Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-09 / 263. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. november 9. Az élő anyag, a fa varázsában alkot Perei Zoltán kiállítása Jászberényben PEREI ZOLTÁNNAK nemcsak lakóhelye a budai Ürömhegy teteje, hanem művészi eszmélkedésének egyedül lehetséges közege. Bár rengeteget utazott, sehol másutt nem talált* válódi mására annak a képzeletbeli tájnak, amely különös történeteinek színhelye lehetne. Olyat választott hát, ahol mélységes csend és nagy távlatok, távoli hegyek távolsága veszi őt körül. Ez a környezet maga is természetes oka lehetett annak, hogy Perei Zoltán a sokszorosító grafikai műfajok közül a fametszethez folyamodott. A fa színe, anyagának keménységi foka, rugalmassága, erezete, olykor még bütykei és illata is alkotói kedvre hangolják képzeletét, és csakis az élő anyag, — a különféle szintetikus, préselt anyagok sima felületét holt terepnek érzi. Fametszői stílusának erényévé avatta a szűkös anyagi helyzetéből adódó technikai akadályokat, a finom kellékek hiányát: mesterhegedűje számára sorra felfedezte a legkülönfélébb faféleségek fajtabéli varázsát. A gondolkodva rajzolás, a formát-formára építő kép- szerkesztés alapismereteit Perei Zoltán a főiskolán mesterétől, Kmetty Jánostól sajátította el, a rajzolás áhítatát pedig ugyanott Koffán Károlytól és Varga Nándor Lajostól. Tanulmányai végeztével önképzésképpen évekig Rembrandt és Goya halhatatlan életművének igézetében élt, — miközben kenyerét nyomdászként kereste idehaza és Angliában. Megismerkedett az ókor s a Kelet művészetével, de a modern európai irányzatok mindegyikével is, — pályájának legnePnlitikai kKnvvnannlr ■ uiiKinssi iiuiif viia|«un Megnyitó Karcagon A politikai könyvnapok megyei rendezvényeinek megnyitójára ma délután 4 órakor Karcagon, a Déryné Művelődési Központban kerül sor. A művelődési központban ebből az alkalomból politikai könyvkiállítást rendeztek az érdeklődőknek. hezebb harcát azonban művészetének a hatásoktól való teljes függetlenedéséért vívta! Sikerült visszaküzdenie magát a megtanult mesterségbeli és stílusbeli kötöttségekből az önmaga benső látomásaival teljesen azonos, egyéni és páratlanul eredeti világába. S ehhez kellett személyes stílust teremtenie. Tudatosan szegült szembe a már kitaposott utakkal, a már-már modorossá váló ízlésbeli formulákkal, akár azon az áron is, hogy egy- egy irányzat külső jegyeit, formai kellékeit addig ismételte, variálta saját rajzain, míg azokat „kidolgozta” magából, elfárasztotta bennök azt, ami sablonná teszi a stílusok egykori újításait. ARRA IS törekedett, hogy alakjainak iellemzése ne kötődjék egy-egy általa ismert egyén, helyzet, vagy esemény jellegéhez, hogy mindenki a maga élményei alapján fedezhesse fel bennök az általánosabb, a szélesebb tartalmat, jelentést. Ugyanígy törekedett arra is, hogy egy- egy figurájának arckifejezésével sem annak kedélyállapotát, sem vérmérsékletét ne határozza meg túlságosan közelről, — nem lélektani részletezésre törekszik, hanem az ókori és a primitív művészethez hasonlóan, az egész mű egységes, minden részletében közös expressziójára, szug- gesztiójára. Hopv ez az egész kénre kisugárzó, archaizáló kifejezés nem válik hűvössé, hogy tartózkodó jellemzései ellenére is hévvel és indulattal telített, erről Perei művészetének gazdag és mély kedélyvilága kezeskedik. Ugyanis kétségtelen eredetiségének legfőbb kifejezési Hetedik alkalommal találkoztak vasárnap a martfűi Tisza Cipőgyár művelődési központjában az ország amatőr versmondói. A művelődési központ és a Népszava