Szolnok Megyei Néplap, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-04 / 285. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1977. december 4.

KÜLPOLITIKAI KORKÉP

Hol tartanak Béig fádban?

FOGALMAZNI KELLENE

Julij Voroncov, a szovjet küldöttség vezetője; Arthur Goldberg amerikai nagykövet (jobboldali

képünkön)

Szép karácsonyi ajándékot kapna Európa, ha a belgrádi találkozó decemberben befejezné munkáját és odatenné a kontinens fenyőfája alá javaslatait a nemzetközi együttműködés fejlesztésére. Ez a lehetőség teljesen nem esett ugyan el, valószínűbb azonban, hogy a küldöttek az ünnepekre hazautaznak és a jövő év elején tesznek majd pontot az „i”-re.

A harminchárom európai és a két észak-amerikai ország küldöttei a helsinki záróokmányt vizsgálják a Száva Palotában, immár hetedik hete: mi valósult meg abból , amit két esztendővel ezelőtt a legfőbb vezetők Helsinkiben elhatároztak és mi a teendő. Alig van a nemzetközi, az államok közötti kapcsolatoknak olyan része, amelyről itt szó ne esne. A határok sérthetetlensége, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás, az emberi jogok elveinek érvényesülése épp úgy szerepel a témák között, mint az ipari kooperáció, a kereskedelem föllendítése, a tudományos tevékenység összehangolása; a nevezetes ,;harmadik kosárban” pedig az emberi kapcsolatok, a kulturális és az oktatási tapasztalatok cseréje található. Ha számbavesszük a felsorolt témák minden lehetséges részletét és megszorozzuk harmincöttel — valamennyi küldöttségnek lehet mondanivalója, panasza, javaslata mindehhez — nem is csoda, ha hetek óta tárgyalnak és gyorsan nem is érnek a végére'

Október elején kezdték el a munkát, az első héten minden küldöttségvezető ismertette álláspontját az európai együttműködésről — ez volt a találkozó udvarias, tapintatos szakasza (s ha nem tévedek ilyen lesz majd az utolsó hét is), ekkor azt fejtették ki, hogy tisztelik a helsinki záróokmányt és ennek szellemében akarnak haladni. Október közepe óta azonban a hang élesedett, mert — mint azt egy német közmondás jól jellemzi — a részletekben rejlik az ördög. Sorra vették a záróokmány pontjait, s itt már eltértek a vélemények attól, hogy ki mennyire tett eleget az előírásoknak.

A múlt heteknek két fő jellemzője volt: nagyon gondosan vizsgálták a záróokmányt, sok értékes gondolat került napfényre — ugyanakkor éles szóváltásoknak, a nézetek szikrázó összecsapásának is színhelye volt a Száva Palota. Megállapították, hogy mindenütt történt egy s más a helsinki záróokmány megvalósításáért, hol több, hol kevesebb. A magyar küldöttek — diplomaták. szakértők, — a különböző bizottságokban beszámoltak a mi eredményeinkről és kívánságainkról. Elmondták egyebek között, hogy a számítástechnika, a környezetvédelem, a mezőgazdaság és az orvostudomány területén fejlődött leginkább együttműködésünk egy sor tőkésországgal; kulturális megállapodást kötöttünk néhány olyan kormánnyal, amellyel eddig nem volt ilyen szerző-, désünk; számos gazdasági intézkedést tettünk, amelynek hatására könnyebbé vált a kooperáció 'más államokkal, külföldi cégekkel.

Belgrád nem tükrözné a való nemzetközi helyzetet, ha nem robbantak volna ki viták. A szocialista, valamint a nem szocialista (tehát az atlanti és a semleges) küldöttek között a fő nézeteltérés az emberi jogok elve, valamint a „harmadik kosár” másszóval, a „humanitárius és egyéb kérdések” körül mutatkozik. A nyugatiak álláspontja szerint a helsinki záróokmány (az egész dokumentum!) végrehajtásának fő mércéje ez a fejezet, pontosabban ennek a fejezetnek csak néhány része, elsősorban a szocialista országok vizumkiadási, kivándorlási szabályzata. Nagyon sok időt szentelnek e témának a nyugati szónokok, megpróbálják felelősségre vonni egyes szocialista kormányokat, belemennek még az úgynevezett disszidensék kérdésének taglalásába is, voltaképpen kiállnak azok mellett, akik akár már emigrációban támadják szocialista hazájuk rendszerét. Számtalan alkalommal csaptak már eddig :s össze e témakörben Julij Voroncov szovjet és Arthur Goldberg amerikai küldöttségvezető érvei, a szocialista országok is kifejtették a szovjet küldöttséggel megegyező véleményüket.

