálhatók azok az öreg rókák, akik csalhatatlan szakértelemmel küldözgetik az újonnan jövőt nikkelezett szemmértékért, kanyarfúróért, bölcsőzsírért. Hogy az ere- mesterségemnél maradjak: gazdászéknál például a tejtükröt akarják előhozafcni a zöldfülűvel, azt a tejtükröt, ami egyébként a tehén hátsó perifériáján található, az állat farka alatt néhány centivel ered. Üjságíróéknál más a módi. Itt álhírekkel ugratják be a gyakornokokat. Mondjuk azzal, hogy a Temetkezési Vállalat dolgozói felajánlást tettek: holnaptól kezdve naponta öt köbméterrel több földet mozgatnak meg. Hiába ügyeltem Ionosán, jómagam is áldozatául estem egy ilyen információnak. Éppen tej-ínséges idők jártak, amikor a nagyon is illetékes vállalat főmérnöke nevében felhívtak, hogy van a megyében egy évi 15 ezer liter tejet adó tehén. Gyanakodtam ugyan, de az állattenyésztési enciklopédia áttanulmányozása után megnyugodtam, hiszen a könyvben ott sorakoztak „az ón tehenemet” is bőven leköröző állatok. Mondanom se kell viszont, hogy a Szolnok megyei rekordtehén nem létezik, Hónapok teltek el, amikor az egyik kollégám elfogott a folyosón: — Te, öreg, már régen mondani akartam, hogy azt a tehenet, tudod, a 15 ezer literest én telefonáltam neked. Azóta csak egy vígasztal. Ha továbbra is így haladnak a dolgok, akkor rövidesen nem lesz szükség újságírói leleményre ahhoz, hogy 15 ezer literes tehenet találjak a megyé. ben. Braun Ágoston Nemcsak a kép fontos Ajánlás lánglelkű gyakornokoknak: a fotóriporter húzódjék meg mindig hátul, csendben, észrevétlenül. Valamikor a hetvenes évek elején történt. Magas rangú külföldi vendég látogatott a megye- székhelyre. Az ilyenkor szokásos rohanás közben elkészült a fotó, s kollégám már írta is hozzá a szöveget. Rosszul. A vendég keresztneve Dimitru volt, de a bolgár konyakot igen-igen kedvelő munkatársam amúgy balkániasan Dimitrovnak írta. (Ennéd már csak az lett volna súlyosabb, ha Dömötörnek kereszteli.) A következő nap reggelén, szálláshelyéről vártuk a vendéget. Közben odalépett hozzám megyénk egyik vezető embere: — Nagy elvtárs, maga úgy kattogtak hogy nem tudja, kiről készíti a fotókat? — Dehogyisnem. Most például... — & mondom a vendég rangját és foglalkozását. — De a nevét, a nevét azt nem tudja? — Honnan tudnám! őszintén mondom, nekem még nem mutatkozott be! Nagy Zsolt Elveszett egy oldal Mészáros ' Sándor mettőr egyike a nyomda azon három dolgozójának, aki jubiláló lapunk első példányainak születésénél ott „bábáskodott”. Természetes, hogy aki naponta csinálja a lapot, a több mint hétezer megjelenés közül elsősorban azokra emlékszik, amelyekben a nyomda ördöge, vagy a nyomdász melléfogása megtréfálta másnap az olvasókat. Még a lap hőskorában történt, hogy este a nyomás közvetlen kezdete előtt kiderült: a tizenkét oldal közül egy hiányzik, nincs meg a hirdetés. Nyomban telefon a főszerkesztőnek, intézkedések sora, hiszen fehéren mégsem jelenhet meg az újság. Folytatódott a keresés is, és végül kiderült, hogy a korrektorok jóízűen elfogyasztott vacsorájánál abroszként használtatott el a’, a kézirat s utána a szemétkosárba hajították. Emlékezetes az a megjelenés is, amikor a lap második és negyedik oldalán ugyanazok a cikkek jelentek meg. (Habár voltak olyan rosszmájú, ak a szerkesztőségben, akik azt állították, olyan jól sikerült az azóta körünkből eltávozott kolléga riportja, hogy érdemes volt ugyanazon lapszámban kétszer is leközölni,) De szolgálnak érdekességgel a Néplap újabb lapszámai is. 1975. közepén jelent meg a rendelkezés alapok példányszámának befagyasztásáról, a papírtakarékosságról. Úgyhogy amikor egy szombati napon — 1975 augusztus 2-án — belső négy oldalán fehéren jelent meg az újság, méltán jegyezték meg többen is olvasóink közül: — Mi van a Néplapnál? Nemcsak a papírral, a festékkel is takarékoskodnak! Mészáros Sándor