Lapkiadó Vállalat 1971-ben hirdette meg először az országos szavalóversenyt; és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulóján, idén ötvennégy versmondó részvételével utoljára reneszköze, a groteszk megjelenítés, éppen a legmélyebben gondolkodó művészek sajátja. A komolyság és a derű. a dráma és a humor kettős arcát mutatja a művészetben. Perei Zoltán művek láttán azon kapjuk magunkat, hogy mosolygunk, de úgy, ahogyan a meglepő ízességgel előadott történeteket szoktuk, élvezettel hallgatni. Nem a témái a szokatlanok, hanem alakjainak viselkedése oly eredeti és önkéntelen, hogyha egyáltalán hasonlíthatók valamihez is az irodalmunkban, hát leginkább Tersánszky Józsi Jenő mókás, mégis valamiképp megindító Kakukk Marci figurájához. S ahogyan Tersánszky ízessége is legközelébb a nép humorához és emberséges bölcsességéhez áll, úgy emlékeztet Perei rajzi elbeszélésének fordulatossága, ízessége is a népi képzelet járására. Az egyetemes művészet nagyjainak tanulmányozása útán, mégis a népművészet stilizáló készségében, a tartalom és forma tömör átírásában lelte fel a saját világához legközelebb álló gondolkodást, — ennek ihletésében építette fel síkban ábrázolt képi élményeit, — egyéni stílusát. MŰVÉSZETE nemcsak kultúránk nagy értéke, de kincse is, — rá kell találni. Ebből a fontos feladatból vállalt most részt Jászberény városa és könyvtára, az íráslátás-olvasás művészetének lelkes szorgalmazójaként, s nem is véletlenül a könyvnap születésének félszázados évfordulóján, — így adva alkalmat olvasó népünknek e tartalmas művészet megismerésére. B. Supka Magdolna dezte meg. A szavalóversenyen szolnoki versmondó: Trömböczkiné Frankó Zsuzsanna nyerte el az első helyet, a második helyezett Tóth Erzsébet, a harmadik Farkas Róbert — mindketten tatabányai versenyzők — lett. A Népszava különdf- ját a legjobb versválasztásért Varga Béla törökszentmiklósi versenyző kapta. Szolnoki győzelem Országos versmondóverseny Martfűn Most készült el teljes egészében — az ENSZ támogatásával — a Nemzetközi Számítástechnikai Oktató és Tájékoztató Központ. Az új intézményben — amely Európa legnagyobb számítógépoktató komplexuma — évente 5—6 ezer hazai és több száz külföldi hallgató sajátítja ei a különböző szintű ismereteket Novemberben, decemberben Nevelési értekezletek a tantestületekben Az általános és középiskolákban novemberben, a szakmunkásképző intézetekben pedig november végétől tartják meg a szokásos első félévi nevelési értekezleteket. A témaválasztás ezúttal az oktatási intézmények feladata volt, a tantestület határozta meg, hogy a nevelés melyik területével kíván foglalkozni. Az alsófokú oktatási intézményeknek huszonöt, a középiskoláknak ötven, a szakmunkásképző intézeteknek pedig negyven százaléka az értekezleten az MSZMP Központi Bizottság 1976. október 26-i határozatának megbeszélését választotta. A határozat feldolgozásához szükségszerűen kapcsolódik a szocialista hazafiságra, a proletár internacionalizmusra s a világnézeti nevelés számos kérdése. A szocialista hazafiságra, proletár internacionalizmusra nevelés kérdéseit — jelentőségét hangsúlyozva — a korábbi évek értekezletein már valamennyi iskolában megvitatták, s meghatározták a jövő feladatait is. Nos, a mostani értekezletek kitűnő lehetőséget nyújtanak az eddigi eredmények összegezésére és a további tennivalók megjelölésére. Az általános iskolák másik huszonöt százalékában a testi nevelésről tanácskoznak, tíz százalékában pedig az új tantervvel kapcsolatos már megjelent dokumentumok feldolgozását választották az értekezlet