Szolnok Megyei Néplap, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-04 / 285. szám

12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. december 4.- EZ A SZOMSZÉD, MIT KI NEM TALÁL, CSAKHOGY SZÉTNÉZHESSEN NÁLUNK- KÉRLEK, CSAK EGY ÉJSZAKARA ADD KÖLCSÖN A CIPŐDET I- MIÉRT KELL NEKED HAZAHOZNOD A MUNKÁT? Nevető nagyvilág Elza néni, a konyhaművész LONDON Smithné felkeresi az ügy­védjét és tanácsot kér tőle válóperes ügyben: — Mondja, doktor úr, vá­lóok-e az, ha egy férj beje­lenti a feleségének, hogy üz­leti ügyben a déli gyorssal utazik, de ehelyett egy éj­jeli személlyel megy el... MILANO — Kérem, főúr, ez a számla nem stimmel — szól dühösen a német vendég. — Ezer bocsánat uram — mentegetőzik a főpincér, — tévedésből a mai dátumot is hozzáadtam... BÉCS A nagymama mesét mond az unokájának. —.. .és a szegény asszony panaszát meghallgatta a jó tündér. Este, amikor lefe­küdt, csak egy schiling volt az erszényében, de mire fel­ébredt, egy szép új száz- schilinges lett belőle. — És mondd, nagymami — kérdezi az unoka —, a férje ebből nem vett észre sem­mit? .... BERLIN Tegnap egy óra hosszat beszéltem a feleségemnek arról, hogy a mai világban milyen fontos dolog a taka. rékosság. — És mondd, lett valami foganatja? — Hogyne. A mai naptól nem dohányozhatom ott­hon ... SZÓFIA Egy asszony meg egy lány beszélget. — Mondd, Marinka néni, mi a különbség a mátkaság és a házasság között? — Lényegében semmi, Anyecska. — Hogyhogy?! — Amikor Athanász mát­kája voltam, hajnalig vár­tam, hogy elmenjen, most hogy a felesége vagyok, haj­nalig várhatok, hogy haza­jöjjön ... NEW YORK Egy kisfiú meg egy kislány a jövőről beszélget. — Ha én nagy leszek, olyan sok pénzt fogok keresni, mint az apám. — Ha én nagy leszek, olyan sok pénzt fogok költe­ni, mint a mamám ... MOSZKVA — Képzeld, Szása, egy ak­váriumot kaptam a szüleim­től —, közli barátjával a kis Pétya. — Es mivel eteted a halai­dat? — kérdi Szása. — Vízibolhával. — Rémes alak vagy, te ál­latkínzó! Miért? — Mert a halak nem tud­nak vakaródzni... E lza néninek régóta megígértük látogatá­sunkat. Ö az a rokon, aki a feleségem unokatestvé­re keresztfiának második nagynénje, s ebbéli minősé­gében valami ködbe veszett kapcsolatot vallhat velünk. Mivel Elza néni neves sza­kácsművész hírében állott, szerda este vacsora helyett egy csokor virágot vettünk. Hatkor egy doboz bonbon­nal és a fenti csokrétával megrakodva zörögtünk be a kedves rokonhoz. — Már vártalak bennete­ket, lesz egy-két meglepetés! A kiadós puszi után beve­zetett a porcelánfigurákkal zsúfolt szobába, ahol az ülő­alkalmatosságokon terebélyes macskák lustálkodtak. Lassanként helyet talál­tunk, s lehuppantam egy sza­bad székbe, a feleségemmel szemben. Leereszkedő kilóim alatt roppanás jelezte, hogy Elza néni békebeli szemüvege az enyészet útjára lépett. Mozdulni se mertem. Elza néni a szemközti képre mu­tatott. — Szegény megboldogult Kázmérom, huszár volt Ison­zónál, s itt is látszik, hogy görbe a lába! Hiába lestem a portrét, az állítás ellenőrizhetetlennek bizonyult, mivel a fenti fotó csupán a komor lovas arcát ábrázolta. Nem szóltam a tévedésről, beleragadtam a székbe. Fél hét. Vacsora helyett a családi fényképalbum hadse­regnyi megörökítettjét ma­gyarázta hunyorgó szemmel. Elza néni. Egy bajúszös fér­fit Leonórának nevezett, és egy sokszoknyás kislány pe­dig a nagy csirkefogó vagy te Lajos, titulust kapta. Negyed kilenc. Elsárgult újságok szerteszét az aszta­lon, Elza néni szakácsművé- szetének egykori nyomtatásos emlékei. A gyümölcsös tálnál össze­futott a nyál a számban, a speciális cseresznyés már­tásra már nyelni kellett. — Ejnye kis büdösek, majdnem elfeledkeztem a vacsoráról. Gyere Marikám, tálaljunk! — szólt a nejem­hez. Furcsállottam a titulust, de az áhított vacsora legyőzte a tiltakozást. Tíz perc múlva a konyha felől illattos gőzök tekereg­tek felém. Hamarosan megjelent Elza néni, majd a feleségem, ke­zükben hat kistányér. Meg­rökönyödve figyeltem, hogy valamennyit letették a sző­nyegre. Azt hittem, japán va­csora következik, s gondolat­ban a lótuszülést gyakorol­tam, amikor Elza néni oda­ment a másik szobaajtóhoz, s elrikkantotta magát. — Gyertek, kis büdösek! Ili, Cili, Mili, Pici, Kicsi, Fri- ci, cic, cic, cic! A hiányzó három címzett iszonyatos gyorsasággal ro­hant a tányérhoz, s lefetyelte a finom levest. Mi hárman a kanapéról fi­gyeltük a lakmározást. Ádámcsutkám, akár a Hon­véd Pintérje