Talán nem eléggé köztudott — a belgrádi fórumon most szó esett erről is —, hogy az Egyesült Államok máig sem írta alá az emberi jogokról szóló két fontos nemzetközi okmányt, a faji megkülönböztetés felszámolásáról. valamint a munkához és a betegbiztosításhoz való jogról szóló konvenciót. Ez tény, de a szocialista országok nem kívánják ítélőszékké változtatni Belgrádot. A szovjet küldött egy sajtónyilatkozatában kijelentette: valamennyi résztvevő államnak sokat kell még tennie, hogy a helsinki záróokmány hatékonnyá váljék és Európa valamennyi lakója élvezze gyümölcseit. Petrán János, a magyar delegáció vezetője, igen higgadtan fogalmazott egy heves szópárbaj közepette: valamennyi államnak

együtt kell működnie az emberi jogok érvényesítésében, de ez csak úgy lehet hatékony, ha tiszteletben tartják egymás alkotmányos rendjét; megengedhetetlen, hogy egyes kormányok, jogot formáljanak arra. hogy felülbírálják más országok törvényes szerveinek eljárását.

Még a nyáron, az előkészítő eszmecserén megállapodtak aban. hogy a bizottságok december közepéig összefoglalják munkájuk eredményét és előterjesztik javaslataikat a zárónyilatkozat szövegére. Ideje lenne elkezdeni e nyilatkozat megfogalmazását. Beszélni kellett a múltról, igaz, enélkül nem lehetett volna levonni a tanulságokat, de fontosabb a jövő teendőinek meghatározása, és ezt tartalmazza majd a nyilatkozat, amelyet a találkozó végén közösen, egyetértéssel kell elfogadniuk.

Már eddig is több mint hetven előterjesztés fekszik a titkárság asztalán. A listán szerepel a szovjet javaslat, hogy ne tartsanak Európában 50—60 ezer fősnél nagyobb hadgyakorlatokat; a magyarok a kevéssé elterjedt nyelvek oktatásának előmozdítását szorgalmazzák; Ausztria az egységes európai víziútrendszer kialakítását kívánja; Svájc, a vitás kérdések békés rendezésére nemzetközi fórumot, döntőbíróságot hozna létre. E példák azt mutatják, hogy nemcsak viták dúlnak Belgrádban, e szülési fájdalmak közepette hasznos tervek is körvonalazódnak. Igaz, olyan javaslatok is napirendre kerülnek majd, amelyek nem fogadhatók el vagy ebben a formában nem nyerhetik el az egységes jóváhagyást, s mi több naponta nyújtanak be új és új papírokat. Amíg valamennyi sorra kerül és mindegyikkel kapcsolatban megegyezés jöhet létre. — eltelik jó pár év. Ezért föltétezik, hogy a belgrádi „diákok” téli szünetet kapnak majd és tanácskozásuk belenyúlik a februárba.

Türelmetlenségre nincs ok.

A helsinki záróokmány évtizedekre való tennivalókat ad. Néhány héten nem múlhat, hogy jól megalapozzák a következő esztendőkre áz európai együttműködést. Szívesen látnánk ugyan már karácsony előtt azt a bizonyos belgrádi nyilatkozatot, de egy tartalmas közös dokumentum farsangi ajándéknak sem megvetendő.

Tatár Imre

vagyis A Század: elegáns fl LE SIECLE Párizsi vitakör, amely

minden hónap utolsó keddjére afféle fehér asztal melletti politikai csevegésre invitálja a tagjait, s persze mindig meghív néhány érdekesnek számító vendéget is. A minap Párizsban kisebbfajta bambaként robbant a hír, hogy A Század törzsasztalánál legutóbb a francia nagytőke legismertebb képviselőivel történetesen két baloldali politikus vacsorázott: André Boulloche szocialista képviselő és Róbert Fabre, a baloldali radikális mozgalom elnöke. Az ügy nemcsak azért vetett meglehetős politikai hullámokat, mert ezt a félig-meddig zártkörű találkozót több mint egy hónapon át sikerült titokban tartani, s amikor kipattant, már tudni lehetett: jövő márciusra hivatalosan is kiírták az esedékes nemzetgyűlési választásokat.