témájául. Levél Moszkvából z első repülőút... méghozzá álmaim városába, Moszkvába. Akkor még nem gondoltam, hogy olyan élményben lesz részem, ami kevés embernek adatott meg a világon; közvetlen közelről láthatom az első embert, aki megjárta a világűrt. Az első éjszaka a moszkvai Berlin szállóban még álmomban is repülőgépen ültem. Láttam a vörös, arany sávokat, alattunk a napot, a go- molygó fehér felhőket. Korán reggel sétára indultunk a városba. Már ekkor meglepett a moszkvaiak fe- gvelmezettsége, udvariassága, kedvessége. A Lenin-mauzó- leum előtt hosszú sor kígyózott a szomszédos utcákig. A vendégnek kijáró előzékenységgel soron kívül engedték be 60 tagú magyar csoportunkat. A Lenin-múzeum szovjet látogatói önkéntes idegenvezetőként csatlakoztak hozzánk. 22 szobában gyermekkorától — haláláig minden Leninre emlékeztetett. Házuk makettje, családi fényképek, személyes tárgyai, iskolai dolgozatai, érettségi bizonyítványa, könyvei, emlékek a munkásmozgalom első éveiből, száműzetéseiből. Egy fényképe előtt sokáig álltam. A forradalom vezére mosolyogva egy szép fekete cicát szorít magához. Április 12-én kora reggel arra ébredtem, hogy harsog a rádió. Az étteremben boldog ragyogás az arcokon, mindenki a televízióra figyel, ahol kamaszosan mosolygó kedves arc jelenik meg és már mondják is: Ö Jurij Gagarin, az első ember a világűrben. Moszkva újjong! A házakat zászlók, transzparensek, vi- rágfűzérek díszítik. Ezt az érzést, hogy én most itt vagyok, hogy átélem ezt a nagy történelmi pillanatot, sohasem felejtem el. Aznap a Lomonoszov Egyetem megtekintése volt a programban. Figyelni akartam minden magyarázó szóra, de ember van a világűrben ... Az egyetem márvánnyal borított előterében hatvan tudós mozaikból kirakott mellképe, Micsurin és Pavlov szobra látható. „Nem várhatunk áldást a természettől, el kell venni erővel tőle” böngésztük Micsurin szobra előtt a feliratot. „Nagy erőfeszítést és szorgalmat követel a tudomány az embertől” olvastuk Pavlov szavait. Menynyire illenek ezek a nagy gondolatok a mai nap nagyszerű eseményéhez! A bábeli hangzavarban magyar diákok szólítottak meg bennünket; hallottátok?, tudják tok?,.. A lift pillanatok alatt leszaladt velünk a 28. emeletről. Milyen magasan voltunk! Magasan?, hát az ember a világűrben? Ragyogva sütött a nap, a Lenin-hegy felől friss szél fújdogált, óriási pelyhekben hullt a hó néhány percen át. És akkor megszólalt az egész nap zenét sugárzó rádióban a kellemes férfihang: Itt Moszkva, itt Moszkva! Jurij Gagarin, a világ első űrhajósa visszatért a földre! Az egyetem ablakai kinyíltak, ezer és ezer sapka repült a levegőbe: Hurrá, hurrá, Gagarin, Gagarin! Fenségesen szárnyalt a szovjet himnusz,' majd az Internaeionálé: „Föl-föl ti. rabjai a földnek ..Egy ember, egy szovjet ember épségben visz- szatért a világűrből. Alig bírtunk visszatérni szállodánkba, millió ünneplő ember az utcákon, a tereken! Öleltek, csókoltak bennünket is. Egy idős bácsi megfogta a kezem, a szivéhez húzta: Én voltam, harcoltam Magyar- ország, szeretem magyar. Értem, értem mosolyogtam könnyeimen át és elfogyott minden jelvény, kép, apró ajándék a táskámból és jártuk az utcákat egész nap, egész éjjel. Lehet, hogy néhány év múlva megszokottá válik, tudomásul vesszük, hogy 2—3 űrhajós is kísérletezik, fényképez, alkot, pihen az űrkabinban, de most, itt valami csodálatos élmény átélni a szovjet emberek örömét, büszkeségét. Bármerre jártunk is az elkövetkező napokban, ez volt a beszédtéma. Minden nap újat hozott, élményt, meglepetést. Történelmi Múzeum, Tudományos Akadémia, Lenin