le felszaladgált. Alig győztem nyelni a sem­mit. — Tudjátok fiaim, tizenöt­éves korom óta vegetáriánus vagyok, de a macskáknak rendszeresen főzök húst is. Háromnegyed tízkor már távozni akartunk, de Elza néni gyomorkeserűvel kínált. Hogy jobban csússzon, darált répával dekorált salátaleve­leket hozott, amelyeket nyers hagymával körített paradi­csomszeletek követtek. A zöld övezet láttán már lassan kecskének éreztem magam, miközben Elza néni kártyával kivetette, hogy óvatos legyek, mert máskü­lönben csapás ér. Korgó gyomrom volt a bi­zonyíték, hogy ez már be is következett. Fél tizenkettőkor a jelenen és a múlton kívül ismertük a jövőnket is úgy, hogy a j óllakáson kívül akkor már semmi más nem érdekelt. — Gyertek el máskor is — integetett az ajtóból —, s ak­kor megkóstolhatjátok a zöldséges köretet és a dunsz- tolt spenótrántást Elza-néni módra. Beleegyeztünk, s farkas­éhesen hazatámolyogtunk. Otthon éjfél előtt pár perc­cel lett kész a kolbászos to­jásrántotta, s a laktató fala­tok eltüntetése között Elza néni konyhaművészetéről meditáltam. Ami bizonyára párját rit­kítja, nagyszerűen élvezhető. Főleg egy kiadós vacsora után. D. Szabó Miklós Asszonyok- Az én feleségem na­gyon szerény asszony, soha nincs semmi kívánsága.- Akár csak az enyém­nek, az is folyton csak követel... Sürgetés Színházba készül az ifjú pár. A férj egyre türelmetleneb­bül sürgeti feleségét. — Hányszor mondjam még, szívem, hogy siess már egy kicsit! — Nem értelek, drágám — felel az asszony —, egy órája mondogatom, hogy öt perc múlva készen leszek, de te foly­ton sürgetsz!... M ilyen jó kis decembe­rünk van! — örven­dezett, amíg a pocso­lyákat kerülgette. — Olyan csodálatos ez a ködszitálás. Az ágak elbűvölőek, mint a meztelen asszonyok, és ha­misítatlan a köd. Tegnap ne­vezték ki vezetőnek, és ma virradt rá az első főnöki reg­gel. Leginkább annak örült, hóm ma, amikor belép a fő­nöki irodába, nem kell rá­merednie a saját cipőjének az orrára, és eldünnyögnie: — De jó színben van ma, Popov elvtárs! Mióta nyögött már ennek a képmutatásnak a súlya alatt, amíg eljutott odáig, hogy őt nevezzék ki a nyug­díjba menő Popov helyére. Akárhogyis, a lényeg az, hogy vége van ennek a .,de jó színben van ma” korszak­nak. Friss léptekkel bevonult az irodába, leült a karosszékbe, amelyet titokban annyiszor szemügyre vett, felállt, sé­tálgatott, és megsimogatta a hajdani bolíviai vendégek ajándékát — a kitömött han­gyászt, meghallgatta a szput­nyik-makett csengettyűjét, megszemlélte a csendéletet, amelyen évek óta hevertek a dinnyeszeletek, anélkül, hogy valaki beléjük harapott vol­Minden a helyén volt. de az új főnök mégis valami­lyen űrt érzett a gyomrában. — Hm — dönnyögte, és megnyomta a csengőt. A titkárnő azonnyomban belépett. Az új főnök gyanakodva nézett a lányra. Hiába — az pontosan ugyanúgy lépett be, mint Popov idejében — áradt belőle a feltétlen szolgálat­készség, hogy elkövessen mindent, ami lehetséges. Az új főnök tisztában volt nagyságával, és e szerint in­tézkedett. A kávé öt perc múlva ott volt az irodában. Ivott a sűrű, főnöki kávé­ból és összerázkódott a szá­jába hatoló keserű íztől. Odébbtette a csészét, és nekilátott, hogy gyakorolja a beosztásához méltó aláírást. Néhány papírt telefirkált, míg végül úgy érezte, hogy eléggé megfelelő, szigorú és hivatalos.' De a saját aláírása csak to­vább szomorította ... A legelső irat, amelyik szolgálatkészen ott feküdt az asztalon, egészen a lap aljá­ig ért. Az új főnök megkur- títtatta a szöveget. Miután így helyet csinált az aláírásának, aláfirkantot- ta. és nagyot sóhajtott... Felállt, kinézett az ablakon — a ködszitálás sűrűbb lett, az ágak ellenszenvesebbek. — Mi van velem? — töp­rengett az új főnök. — Vajon a főnöki munka ennyire megvisel? A délutáni értekezleten már gyanakodva méregette a beosztottjait. De minden rendben volt: a szemekből félé áradó őszinte tisztelet fájdalmas remegésre késztet­te ... A homályos érzés tovább kínozta, összetörve várta a munkaidő végét, amikor vá­ratlanul a minisztériumba hívatták. Bement, várakozott a tit­kárságon, és amikor kinyílt az ajtó, csendesen belépett az irodába, a cipője orrára meredt, és alázatosan meg­szólalt: — De jó színben van, Iva­nov elvtárs! Ebben a pillanatban újra csodálatos lett a ködszitálás, a köd felszakadozott. Minden a helyére került. Az élet ment tovább ... (Migray Ernőd fordítása) na. Boszev December

Next

/
Oldalképek
Tartalom