A szocialisták és a baloldali radikális!'’ még 1972-ben megegyeztek a Francia Kommunista Párttal egy közös választási programban. Az idén ez a hármas baloldali unió elhatározta, hogy a sok tekintetben politikai és gazdasági helyzetnek megfelelően időszerűsíti az öt esztendeje már elfogadott programot. Csakhogy több hónapos előkészítő munka után, tizenöt 'találkozót követően előbb a baloldali radikálisok, majd Francois Mitterrand szocialistái is felálltak a tárgyalóasztaltól. Annál szerencsétlenebb volt az időzítés, hogy egy hétre rá — leültek A Század törzsasztalához, ahol voltaképpen a baloldali unió politikai és gazdasági ellenfeleivel kezdtek — igaz, kötetlen — párbeszédet. S ez ko- i-ántsem szólam, mert a vitakör „munkavacsoráján” ott volt többek között Serge Dassault is, a híres Dassault Művek vezére — és ez a tőkés mammutvállalat szerepel a baloldal közös programjának államosítási listáján. Hiszen az FKP két partnere éppen a baloldal választási győzelme esetén tervezett államosítások kérdésében lépett vissza a korábban közös elképzelésektől, és állt fel a kommunistákkal folytatott időszerűsítési tárgyalások asztalától.

Ez az epizód egyszerre utal a francia baloldal belső vitájának lényegi elemeire, és arra, hogy ez a vita — korántsem légüres térben zajlik. A közvéleménykutatások ugyanis még ma is azt jósolják, hogy az elvben változatlanul érvényes közös programmal induló három baloldali pártnak együttesen jobbak a választási esélyei, mint a kormányzó koalíciónak. Ilyen körülmények között az utóbbi érthetően az unió „fellazításában” érdekelt. Ebből természetesen a francia baloldal számára két tanulság is kínálkozik. Az egyik az, hogy igyekezzenek megőrizni a baloldal szövetségét (és látnivaló: a kommunisták törekszenek erre), a másik pedig az, hogy ne engedjék „kilúgozni” a közös programot, ami voltaképpen e szövetség igazi értelmét, egy haladq, változást ígérő kormány- politika lehetőségét kérdőjelezné meg — a választók szemében is.

Voltaképpen itt érkeztünk el a francia baloldal belső vitájának lényegéhez. A közös program időszerűsítése közben azért az államosítások tervezett mértéke lett az a zátony, amin megfeneklettek a tárgyalások, mert a kommunisták úgy ítélték meg: ebben nem tehetnek további engedményt partnereiknek anélkül, hogy az már a program céljainak rovására ne menjen. Hiszen a nagyipar bizonyos fellegvárainak kézben tartása nélkül egyszerűen nem lenne gazdasági háttere az elhatározott szociális intézkedéseknek.

Az utóbbi napokban — a szocialista párt novemberi országos konferenciáján — a vita a hangnemet tekintve is elmérgesedett. Mitterrandék képtelen vádakkal illették a kommunistákat, akik ebben annak jelét látták, hogy a szocialisták így kívánják elleplezni a lényeget, azt, hogy a közös program nélkül készülnek indulni a választásokon, mert — Georges Marchais-nak, az FKP főtitkárának szavaival — „egy helyesen időszerűsített közös program elkötelezné őket a francia nép színe előtt, hogy holnap — kommunista miniszterekkel — valóra váltják a társadalmi haladás, a demokrácia és a nemzeti függetlenség igazi politikáját”.