Stadion, Kreml, Nagy Színház, Puskin tér, Gorkij park, a Barátság terének színes szökőkútjai, Tretyakov képtár, Csehov kicsi háza a felhőkarcolók között ... Aztán jött az örömhír, csoportunk helyet kapott Gagarin fogadtatására a Vörös téren. Órákig tartott, míg besorakoztunk a kordonok között. Mindenfelől özönlött a nép, a Szovjetunió minden tájáról érkezett küldöttség, filmesek, riporterek, katonák. Énekszó, zene, éljenzés, vi- rágfüzérek, zászlók, felíratok ... Helikopterek vörös csillagos röpiratokat szórtak. Elhúzott a tér felett a TU— 114-es, amivel Gagarin Moszkvába érkezett, hét repülőgép kísérte tisztelegve. A mauzóleum emelvényén a párt és kormány vezetői. Naponta két vonat Lehet-e akárcsak tömören is egybefogni mindazt, jelentős eseményt és emlékezetes pillanatot, amivel találkozhattunk az elmúlt napokban a képernyőn. Hisz mindenekelőtt szólni illik arról a valóban színes, tematikájában és műfajban, smég hangvételben is megnyilvánuló változatosságról, ami a televízió ünnepi műsorát jellemezte, illetve az ünneppel kapcsolatos, vagy épp azt előkészítő programjaiban volt tapasztalható. Itt említendő meg a helyszíni közvetítések magas Színvonala, az emlékező műsorok ötletessége, lásd a Horizont Illyés Gyula Oroszországának szövegéhez okosan kapcsolt, a mai szovjet valóságot színesen bemutató képmontázsa, vagy idézhetem a hétfőn sugárzott, meleg emberséget árasztó dokumentum-összeállítást az Emlékezetes pillanatokat — ugyancsak Horizont-produkció —, amelyben a barátság emberi mozzanatai villantak fel régi felvételek filmkockáiról, ma is érvényes tartalmakat kifejezve. De túl az ünnepekhez közvetlenül kapcsolódó programokon, ide sorolandó és említésre méltó az emberi szabadság, az emberi kiteljesedés szükségességének gondolatát felvető televíziós játék is, a Naponta két vonat. A Gorkij novellájából született játék, amely Gaál Istvánnak is — a forgatókönyv és rendezés egyaránt az. ő munkája — egyik legjobb, ha nem épp a legihletettebb alkotása. Hisz nemcsak a Gorkij- ábrázolta embertelenség levegőjét sikerült átmentenie az elbeszélésből a képernyőre, ennél többet is: a boldogságra szomjas, nyomorult sorsú Arina tragédiájában, akit a halálba kerget kisszerű környezete, az ember szabadsághoz való jogának gondolatát is képes volt megfogalmazni — jelképesen. Felejthetetlen, ahogyan Arina nézte, követte a naponta kétszer érkező vonat kocsijait, majd a kis vicinális távozását ; tekintetéből egy egész elnyomott osztály szomorúsága, kényszerű tehetetlensége áradt. És minden csúnyasága ellenére, elesett- sége ellenére lelki szépségben fölé emelkedett posvá- nyos, eltunyult, egykedvű környezetének. Finom környezetrajz, határozott és jól lényegített figurák, pontos hangsúlyok, ezek adták a játék erényeit, és nem utolsó sorban a közreműködő szíBíborvörös szőnyegen díszlépésben tisztelegve elvonult a kamaszosan-kedves mosolyú űrhajós. Felment az emelvényre és köszönetét mondott mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy elsőnek szovjet ember repüljön az űrbe. Kitüntetései, a Lenin-rend, az Aranycsillag-rend, a Szovjetunió Hőse mellé felkerült a Szovjetunió első űrhajósa kitüntetés. Kis úttörők futottak felé, ’ egy bájos kislány vörös nyakkendőt kötött a nyakába. Gagarin felkapta, megcsókolta és ... szeméből kigördült a könny. N em tudom, hogy jutottam vissza a szállodába. Már alkonyodon, szovjet, koreai, vietnami diákokkal összekarolva, dalolva sokáig sétáltunk a Moszkva folyó partján. Este még egyszer visszamentünk a Vörös térre, néztük a kivilágított Kremlt, ahol fogadás volt az első