November második hetében a három párt képviselői újra találkoztak, hogy folytassák a szeptemberben félbemaradt idő- szerűsítő tárgyalásokat. Ez sem járt azonban eredménnyel, mert a szocialisták és a baloldali radikálisok tapodtat sem voltak hajlandók engedni álláspontjukból. A kommunisták viszont nem vállalhatták, hogy elvi engedményt tegyenek. Ha ezt tennék, csupán a szocialista párt választási „ugródeszkájának’1 szerepére kárhoztatnák magukat — az FKP Központi Bizottságának határozatában olvasható szemléletes megfogalmazással élve.

két esztendeje a párizsi könyvIMIKOR piacon megjelent könyvalakban is a kommunista vezetőknek a közös programmal kapcsolatban addig elhangzott néhány legfontosabb állásfoglalása, ennek a nagy érdeklődéssel fogadott kötetnek ezt a címet adták: „Az egység — harc”. Az FKP-nak most is áz az álláspontja, hogy a tömegek akciója az az eszköz, amellyel el lehet távolítani a baloldali szövetség útjában tornyosuló akadályokat.

S. P.

Szembesítés a valósággal

A Dél-Afrika ellen elrendelt kötelező fegyvereladási tilalom új nemzetközi körülményeket teremtett abban a harcban, amely a fajvédő rezsim ellen folyik.

Az erőviszonyok és a hangulat változását jelzi, hogy a harmadik világ országai az ENSZ tavalyi ülésszakán még reménytelennek tartották egy ilyen embargó elfogadtatását. Idén már nemcsak fegyvereladásra, hanem általános gazdasági szankciókra vonatkozó tervet is terjesztettek a Biztonsági Tanács elé. A tanácsban vétójoggal rendelkező három tőkés nagyhatalom, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország ellenállásán az általános gazdasági szankció terve meghiúsult — a fegyvenszállítási embargót azonban kénytelenek voltak „átengedni”.

Az elmúlt években Dél-Afrika részben külföldi licen- cek alapján igen jelentős hadiipart fejlesztett ki. Jelenleg fegyvereinek 75 százalékát és teljes lőszerszükségletét belföldön állítja elő. Gyárt vadászgépeket, harckocsikat és ágyúkat és légvédelmi rakétákat — nem is beszélve természetesen a modern kézifegyverek sokaságé, ról.

Éppen ez volt az oka annak, hogy a szocialista országok és a harmadik világ országainak többsége gazdasági szankciókat tartott szükségesnek. Ebben a vonatkozásban azonban a vezető tőkés hatalmak, sőt egyes afrikai országok részéről is olyan óriási kereskedelmi érdekek és gazdasági erők működtek. amelyek megakadályozták a gazdasági szankciók meghozatalát.

Egyes vélemények szerint az egyetlen igazán hatásos gazdasági fegyver az olajszállítások teljes tilalma lenne. Ez azonban rendkívül nehezen megvalósítható. Dél- Afrika legnagyobb olajszállítója Irán, amely már közölte, hogy politikai okokból nem függeszti fel exportját. A második és harmadik helyen a szállítók sorában Sza_ ud-Arábia és az olajsejk-sé- gek állnak. Ezek éppen most tárgyalnak arról, hogy a dél- afrikai rezsim nem devizával, hanem arannyal fizet a szállított olajért. (Dél-Afrika a tőkés világ legnagyobb aranytermelője.)

Az előzmények alapján ezért valószínű, hogy a délafrikai helyzet alakulásában nem külső erők (tehát nem a fegyverszállítási tilalom vagy az esetleges későbbi gazdasági embargó) játssza majd a döntő szerepet. Az igazi küzdelem országon belül dől el.

A nagy kérdés az, hogy a fekete többség egyre erősebb nyomásával szemben a két részre tagolódott fehér kisebbség milyen politikát választ. A több mint 4 millió fehér többségét a 2,5 millió búr (afrikaner) teszi ki. Ez a holland eredetű és több mint 300 éve Dél-Afrikában élő telepesréteg a politikai hatalom és az erőszakszervezetek birtokosa. Egyben ez a fajvédő politika „kemény magva”. A körülbelül másfél millió angol származású kisebbség vezetői afféle bátortalan liberális ellenzék szerepét játsszák. Tényleges alternatív politikát azonban a „kemény maggal” szemben mindeddig nem sikerült ki- dolgozniok. Végső elemzésképpen tehát azt kell mondanunk, hogy a fegyverszállítási tilalom a helyzet lényegén még akkor sem változtat, ha egyébként kezdete lenne egy komolyabb, gazdasági szankciókhoz vezető politikának. A frontok olyan merevek, hogy a nyílt, erőszakos összecsapás aligha elkerülhető.

i—e