űrhajós tiszteletére. Moszkva ünnepelt, az utcán hömpölygött a nép, színes reflektorok, a tűzijár ték fényei pásztázták be a várost. Semmit sem aludtunk április 14-én éjjel... Salánki Istvánné Mezőtúr • A Néplap „Élményeim a Szovjetunióból” című pályázatán első díjat nyert írás nészek kitűnő játéka. Közülük is elsősorban Pásztor Erzsi teljesítményét kell kiemelni, aki a képernyőn bizony ritkán tapasztalható elmélyült játékkal formálta meg Arina alakját. De mellette Bujtor István is dicsérhető, aki ezúttal jellemábrázoló tehetségét igazolta, nagyszerűen alakítva a mackós mozgású, ingatag jellemű, a szerelem gyümölcseit titokban ízlelgető váltókezelő figuráját. A Vihar egy kalap körül bemutatójáról — szerzője Ar- di Liives, rendezője Horváth Tibor — már nem beszélhetünk ilyen egyértelműen a dicséret hangján. Bár egy vígjáték a mai komédiaínséges időkben, kevés akad belőle a képernyőn, mégha valamivel könnyedebb is a kelleténél — ez illik rá a kérdéses tévéjátékra is — mégis kedves vendég. Igaz, a kalap körüli családi vihar inkább csak forgószélnek tűnt, s a bonyodalom olykor inkább írói mesterkedésnek, mégis egy-egy jól sikerült részletével kellemes perceket is szerzett a játék a nézőnek. A mi sulink Küzdve a bőség zavarával, e jegyzet szűkös keretei között is feltétlenül megemlítendő az elmúlt hét műsorából két vetélkedő, játék, versengés, ahogy vesszük. Az egyik azért, mert jelentős esemény nyitánya (elemzésére későbbi adások után visz- szatérek), a másik, mert benne közvetlenül is érdekeltek voltunk, azért érdemel figyelmet. A népművészeti vetélkedő premierjéről és A mi sulink diákversengésről van szó. Alapjában mindkettő játék, illetve játékos forma, lehetőség a bemutatkozásra. Az előbbiben egy táj népművészete áll oda a közönség elé, az utóbbiban egy-egy oktatási intézmény ad jellemképet önmagáról. Akár kü- lön-külön tekintve, akár egybevetve is őket, újból felveti azt a gondolatot, régi igazságot; a képernyőn minden játék halálosan Komoly dolog. S mivel tétje is akad — melyik a jobb műsor, melyik csapat az eredményesebb, stb., ez csak forma kérdése — az értékelés sem bagatellizálható el semmiképpen sem. A népművészet egységes világát bemutatandó sorozat esetében megfelelő szakmai zsűri közreműködése folytán nincs is ebben semmi hiány, annál inkább tapasztalható volt a két szakmunkásképző vetélkedőjén. A mi sulinkban (ez is sorozat!) Eger és Szolnok találkozóját legutóbb — végső eredményeit tekintve — az tette megbízhatatlanná és ingataggá, hogy csupán csak diákítélőszék működött közre, azaz értékelt és pontozott — ahogyan tudott. A szolnoki 605-ös szakmunkásképző bizony bármennyire is felkészült, csupán azért maradt alul versenyzőpartnerével szemben, mert nem egy produkcióját, például az irodalmi színpad hangulatos bemutatóját, alaposan alulértékelte a jó szándékú, de úgy tűnik, hozzá nem értő diákzsüri. E vetélkedő tapasztalatai, negatívumai azt sugallják, ideje volna átkapcsolni ezekét a versengéseket a kifejezetten baráti találkozók hullámhosz- szára, ha pedig verseny marad, akkor szép és komoly játékot illenék faragni belőle. Más kérdés, de nem kevésbé fontos a diákvetélkedők nyelvi tisztaságának problémája. Szinte érthetetlen, hogy gyakorlott és képzett riporter, illetve játékvezető hogyan mondhatta, megsértve nyelvünk tisztaságát, „leellenőrizem a zsűri tagjait”, s hogyan használhatta az idegen saccolást a sokkal magyarosabb szemmérték vagy becslés helyett stb. A játékvezetőnek, a riporternek elsőrendű eszköze a nyelv, miközben él vele, jobban illenék vigyáznia rá. V. M,
